Táncolunk Mozarttal

Táncolunk Mozarttal

Megjelent a Fejlesztő pedagógia 1996/4. számában

A Bank Caritas Alapítvány vezetőinek, köszönetül, hogy bíztak bennem.

VAK GYEREKEKET TANÍTOK, ÚJ VILÁGOT TANULOK.

A VILÁG NEKEM: SZÍNEK. A MOZGÁS NEKEM: LENDÜLET.

A SZÍNEK NEKIK: ELKÉPZELÉS. A MOZGÁS: ÓVATOSSÁG.

Tanításom legfőbb eszköze a tekintetem. Soha nem figyelmeztetek gyereket anélkül, hogy a tekintetét meg ne keresném. A padlóra ülve tanítok, hogy a szemük magasságába kerüljek. Ezer eszközzel nevelem őket arra, hogy egymás szeméből olvassanak. A szememmel biztatok, ígérek, köszönök, jelzek, értékelek, elutasítok, figyelmeztetek, bátorítok és küldök. De a szemem itt nem lehet közvetítőm. Más eszközökkel kell helyettesítenem. Talán a hangommal? Amíg énekelek, csöndesek, felém fordított arcukon látom a figyelmet. De a magnóból szóló zenéhez zajonganak, ugrabugrálnak. Corelli bájos, rövid Badinerie-je eltűnik a lármában. Összegyűjtöm a csoportot, elmesélem, hogy amíg a zene beszél, szabad mozogni, táncolni, de beszélgetni nem. Miért? János bekiabálja: „Mert a zajban nem halljuk a zenét!” János, remekül eltaláltad, próbáljuk meg újra! Felzendül a Badinerie, de a parányi csendet megint elmossa a feltámadó nyüzsgés. Táncoljunk? Összekapaszkodnak ketten, és zötykölődve ugrálnak. Mozdulataik nem követik a lüktetést, szórakoznak.

Nem értik, mit akarok, „táncolós” emlékeik között még nem volt zenefigyelem. Hasonlóképpen kezdenek a látó gyerekeim is. A „táncuk” vagy betanult lépésekből áll, és akkor emlékezetükből dolgoznak, vagy ugrándoznak, kötetlenül, a mozgás öröméért. Képzeletükből nem indul mozdulat. A „tánc”, amit én kérnék, tapasztalataik egyik részébe se illik, zavaró a szó is, mást kell találnom helyette. Hogyan indítok mozgást a látók közt? Gondolatban visszapörgetek egy kezdő órát, hasonló zajosat. Mivel vezetem őket figyelemre? A magam mozdulataival. Mozdulok, táncolok magamban, majd a szememmel keresek partnereket. Zenei mozdulatokat kezdeményezek, érintést, simítást egynek arcán, kezén, másnak lábán, hátán, feje búbján. De kapcsolataim nem mindig érintések. Közelítek, hívogatok, megjelenek és továbbhaladok. Élek a zenében, a zenével. Nem „tanítok” mozdulatokat, de mozdulataimmal érzékeltetem a figyelmemet, zenéhez fordulásomat. Látnak engem. Itt nem látnak. Vajon mindegy nekik, mit mozgok? Vagy éreznek valamit a mozdulataimból? Esetleg a lelki összeszedettségemet. Milyen közelből? Hogyan közvetítsem magamat? A látóknál a lendületemmel inspirálok, az intenzitásommal. Mit érez ebből, aki nem lát?

Mindig arra törekszem, hogy ne utánozzanak. Mozdulataim spontán törnek elő, sokféle változatban, váratlan újdonságaim is születnek. Meglepődöm: ez is az enyém? Tanítványaim látják a szabad ötleteket, és a szabadságot követik, nem a mozdulatot.

Vak gyerek semmit nem kaphat ebből. Csekélyke a szó, szűkös a mozdulat, elmesélhetem és megmutathatom, mi mindenét mozdíthatja és milyen sokféleképpen. Hasonlatokat kell találnom?

Átváltozás az eszközünk, és abban segít a képzelet. „Katica, lehetsz kígyó, mókus, denevér, sas vagy sirály. Bármi, amit kitalálsz.”

