Újdonságos koncert gyerekekkel Örülünk, lengetünk, énekelünk

  Újdonságos koncert gyerekekkel
Örülünk, lengetünk, énekelünk

Jól tudjuk, hogy a rock, a popzene koncertjei alkalmat adnak közösen kinyilvánított együttérzésre, előadók és közönség érzelmi találkozására. Ismerjük a fiatalok lelkesedését ezekért az alkalmakért.

Kérdés: Hogyan és miért történik ez másképp a klasszikus zene koncertjein?

Válasz: A klasszikus zene előadóit is, befogadóit is megzavarná, és a közös hallgatást lehetetlenné tenné az előadással egyidejű hangadás, tapsolás, felállás, együttmozgás.

K: Mi illendő a klasszikus zene koncertjein?

V: Illik csöndben várni a megszólaló hangot. A záróhang elhangzása után illik tapsolni, akár dobogni is, kiabálni is.

K: Mi nem illik?

V: Zörgéssel zavarni a kezdést, kászálódni és helyezkedni, miután az előadó jelezte a kezdési szándékát. Nem illik hangoskodni a zene alatt és beletapsolni a záróhangokba.

K: Melyek a gyakorlatban sűrűn előforduló hibák?

V: A köhögés. Minden piano hangzás réme.

K: Mi történik a tételek között?

V: Tapsolás tudatlanságból. Felkészületlen hallgatóság tapsol, mihelyt elhallgatnak a hangszerek.

K: Miért tapsol?

V: Mert alig várja, hogy mozoghasson. A mozdulatlan ülés fárasztja.

K: Milyen lehetősége van a hallgatónak arra, hogy kifejezze lelkesedését, örömét?

V: Tapsol. Nagyon tapsol, ütemesen, egyformán tapsol (magyarországi szokás), esetleg dobog, bravózik, kiabál, és felállva tapsol. A koncert után a művészhez mehet, gratulál, autogramot kér.

K: Ha ez a szokás és mindenki elfogadja, miért változtattál rajta?

V: Mert a koncert utáni tolongásban, a művész-szoba feszítettségében nincs alkalom őszinte, szívbőljövő beszélgetésre, egyéni megnyilvánulásra is alig. Ott csak közhely mondható, röviden, hiszen mögötted sokan várakoznak. Az előadótól sem várható, hogy szívbőljövő szavakat találjon vendégeinek, amikor éppen előadta a szívbőljövő tartalmát a színpadon.

K: Mit találtál ki helyette?

V: Gyerekekkel találtam ki, mert ők az én „közegem”, minden szépre, jóra fogékonyak és igazán élik az érzelmeiket. Mi a gyerekekkel körülálljuk az előadónkat és énekelünk neki.

K: Mit énekeltek?

V: Amit tudunk és szeretünk: népdalokat, kánonokat.

K: Valamennyi előadónak egyszerre énekeltek?

V: Nem, semmiképp sem egyszerre, mindenkinek külön énekelünk. Énekünk csak neki szól, személyére sugárzott szeretettel, megbecsüléssel, értékeléssel, bizalommal.

K: Bizalommal? Miért?

V: Bízunk abban, hogy a rábízott üzenetet híven, legjobb tehetsége szerint közvetítette.

K: Milyen üzenetet?

V: Az égből jövőt, az Istentől valót, amit a zeneszerzőtől vett át. Vagy a népdal eléneklőjétől, akinek a hangjából tanulta. Éneklésünk ezért soha sem lehet formális, félfigyelemmel előadott. Ahogy a művész előadása sem lehet az, akkor sem, ha gyerekeknek játszik, énekel.

K: De hisz a gyerek nem veszi észre a hibáit!

V: A gyerek nem a melléütést figyeli, hanem az előadás teljességében rejlő áramlást érzékeli, a csontjaiban, a lágy részeiben, a nedveiben. Biológiai valójában érzékel. Nem az emlékezetében őrzött hangokat hasonlítja össze az éppen felhangzó hangokkal, amint azt a képzett, vagy gyakorlott hangverseny látogató teszi.

K: Mit változtattál meg még? Mi az egyéb újdonságotok?

V: Tapsolás helyett kendőt lengetünk.

K: Mi bajod a tapsolással?

V: A hangja. A zenei hangoktól lényegében, minőségében, rezgésének fizikai valóságában különbözik. Egyszerűen zaj. Mintha gép sisteregne, autó süvítene, motor zötyögne. Nem zenei hang. Rácsap a zenei hangra, csúful, könyörtelenül. Kivédhetetlen. Csúnya, ízléstelen látvány elől behunyhatod a szemed. Romboló hang elől nincs menekvés.

