Erre leltük földnek nyomát

 Erre leltük földnek nyomát

A lényem a házam

1. K: Szeretnék egy példát arra, hogyan tegyük személyessé az énekeket. Mondanál?

V: Kedvencem az „Erre leltük földnek nyomát, Ki háza ez? Jó emberé, Jámbor ember lakik benne, Ej regő rejtem rejtem.” Finom kis dallama van, a végén felkanyarodik, kérdésben marad. Tudomásom szerint nincs hozzá játékleírás, szabadon gazdálkodhatunk vele. Mint egy legójáték, bármi építhető belőle.

 2. K: A házzal játszotok?

V: Igen, a házzal. Ki háza ez? Én vagyok a ház gazdája, a lényem a házam. Jó ember vagyok? Jámbor? A jámbor manapság lebecsülő jelző, kissé túlságosan engedékenyt jelent, mondhatnám bárgyú-félét. Régen a jóságot jelentette, valakit, aki nem kólintja fejbe a vendéget, bátran beléphetünk hozzá.

 3. K: Elmagyarázod ezt?

V: Nem, nem. Énekeljük a dalt, körbejárunk vele, élvezzük. Én még Arany balladáit se szoktam elmagyarázni a gyerekeimnek. Amit nem kérdeznek, azt a bőrükkel érzik. Énekelünk és sétálgatunk körben, kézenfogva.

 4. K: Kéred, hogy egyszerre lépjenek?

V: Tanítóimnak megtanítom, mihelyt hozzám belépnek, hogy az egyszerre lépést, a taktusra lépést felejtsék el. Az óvónők rémülten néznek: miféle bolondéria ez? Hiszen az első követelmény az óvodában, hogy a gyerekek a mondóka, a dal lüktetésére lépjenek, azaz egyszerre.

 5. K: Igaz. Hát mi baj lesz abból?

V: Hát katonákat nevelünk, vagy leventéket? Az egyszerre lépést majd megtanulja az a hivatásos honvéd, akit a díszlépés csapatba küldenek parádézni. „Aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére”, de ennek a zenéhez semmi köze. Egyetlen dal sem kíván egyszerre lépést, legfeljebb koreografált táncban, a látvány miatt.

 6. K: De ha nem tanulnak meg egyszerre lépni, akkor ráncigálják a kört, nem lehet körjátékot játszani.

V: Mese. Egész gyerekkoromat énekes játékokkal töltöttem a szanyi réten; óvónőt, tanítót nem is láttunk. Az ének magától adja a lüktetést, van természetes tempója, élő zenei tempó, dalonként más. Érzi azt az ember. Mindig akad muzikális gyerek, akinek a mozdulatai lendítik a többit. Próbáljátok ki!

 7. K: Mi hát a fontos a körjátékban?

V: Az ének. Dalolnak együtt, és az olyan szépen hangzik, meseszépen. Annyiféle hang, mind más színű; mint egy tarka rét, teli virággal. Az ének befonja az énekeseket, körülsimítja, selyemszálakkal. Hangokból szőtt összetartozás. Kár is lenne egyébre gondolni.

 8. K: Nincs célkitűzés? Mi az énekóra célja?

V: Az öröm. Nem elég az?

 9. K: Nem elég konkrét cél. Mit kezdjen vele a módszertan?

V: Valóban, elfelejtettem. Hiszen minden órának célkitűzése van, és ha nem lenne kitűzve, az óvónő és a gyerekek cél nélkül maradnának. Milyen az, cél nélkül énekelni? Szanyban a réten nem gondoltunk erre. Most visszagondolok és keresem: mi volt a célunk? Szerettünk együtt énekelni, keringélni. De ha egy oktatásban nincsenek kitűzött célok, nincs mit számon kérni.

10. K: Nem lehetne megalkudni valahol a középúton?

V: Dehogynem. Ne bántsuk a módszertan céljait, amíg segítenek, hogy a gyerekeknek is, a tanítóknak is jobb legyen. Kipróbáljuk az énekes játékokat vezénylés és egyszerre lépés nélkül. Ha kiderül, hogy szívesebben énekelnek a gyerekek, és ha nem lépnek egymás sarkára, ha kerek marad a kör, akkor a zene is jól jár, az óvónő se jut bajba.

11. K: Mégis mire vigyázzon az óvónő, a tanító?

V: Az ének zenei lendületére. Jobb, ha a dal végén nem állunk meg, hanem valamilyen improvizált folytatással átvezetjük a másikba, füzért fonunk belőle. Afféle énekes beszélgetést kezdek arról, hogy: „Milyen a te házad, Marcsi?” És Marcsi esetleg mond valamit. Például, hogy kicsi, vagy magas, vagy tornyos. Ami valóságos is lehetne.