A látó gyerek sem látott sast, mégis megjeleníti. Bendegúz felejthetetlen jelenetében a sas időnként repült, széles szárnycsapásokkal haladt, de a zenei kadenciákat pihenőkké avatta a szoba egyes pontjain. Anyja előtt mindig. Világosan látszott, hogy kőszikla magasában állt, szirten, és a fejét méltóságos lassan fordítgatta. Igaz a látó gyermeknek lehet valamiféle repülésről látványélménye, például a Duna felett köröző sirályról, vagy kerti fákra röppenő cinegékről. A vakon születetteknek nem lehet. Miből képzelheti el? Felemeli a karjait, és mozgatja, mert másoktól tudja, hogy a madárszárnyak ilyenféleképpen mozdulnak. De a másoktól származó tudás a tudat felső rétegeit érinti. Homoksivatagból a mozgékony homokot. Hogyan mondhatnánk el a vaknak a madár röptét, a lendületét, a siklását, a billenéseit, az egyensúlyát, a felíveléseit és alábukásait?

Csak a költészet tud megközelítő nyelvet. Mert a költészet a képzelet édestestvére, és a képzelet a leghatalmasabb emberi teremtő erőnk. „Repülj madár, repülj, Ménaságra repülj” kezdetű ősi népdalunk nem magyarázza el, hogyan repül a madár a szerelem üzenetével, a repülést a dallam világosan közli. Ha énekeljük vagy hallgatjuk, repülünk a madárral, amíg leül a rab fiú szerelmesének gyenge vállára, és elmondja a rábízott üzenetet. A szeretett lányt is csak egyetlen szóval mutatja be: gyenge vállára küldi az üzenetvivő madarat. Képzeletünkben megjelenik a gyengéd leány, finomnak, kedvesnek, törékenynek, szeretetre méltónak.

A szöveg nélkül hangzó zene is hasonló módon csobban a tudatunk alatti tavaink mélyébe. Vagy száll messze a tudatunk fölé, a felhők fölé, a csillagok fölé, Illés tüzes szekerén. Nemcsak határai ismeretlenek, a dimenziói is. A tüzes lovak gyeplőit a képzelet tartja, a vak gyerekét is. Szabad mozdulataikat a képzelet tüzes szekerén segíthetem, minden magyarázatnál, megtanított mozdulatnál jobban.

Meg kell őket nyernem a zenefigyelemnek. De egyelőre ugrálnak és lökdösődnek, nagyokat kacarászva, mintha Corelli csak háttérzenét szolgáltatna. Négykézláb mászom egyiktől a másikig. Évi magányosan ül, kézen fogom, és zenével emelgetem karjait. A dallamívek vezetnek, Évi rájön! Fehér kis kezeivel dallamokat rajzol a levegőbe. De most a legzajosabbakhoz kell fordulnom, már megint túlkiabálják Corellit. Odakúszom Brigihez, aki szilajon cibálja Terkát, lefejtem, és a hátamra veszem. „Teknős vagyok, te meg a páncélom”, Brigi meglepetésében elfelejt vagdalózni, feszült izmai lassan kiengednek, elernyed, rám simul. Táncolok, és Brigi-páncélom hátán dallamíveket simítok. Nyakamon érzem kócos göndör haját, nagyon finom érzés, összestimmelünk. De Brigi hétéves tömör kis teste lenyom, nem bírom szusszal, a zene végén leroskadok. – Attila Jánossal ugrál, diszkósan rángatóznak kézen fogva, és kiabálva biztatják egymást. Corelli csak olyan jó hepaj, mint egyéb zenebonák. Megvárom a zene végét, mert zenét csak vészhelyzetben szakítok meg. Az egyperces darabot győzni kell türelemmel. Utána kérem össze a „kupacot”, gyertek a közelembe mind. Még, még közelebb, egész közel. Igen halkan beszélek Corelliről, aki talán álmában kapta ezt a szépséges dallamot. Felébredt, leírta boldogan. Mind, aki játssza, az egész zenekar, minden hegedűs, csellós, bőgős, szereti. Nézik a kottát, muzsikálnak, együtt örülnek. Halljátok, hogyan örülnek? Nem kiabálnak, habár úgy is lehet örülni, de nemcsak kiabálva lehet. Hanem hogyan még? Ne mondjátok, hanem mutassátok, öröm lehet a mozdulataitokban, az arcotokon. Még a legeslegkisebb lábujjatokon is. Keressétek meg, hol van. Ott kezdenek Corelli vonósai bizseregni. Meglepően szép az indulás, egy egész percig kitart a figyelem, a lábujjukat pödörgetik, huzigálják, kipróbálják, keresik a vonósokat. Megörülök a sikernek, felszabadítom őket a lábujjfigyelemből. „Mehettek mindenfelé a szobában, a zene veletek lesz.” Erzsike, majd Évi tapogatózva elindul, óvatos léptekkel. János égnek fordított arccal tartja maga elé a kezeit, a torkom összeszorul, könnyeim a szemem széléig érnek. Attila azonban Jánost keresi, a baráti kapaszkodás fontosabb még. Meg is találja, és elráncigálja Corellitől. Vége a varázspercnek.

