Saját népünk dalain nevelkedjenek

Saját népünk dalain nevelkedjenek

Megjelent a Gyermekünk 1977. novemberi számában

A zenei nevelés programja Kodály Zoltán életművének csupán egyetlen része. Az iskolai képességfejlesztés módszere pedig még ennek a részletnek is csupán töredéke, mégis a köztudatban ez a részlet a legismertebb. Egyrészt azért, mert a gyermekek nevelése mindenkinek – a zenéhez nem értőknek is – személyes ügye; másrészt, mert az óvodai és iskolai zenei neveléshez kapcsolódott nálunk az országosan bevezetett és néhány év múltán világhírűvé vált Kodály-módszer.

De miért terjedt el országszerte és miért vált világhírűvé a Kodály-módszer?

Nálunk az volt a célja, hogy növekedjék az ország népességének zenei műveltsége, érdeklődése, s erre nagy igény is volt, külföldön azonban ez a cél csupán egy kicsi közösség pártoló támogatására számíthat.

Külföldi ismertetéseinkben mindig megkülönböztetjük a Kodály-módszert a Kodály-koncepciótól: a módszer a zenei képességfejlesztés gyakorlata, amely magában foglalja a belső hallás, az önálló zenei írás-olvasás, a tiszta éneklés és a szép együttes hangzás fokozatos formálását. A koncepció viszont a személyiség egészének formálásához választott elveket adja meg, tehát magában foglalja a mindennapos éneklés igényét éppen úgy, mint a népdal, a folklór, a hagyomány, a jó zene, az értékes irodalom, a költészet szeretetét, azaz a művészetek ízlést és életvitelt formáló szerepét, de még szélesebben az anyanyelv körültekintő és gondos ápolását, az ízlés formálását, az önálló ítéletalkotást és folyamatos tanulással önmagunk tökéletesítésének igényét és belső fegyelmét.

A Kodály-módszer éppen összetettsége által vált világhírűvé, s ezért sor került arra is, hogy idegen kultúrákba, más iskolarendszerekbe plántálják át. Az átültetés gondjai elsősorban azokat érintették, akik külföldön tanítottak, vagy itthon külföldi látogatókkal, növendékekkel foglalkoztak, de tanulságai talán minden szülő és minden tanító számára értékesek, mert új nézőpontból mutatják meg azt, amit eddig csupán belülről ismertünk, és rávilágítanak sok olyan szépségre, amire eddig nem figyeltünk.

Kodály elgondolása az volt, hogy a gyerekek saját népük dalain nevelkedjenek, ízlésük, formaérzékük, kifejezőképességük ezeken csiszolódjék, belső harmóniájuk ezekből táplálkozzék, egymáshoz tartozásuk érzése ebben erősödjék. Kézenfekvő tehát a népdalok felhasználása a zenei elemek tanításának céljaira, hiszen rendkívüli mértékben megkönnyíti a zenei alapelemek megtanulását, ha azok már ismerős motívumhoz kötődnek. Csakhogy a népdalok felhasználása veszedelmet is rejt. A zenei írás-olvasás tanításának céljaira kiemelt dalok, a motívumok, hangközök túlzott és esetlegesen száraz elemzése által elveszíthetik eredeti frissességüket, zamatukat, esetleg tempójukat vagy ritmusukat is. Hiába jelöli meg a tanmenet nevelői célként a dal tartalmához fűzött magyarázatot, ezáltal óhajtván érvényt szerezni az érzelmi nevelés követelményeinek, a dalnak mégiscsak önnön szépségével és kifejező tartalmi-formai egységével kell hatnia, hiszen azért zene.

De hogyan érhető el, hogy a legszebb népdalok a tanulás során ne veszítsék el értéküket? Tény, hogy a pedagógiai tanulmányok céljaira nyomtatott kották zöme nem tartalmazza a díszítést, hanem csupán a dallamvázat. Egyszerűen azért, mert a díszítést nehéz kottából leénekelni.