12. K: És aztán?

V: Aztán tovább szövöm a kérdezést arról, hogy: „Miből van a házad, Jancsi?” És Jancsi eleinte ugyancsak valóságost mond: kőből, fából, téglából, betonból. De egy kis biztatásra mesebelit is mondanak: mézeskalácsból, csokiból, fagylaltból. További biztatásra mondhatják, hogy virágszirmokból, falevelekből, madártollakból, homokszemekből, almamagokból. Tibi, akivel mindig mindenkinek baja volt, egyszer azt mondta, az ő háza sóhajtásokból van. Elibe térdepeltem, hogy közelről láthassam azt a sóhajtás-házat. És ő sóhajtozott.

13. K: Közben újból éneklitek az éneket?

V: Persze, az éneket minden válasz után újra elfújjuk, tehát rengetegszer ismételhetjük, de mindig színesedik valamivel. Kreatív folyamat alakul, már a mesében vagyunk, folyik a kitalálás, az ötletek egymást hozzák.

14. K: Amikor már mindenkinek volt saját háza valami érdekességből, akkor?

V: Akkor jöhet az újabb kérdés arról, hogy ki lakik benne? Majd újabb sorozat arról, hogy milyen az, aki benne lakik? Mit csinál ott?

15. K: Hétköznapi dolgokat mondanak-e?

V: Eleinte igen. De ha többször játsszátok, kialakulnak a képzelet-történetek. Laktak már nálunk sündisznók a fiaikkal, sas a feleségével, aki borzas volt, őzike a sánta öregapjával. Persze rablók is, akik odahordták a rablott kincseiket. Ezeken a pontokon bármikor átmehettek dramatizálásba. Alakíthatjátok valamelyik érdekes házat, a lakói körül bonyolódó történettel. Az énekléssel improvizált dramatizálás színesíti a játékot. Aki énekelve beszél, nem kiabál, nem vág a másik szavába. Finom kis fegyelmező eszköz.

16. K: Milyen fegyelmező eszközöket javasolsz?

V: Akihez énekelve szólsz, és a szeme közelébe guggolsz, az rád fog figyelni. Odahallgat rád. Nem biztos, hogy arra, amit mondasz, hanem inkább arra, hogyan gondolod, amit mondasz.

17. K: Csak nem gondolod, hogy egy hároméves gyerek kitalálja a gondolataidat?

V: Az öt hónapos is kitalálja. Előbb, mintsem szavakba foglalnád. Ez a gyerekek specialitása. Minden fegyelmezési kínlódás alapja, hogy a fegyelmezéseinkkel a mondataink tartalmát próbáljuk közvetíteni. A „Ne csináld, fiam!” és a „Százszor megmondtam” sem a tartalmukkal hatnak, ha hatnak, hanem a hangvételükkel, azaz a te mögöttes erőiddel. Ha csak a hátadat látom, akkor is megmondom, milyen energiatöltéssel mondtad, vagyis hogy komolyan gondolod-e, vagy csak megszokásból lebbentetted elő a mindennapos szótáradból.

18. K: Minden eredmény a gondolataidból fakad?

V: Minden, amiből tovább építhetsz. Ami nem szalma vagy törek. Amibe fogózkodni lehet, mint a kötélhágcsóba, amit a hegymászó a sziklára erősít. A fegyelmezés minden munkád kötélhágcsója, tanítványaid abba kapaszkodnak, hogy megvethessék a lábukat a szikla meredekén. Minden tanulás kapaszkodás, a csoportos különösen sokféle tréning eredménye, sokféle körülményt egyengetsz, lapogatsz össze, amíg egy lépésed biztonságosnak tűnik. Mindig akad egy Áron, aki az előszoba felé sétál, neked félig háttal, miközben a lelkedet kiteszed.

19. K: Megsértődhetsz, ha otthagy a nagy igyekezeteddel?

V: Nem. Csak azon töprenghetsz, mi vonzza Áront az előszoba felé? És a lelked legmélyéből is összekaparod a maradék sugaraidat, hogy átmelegítsd Áront, akkor is, ha nem hívod oda.