Látó gyermekeimnek szemüzenettel és kézmozdulattal jelzem a „kupacba ülünk” óhajomat, fontos mondanivaló következik, csak testközelben adom át. Távolba, a teremben szétszórt gyerekeknek csak kiabálni lehet. A kiabálás nem üzenet. Az csak instrukció. Intenék, jeleznék, leülök a szoba közepére, és csak akkor jut eszembe, hogy jelzésrendszerem itt nem működhet. Halkan mormolni kezdek, monoton egyhangúsággal, mint egy imamalom, csöndesen darálok, ismeretlen szöveget. Meglepődnek, óvatosan körém gyűlnek. Recitativo énekelgetem a mondandómat: „Szeretném, ha idejönnétek körém, közel, közel, még közelebb, hogy a susogásomat is halljátok…” Így. A figyelmeztetés a szokatlan körítésben már újdonság, játék. Akármivé fordulhat, kíváncsiságot kelt. Megértettek, üzenetemet antennák veszik, megkönnyebbülök. Énekelek, és nézem az arcokat.

Erzsike gyönyörű. Finom arcvonásaiban a nagy kék szemek fölé ívelt szemöldök rajzol keretet. Egy régi kislányom arcára emlékeztet. Szilvia kerek, világoskék szemeiben volt ilyen mélységes csönd. Szilvia látott, de másnak nem engedett bepillantást a szemein át. Távolt néző szépsége a könnyek tavára emlékeztetett. „Könnyek, Judit, könnyek, könnyek”, zendül bennem Bartók dallamán a Kékszakállú panasza.

„Erzsike, táncolj nekünk egyedül! Mi nézünk, és a látók majd susogva mesélik a gyerekeknek a mozdulataidat.” Erzsike felsóhajt, nekikészül. „Mutasd az arcoddal, ha lelkedben kész vagy a zenére, jelezz, hogy kezdődhet!” Arcával is jelezhet? – Jelez, feltartott fejét picit megbiccenti.

Attilát tartom, neki susognám, amit látok, de szavaim elakadnak, az ügyesebb felnőttek susogva mesélnek a karjaik közé bújó gyerekeknek. Mit is mondhatunk? Most felemeli karjait, a magasban köröz, a dallammal leviszi a karjait, fejét is lehajtja, a térdeire borul. „Átöleli a zenét”, csúszik ki a számon az új szó, és Attilára pillantok, nem nevet-e. Nem nevet, a fogalom világos, érti. Bizonyára ő is átöleli a zenét. Talán a fényt is.

A szólótánc alatt nem mocorognak. Tapasztalom az ismerős csendet, az elfogadás tiszta bűvöletét, szent a perc, valaki magából ajándékoz. Felületes táncikálás, bájoskodás sosem hoz ilyen figyelmet. A levegő most odaátról érkezik, áldott fuvallat.

Mi sosem tapsolunk. Odajárulunk Erzsikéhez ölelésre, simogató köszöntésre. Az igazgatónő, H. Katalin a fülembe súgja: „Ez csoda volt, most látom először mosolyogni. Folyton sír, haza akar menni. Nagyon szereti az anyját, az otthonát.” Hatéves, a távoli falucskájukban nem tanulhatna.