K: Mit rombol a taps?

V: A hangzás emlékképeit. A koncerten esztétikai minőségű hangok emeltek ki köznapi életedből, ott nem csörömpöltek, sivítottak, lökdösődtek, veszekedtek, parancsolgattak, gúnyolódtak. Feladataid sem sürgetnek. Elengeded feszültségeidet és a hangok világába suhansz, siklasz, simulsz. Amikor ez a világ bezárul, elsötétül, jól esik tovább dédelgetni magadban a hangzások emlékeit. Meg a tulajdon érzelmeid emlékképeit.

K: Az érzelmeidét?

V: Hát persze. A hangok megindítottak. Olykor katartikus élményben részesítettek, életed sorának, vagy tetteidnek változtatására serkentettek. Máskor örömöt, bánatot, sajnálatot, irgalmat, áhítatot, elmerülést, vágyat, bátorságot éreztél, a zene sugallatára. Emlékszem olyanra, hogy szerettem volna szerény szolgálatot tenni a szervezőnek, vagy az előadónak. Kiglancolni a cipőit, felmosni a konyháját, vagy az ablakait megpucolni amit egyébként utálok.

K: A tapsolás hangja megzavarja érzelmeid felidézését?

V: Nem hiszem, hogy felidézhetném az átélteket. De jól esne csönd, vagy valamiféle kellemes hangzás, hogy időm legyen a visszataláláshoz. A taps zöreje vödör víz a nyakamba, hirtelen ébresztő.

K: Nem kívánnád mozdulataiddal kifejezni lelkesedésedet?

V: Dehogynem! Ezért találtam ki a kendőt. Lobogtatni, lengetni nagyon jó, lendületes mozgással megy. Nem muszáj picit lengetni, hadonászni is lehet vele, körözni, söpörgetni a levegőt. A hangja mindig kellemes, suhogásféleség. Madár szárnya suhog hasonlóképp, falevelek, vízhullámok.

K: És ha valaki nagyon fellelkesült és mindenképp szeretne hangot adni?

V: Nagyon jó, akkor a kendő lebegésének puha hangja inspirálja szép zenei minőségű hangokra. Lehet dallamocskákat improvizálni, hangokat költeni zenei hangzású szavakra, szótagokra, magánhangzókra.

K: Egyszerre a többiekkel?

V: Persze, egyszerre, nagyon szépen hangzik. Tanfolyamainkon sűrűn csináljuk, sokféle változatban, mozdulatokkal is, szabadon kitalált mozdulatokkal.

K: Nem kell hozzá vezénylés? Hangadás? Beintés?

V: Nem kell. A csoport magától rátalál a kellemes együtthangzásra. Néhányan muzikálisak, mások kevésbé, akad éppenséggel botfülű is. Ez kiegyenlítődik, hiszen együttes és zenét akar. Tapsra semmi szükség.

K: Csak koncerten zavar a taps? Hangfelvételen nem?

V: A rádió hallgatásánál felkészülök, és idejében elzárom. Lemezzel gyakran vesződni kell, csodálatos felvételek készültek hangversenyeken, ahol persze együtt jár a színhússal a mócsing. Celibidahe például nem is készített stúdiófelvételeket, mesés művészetét élő koncertjeinek felvételei őrzik. Hát ott ki kell bírni tapsot, köhögést, székek zörejét.

K: És az operában? A nagy áriákat nyíltszíni taps követi.

V: A gondolata is borzaszt. Számomra az opera sodró, eleven történés, megszakítása kriminális tett. Amikor megszakítják, lerántanak az átélésemből, hiszen szívemből szántam a szerelmétől búcsúzó Mimit, a gyermeke halálát panaszoló Azucenát, a népe szabadságáért halálba készülő Posa márkit, a vigasztalan Fülöp királyt…Századszor látom, hallom, minden hangját előre tudom, mégis varázslatába bűvöl. Amikor megtapsolják, lerántják a zenéből, kilökik a drámából, ahol király volt, vagy hős, vagy a szerelem áldozata, és ott marad pőrén egy megfizetett énekes, aki a sikeréből él.

K: Valamennyi szerző így jár?