Nemrégiben megismerkedtem egy fiatal anyával, Szőcs Zoltánnéval, aki három kisgyerekével együtt a bonyolult díszítésű dalokat, balladákat is énekli. Varázslatos, miként vették át anyjuktól az óvodáskorú, sőt még kisebb gyerekek a népdalok stílusát, olyannyira, hogy játékos improvizációjuk is erre épül. Csodálkozva láttam, hogy a kicsik nem a „nekik való” óvodai vagy iskolai dalokhoz vonzódtak, hanem mindig a legfrissebb erdélyi gyűjtésekből hallott keservesekhez, a tragikus tartalmat hordozó dallamokhoz. Ez a tapasztalat arra késztetett, hogy a saját tanítványaim érdeklődését is megpróbáljam ebbe az irányba terelni. És azt tapasztaltam magam is, hogy a gyerekek sokkal többet elbírnak, mint eddig feltételeztük, és nagyon szeretik a nehezet, az izgalmasat, az emberi érzések gazdagságát és a tragikumot, amelyeket a felnőttek dalai tárnak eléjük. Feltehetően nemcsak a dalok szövegi tartalma, hanem gazdag zenei világa is vonzza a gyerekeket, és így hallás után megtanultak sok olyan dallamot, amelyet mi, felnőttek túlságosan nehéznek ítéltünk.

De hány óvónő, tanító vagy szülő ismer és énekel díszítéses régi stílusú népdalokat? S a tanítók miképp szervezhetik meg az énekek meghallgatásának játékos, a test meleg közelségét is igénylő körülményeit iskolai vagy óvodai termekben? A lehetőségeket sürgősen meg kellene keresnünk, mielőtt a felső tagozatos gyerekek népdalszeretete és éneklési kedve tovább csökken.

Az énektanulás másik nagy kérdése, hogy milyen most és milyen legyen a jövőben az iskolai fegyelem. A hozzánk látogató külföldi pedagógusok hitetlenül nézik bemutatóóráinkon a fegyelmezett gyerekeket, s azt állítják, hogy ilyen fegyelmezett magatartást követelő módszer más iskolarendszerekben nem honosítható meg. Kétségtelen, hogy a Kodály-módszert kezdetben csak a hagyományos osztályszervezési keretek között alkalmazták (ültetésrend, jelentkezés, osztályozás, egyszemélyes irányítás). Ezek az adott körülmények megkönnyítették a tanítók munkáját, de korlátokat is szabtak.

Az órák és a próbák hangulata, humora és lendülete szinte kizárólag a tanár személyétől függött, s kevés lehetőség nyílt a gyerekek egyéni kezdeményezésére. Ez azonban nem a Kodály-módszerből, hanem a hagyományos iskolai módszerekből fakadt, így a következő generáció könnyen bizonyíthatja, miképp változhat a zenei nevelés pedagógiája egy alapvetően új iskolai koncepció keretei között. Ami pedig a fegyelmet illeti, az a zenei képesség fejlesztéséhez alapvetően szükséges minden iskolai rendszerben, hiszen hallani és belső hallást fejleszteni csak csendben és összeszedett figyelemmel tudunk. Elengedhetetlen a csöndben összpontosított figyelem azokban a percekben is, amikor a tanító információt ad át tanítványainak.

Csöndre és fegyelmezett odahallgatásra van szükség a hangzások megfigyelésénél, előkészítésénél, javításánál, szépítésénél, igazításánál, és akkor is, ha a gyerekek egymást hallgatják. E percek fegyelmezettségét azonban újra és újra felválthatja a lazultabb, mozgásosabb tevékenység, amely a gyerekek egyéniségéhez és belső igényeihez idomul. Ez is fegyelem, sokszor intenzívebb, mint az egy személyre irányuló hallgatás. Az összeszedett csöndes figyelem ideje és elosztása, valamint a fegyelmezés eszközei és lehetőségei persze változatosak lehetnek. S úgy gondolom, hogy az igazi kérdés inkább az, hogy milyen eszközökkel érdemes és hasznos fegyelmet teremteni, helyesebben önfegyelemre nevelni a gyerekeket a közös munka, a szép hangzás, az együttes alkotás öröméért.

A fényképeket Apostol Pál készítette.