Engem tízévesen vittek a falunkból a városi gimnáziumba. Az apácainternátusban százan laktunk. Kilenc gimnazista kijárt iskolába, elsős én egyedül. A reggelek anyu nélkül! A táska, a leckék, a hidegség, a közöny! Minden és mindenki idegen, befagytam a rémülettől, elfelejtettem énekelni. A vakáció sosem jön el, nem is lesz, vagy addigra elsüllyed otthon a ház és mindenki benne. Erzsike hatévesen, vakon. Milyenek itt az illatok, a hangok? A falak tapintása? Az éjszaka sűrűsége? A reggel párái? Lehet álomba simulni anyu öle nélkül? Kinek nyafogjon, durcáskodjon? A látó gyerekeket leköthetik a világ látható ingerei. A vak gyereknek az anyja testmelege, kisugárzása, ereinek lüktetése, bőre, haja tapintása, illata, a hangja színe, vibrálása, a beszéde dallama, hangsúlyai a bűvölő teljesség, az egyetlen biztonság. A legkedvesebb nevelő is idegen keverék. Pótlék.

Kevés vagyok ehhez. A gyerekeim segíthetnek. „Szombaton leszünk együtt, Panni, elhozhatnád Erzsikét? Szombaton hazautazhat hétvégi szünetre. Erzsike, eljönnél Klári néni gyerekeihez szombaton? Akkor a jövő hétig várnod kell a hazautazásoddal.” „Jó – vágja rá azonnal –, megyek a Klári néni gyerekeihez. Majd a jövő héten megyek haza.”

Király Erzsébet, a Böbi becenevű hatesztendős, hosszú hajú baba e mondattal indult el önálló felnőttsége felé.

Rögös út sokaknak, göröngyös, félelmes, gonosz csapdákkal. „Vigyázat – mondta okos Borikám –, a felnőttek bántják egymást.” „Néha a gyerekeket is” – folytatta Marci.

Régi gyerekeim a legszebbet tudják: biztonságot adnak. Újaknak, kicsiknek, sérülteknek megkülönböztetett figyelmességgel. Böbi első útja sima, bátorságos ösvénynek bizonyult, kézről kézre adták, táncokba hívták, körülmelengették szeretetükkel.

Böbi utóbbi másfél esztendejét dallamívekkel rajzolhatnám, a zene kötőíveivel. „Szólót táncolnék – súgja a fülembe egyik órán –, valamit kigondoltam. Meglepetés.” Feláll magabiztosan, bátran, arcát a magnó felé fordítja, és biccent. Állva táncol, ez a meglepetés. Térdeit olykor behajlítja, de talpait mindvégig a padlóhoz tapasztja. Lábfejei párhuzamosak, merevek. Karjaival mozog, megütögeti a Händel-hangsúlyokat, felrajzol egy ívet, kitárt karokkal, fel a magasba, s az ív végére lehull a keze. Új dallamívvel újra emeli, a figyelme szinte süt, befelé néz. Mit láthat? Lehajtott fejjel fejezi be. Mintha hallgatózna, a záróakkord után is marad egy picit. Elmosolyodik, arcát felém fordítja.

„Meglepetés, ugye?”

– „Honnan tudtad, hol ülök?”

„Gondoltam, hogy nézel” – mondja vidáman.

– „Meséld el a meglepetést, Böbi!”

„Tegnap megálmodtam, hogy ma felállok, úgy táncolok.”

– „Eddig miért ülve táncoltál?”

„Biztosabb – magyarázza –, ülve nem eshetem el. De tegnap azt álmodtam, hogy állva is lehet, semmi baj.”

– „Hogyan álmodtad?”

„Ültem az ágy szélén, lelógott a lábam, és felálltam, és táncoltam. Ez jó kis meglepetés lesz – huncutul elmosolyodik –, és az is lett, ugye?”

Bachunk van ma, a G-dúr Prelúdium pereg Glenn Gould zongorájából, elönti a termet, tele vele minden zug. „Gyerünk, keressük a hangokat! Ahol hangot találsz, tapintsd meg! Ha elcsípted, dugd zsebre!” Óvatos léptekkel indulnak, csosszantva tapogatnak. A tornaterem tágas, üres, egyik falán bordásfalak. Laci odaér, felkiált: „A bordásfal teli van hangokkal!” És szedi, markolja őket, tömi a zsebébe. Évi nekibátorodik, Laci után megy, és ő is keres hangokat a bordák mentén, végighalad, és zsebeli a hangokat. A darab végén megáll. „Nincs több” – mondja. „Dehogy nincs – biztatja Laci –, itt maradt egy csomó, elbújtak.”

Attila eddig csak néhány lépést tett. „Még egyszer ezt!” – kéri. Pereg a Bach megint.