V: Wagner operáiba nem szabad beletapsolni, a karmesterek nem engedik. De a többi szerző nem ússza meg, a nagyok sem, Verdi, Puccini, Mozart, Bellini. A Metropolitan opera közvetítései emiatt váltak vásári mutatványokká. A magyar operaházakba mostanság gyűrűzik be a divat. Gondolom hasonló életérzés miatt, ahogyan a gyerekek nevelésébe a teljesítményük értékelése a személyük helyett.

K: De az operaénekesnek a személyét tapsolják, nem?

V: Nem. Az operaénekes ária előadása az ő teljesítménye. A személye a színpadon a szerepében élő személy. Ott ő Fülöp király vagy Don Carlos, nem egy valahonnan odakerült nagynevű sztár, aki történetesen nagy énekes.

K: Azt reméled, hogy megváltoztatsz egy olyan mélyen gyökerező, annyiféle társadalomban elfogadott szokást, mint a tapsolás?

V: Nem reménykedem ilyesmiben. Sohasem foglalkoztatnak nagy hatások. Megelégszem azzal, hogy a mi koncertjeink gyerek közönsége örömét leli a kendő lobogásában, suhogásának finom hangjában, kifejező lendületében.

K: Mit szólnak majd az előadók? A nagy tapshoz szoktatott művészek?

V: Többfélét szólnak. Ne vágjunk jóslatokba. Akik eddigi koncertjeinken játszottak, szerették a közvetlenséget, a személyes közelséget, az érzelmi telítettséget, a gyerekek figyelmes örömét. Elindultunk valami újdonságban valami felé, ami hiteles, tiszta szándékú, az érzelmek értékeivel él. Megcsináljuk, mert hiszünk benne.

K: Kicsi közönséggel csináljátok?

V: Eddig kb. 80 személyt fogadtunk egy-egy koncerten, fele gyerek, fele szülő, vagy tanító, valaki, aki a karjában tartja azt, aki még kicsi. Kétesztendős hallgatóink, illetve éneklőink is voltak. A felnőtt személye igen fontos, mert az ő figyelméből, érzelmeinek erőiből, kisugárzásából kapja a gyermek a meleget, a tüzet, a bátorságot.

K: Bátorságot mihez?

V: A kultúra értékeinek befogadása felfedező művelet, út az ismeretlenbe, titokzatos, vágyott távolba, hiszen a Mindenség nagy távlat, maga a mérhetetlen, a végtelen. Az öt percnyi Bach tétel, preludium, invenció, fuga, teljességében tartalmazza. Rövid tételben a tökéletesség cseppje, esőcseppben az óceán. Védő karok melegében együtt lélegző szeretetben a felfedezése bátorságos, fényes, örömteli.

K: Barátkoztattad is ott a közönséget, gyerekeket, felnőtteket. Fontos volt, hogy egymással barátkozzanak?

V: Nekem mindig nagyon fontos, hogy az emberek megtalálják egymást, szülők a szülőket, a tanítóim a társaikat, a szülők a tanítóinkat, a gyerekek a többi gyereket, meg a felnőtteiket. Egymás elfogadása fontos is, szép is, örömteli élmény is. Egyeseknek könnyebb, természetesebb, mások bíztatásra, segítségre szorulnak. Az igazán szívem csücskében csücsülők a magányos küzdelmek közt élők – a szülőket, a nagyszülőket, a rokonokat, a nevelőket mind közéjük sorolom-, akik fogyatékkal vagy betegséggel küzdő gyereket gondoznak, segítenek. Hogyan jussanak zene közelbe, öröm közelbe? Kik által jussanak oda? Kik fogják egymást kézen, míg énekelnek? Kiknek a hangja csendül együvé?

K: Az épeket nem félted?

V: De bizony féltem. A felnőtt, a gyerek, aki nem élte meg családjában, kicsi közösségben, érintő közelben a kemény sorsot, nehezebben lehet teljes életű. Behatárolt marad a maga prózájában, tárgyak rabjává válhat.

K: Nem félsz attól, hogy olyan kevés embert érinthetsz meg a nagy álmaiddal?

V: Nyolcvanan, na, mondjuk százan énekelünk együtt köszöntésül azoknak, akik nekünk egy óra hosszat Bachot játszottak. De fogalmunk sincs arról, hány angyal hallgatta. Leukémiás testből korán kiszólított angyal? Beszédre képtelen szájból éneklővé átváltozott angyal? Tolószékes mozdulatlanságból repdesésbe változott angyal? A közönség száma végtelen. És hátha velünk énekelnek?

A koncert képeit Schiller Kata készítette.