20. K: Nem hívod oda?

V: Ha lehet, nem hívod. Vonzani kellene. Mint a mágnes. A kóbor kis vasszilánk esetleg feléd halad. Mivel vonzhatod? Például énekes beszéddel. Például szokatlan hívogató mozdulattal, ami lehetne egy erdei állat hívogatója a fiához. Vagy frissen költött vicces versikével. Láttam ilyeneket. Az a belsődből összekapart maradék energia megsúgja, mit kell most a nyelvedre vagy az ujjad hegyére venned. Olykor egy háncsból font bábú segít. Vagy egy repülővé változott papírszalvéta. Mindig minden, ami ábrázolással kapcsolatos tevékenység lehet.

21. K: Ábrázolással?

V: Mindenféle ábrázolás vonzó, rajz és festés és agyag és fonás és szövés és homokozás az udvaron. És árnyjáték a szélben lebegő abrosszal. És kavicsok, kövek rajzai. Minden vonal és minden pötty, amibe arcot, szemeket, hajat, elálló füleket, szarvakat képzelhetsz.

22. K: Így alakítasz komplex művészeti tárgyú foglalkozást?

V: Nem egyet, egész sorozatot. A házam, a váram, a kastélyom, a jégkunyhóm, az indián sátram… Hetekig, hónapokig játszható, mert a variációk sora végtelen, és a gyerekek képzelete kimeríthetetlen. És még nem is említettem a saját ház másik előnyét: hogy figyelmes nevelő megtudhatja, ha valami baj van a gyerek körül. Ha például fél otthon. Betörőktől fél. Vagy az otthon összetörésétől fél, a szülők válásától. Vagy fél egyik gyerektől az oviban. Vagy a testvérétől.

23. K: Mit csináljon a nevelő akkor?

V: A legnagyobb baj az, amiről nem tudunk. Azon bizonyára nem tudsz segíteni. Amit megtudtál, azon esetleg segíthetsz. Legalább annyit, hogy a gyerek kifejezheti a félelmét, nem szorong titokban.

24. K: Terápiás foglalkozásokat javasolsz?

V: Mindig minden művészeti témájú foglalkozás terápiás lehet. A művészettel az ókori görögök tudatosan és figyelmesen gyógyítottak. Nincs olyan gyermekcsoport, ahol erre ne lenne szükség. Mindenütt lehetnek bajok, ideiglenesek vagy súlyosabbak. A művészet számos megnyilatkozási formája lehet gyógyító erő.

Kokas Klára: Történés-bokor (részlet)

K: Milyen otthoni bajokra vagy felkészülve, mindegyik gyereknél másra? Vagy vannak általánosnak nevezhető hibák a családi nevelésben?

V: Amivel szinte mindenki küzd: a testvérféltékenység. De ahol nincs testvér, ott lehet olyan irigy kis önző gyerek, akinek a kegyeiért küzdenek a szülők, versengenek a nagyszülők, és mire észhez térnek, egy kis önzés-gubanccal birkóznak valamennyien.

K: Hogyan segíthetsz ilyen bajokon?

V: A foglalkozásaink rendjében mindenkinek jut külön figyelem, csak neki járó. Ezért nem kell harcolnia, ezt tapasztalja, sokszor tapasztalja. Annyiszor tapasztalja, hogy végül természetesnek találja. Egyidejűleg azt is, hogy ezt a megkülönböztetett figyelmet a többiek is megkapják, valamennyien, egyenként. Ennek érdekében neki is áldozatot kell hoznia, például csöndben figyelnie, amikor szívesebben szaladgálna vagy belekiabálna.

K: A kiválasztott zenedarabnak része van abban, hogy miképp segítesz a féltékenységbe, irigységbe merevült gyerekeknek?

V: Lám, milyen jól eltaláltad! A zenedarab, amit a foglalkozáson táncolva, átváltozva, képzeletünkkel közelítve elmélyítünk, a testünkön át a lelkünkbe hatol. Ott működésbe fog, valahogy, valamiképp, sokféleképp. Nem tudok térképet rajzolni az útjáról. De nem lehetetlen, hogy különféle vizsgálatokkal megrajzolhatók lesznek útjai, ösvényei is. Az alkotás, a képzelet ösvényei rejtettek, titkosak, titokzatosak. Égi adománynak mondja Platón a művészet megjelenését, az alkotóét. Mi égi adománynak tartjuk a gyerekek zenebefogadását.

25. K: Erre leltük földnek nyomát? Minek a nyomát leltük?

V: Az alkotás örömének gyógyító nyomát, a képzelet virágaiból kiáramló illatokat. A dal szép, és valószínűleg régi, népünk öröksége. Üzenetet hordoz. Kicsiségében tökéletes, mint egy ékkő. De meleg, mert hangokból szőtték.