Attila négykézláb kúszik a bordásfal felé. Látó gyerek fürgén haladna ilyen fürge zenéhez, Attila csak andante, óvatosan. A bőrömön érzékelem a nehézségeit, behunyt szemmel négykézlábazok. Fele útig sem jutok, és még az irányom se pontos. János, vezess! „Hová?” „A bordásfalhoz. Behunytam a szemem, és nem látok.” János eddig meg se moccant, most készségesen ugrik, kézen fog, és biztosan vezet a bordásfalhoz. Hangokat keresünk, egymás markába gyömöszöljük, nagyon sok a hang. Lehuppanunk a bordásfal tövébe, és az összefogott hangokból dallamíveket rajzolunk egymás arcára, óvatosan, le ne potyogjanak.

Tanulok, minden percem tanulás itt. Zsuzsa vendéget hoz, a tízéves Annát, vak és hallássérült. Hosszú, sötét haját az arcára húzza függönyként. Nem tudom, hallókészülékével mennyit hall a zenénkből, és testével hogyan érzékeli. Mozdulata nincs, kicsi se, semmi. Mellé fekszem, ölébe teszem a fejem, megtapint.

– „Rövid a hajad – mondja hangosan –, miért?”

– „Szeretem a rövidet.”

„Az arcodon nincs semmi?”

– „Sok ránc, csak tapintsd végig!”

„Öreg vagy. Öreg vagy. Hamar meghalsz?”

– „Nem tudom, de remélem, nem. Szeretek élni.”

„Ha meghalsz, sajnálnak?”

– „Talán siratnak. Falun régen énekelve siratták a halottakat. Szép dallamokat találtak ki, énekelve beszéltek a halotthoz, sajnálták, búcsúztatták, gyertyát gyújtottak mellette.”

„Milyen a gyertya?”

Emlékezetem mélyén élhet az első gyertyám? A keresztelőmön gyújtották, egész biztos, láttam. Azt mondják, nem sírt. Sok gyertyát láttam azóta, örömös karácsonyi kicsiket nagy fenyőfák ágain. És sírósakat. Anyám halott, apám halott, ég a gyertya, a láng megnyúlik és elmosódik, a könnyeken át csóvákban vibrál.

„Gyújtsunk gyertyát búcsúénekhez. Anna, tarthatod.” „Nem éget?”

Minden tanítványom örökös szenvedélye a gyertya, búcsúének-szertartásunk mindenkori tartozéka. Karácsonyi ünnepeinken valamennyinek jut, almákba szúrjuk. Gyúrják a lecsurgó viaszt, formálják a rajzdeszkán, izgulok a szőnyeg miatt. Egyszer éjszaka szalad haza Éva vasalóért, ita­tósért, a szőnyegre cseppent foltot kivettük, hál’ istennek, a takarítónő nem mérgelődik.

„Milyen a gyertya?” „Tartsd, Anna, nem éget! Fénylik, táncol a lángja.”

Hat hét múltán Anna: „Énekelhetek egyedül?” És siratóba kezd: „Jaj, jaj, jaj nekem, jaaj, jaaj!” Dermedten, bűvöletben ülünk, a dallam „jaj”-okon bukdácsol, felível, mélyre száll, csupa jaj, a legszebb sirató. Ha törődnék a temetésemmel, ilyen siratást szeretnék, csak ilyet, Annától, és semmi mást. Anna hirtelen, váratlanul abbahagyja, és prózai hangon megszólal:

„Tetszett nektek? Miért tetszett? Szépen énekeltem?”

„Gyerünk táncolni, Anna!”

„Nem tudok.”

„Tudsz, kapaszkodj a derekamba itt mögöttem, vezetlek.”

Anna kapaszkodik, lépked, én óvatosan, ő egyre bátrabban, már forgunk is, a Divertimento 3/4-es. „Táncolj Mozarttal – biztatom –, engedj el, ne kapaszkodj belém, itt leszek, védelek, nem ütközhetsz senkibe, indulj egyedül.”

Elindul Mozarttal. Sugdosom: „Itt vagyok, csak bátran, tárd ki a karodat, pördülhetsz is, nem ütközöl, védelek…” A két karom kitárva, szemem le nem veszem Annáról, teli a terem, sokan táncolnak. Most nem szabad ütköznie, valakibe botlania. Nem botlik, nem ütközik.

„Szép voltam? – kérdi a haja mögül –, tetszettem nektek? Miért tetszettem?”