KOKAS KLÁRA: TEHETSÉG, ZENÉBŐL. SZEMÉLYESEN ISMERJÜK.
Váradi László 13 éves zongorista tehetség.
Kérdés: Hol találkoztál vele?
Válasz: Szívbéli otthonomban, a Zeneakadémián. A színpadon láttam, messziről.
K: Előadott?
V: Zongorázott, Mozart versenyművet, a tehetséges gyermekek koncertjén, 2009 tavaszán.
K: Mi tűnt fel benne?
V: Éreztem, hogy Mozart otthonra talált ebben a kisfiúban. Fészket rakott a testében, kibélelte meleg pelyhekkel, otthonosra. Megpihenhet benne és kiröppenhet kedvére. Boldog helye van.
K: Honnan látszott? Miből?
V: Hallottam a zongorájából. Behunyt szemmel a lassú tételből. Ha a zene szép, behunyt szemmel hallgatom. De most olykor néztem is, megragadott a 13 éves gyermek egyénisége. A testén láttam, a hátán is, hogy milyen lehet ő.
K: Kiderülhet az egyénisége beszéd nélkül?
V: Zongoraművésznek nincs szüksége szavakra, beleönti magát a hangszerébe, ott árad, széles folyómederben, mint a Duna, ahogy hömpölyög csöndesen. Naponta nézem, ahogy átvillamosozok rajta. Magát közli, ő a folyó, medre van, iránya. Forrása is, valahol. Tisztaforrás. Lacinak is tiszta forrása van és már medre is, iránya is. Boldogan hallgattam.
K: 13 éves gyerek, tanuló, most indul. Mi tudható róla?
V: Néhány adatot megtudtam ott nyomban a tanári páholyban Esztó Zsuzsától, aki Lacit a felvételin hallotta. Elbűvölt Zsuzsa lelkesedése, szívéből szólott róla. Jól esik nekem, ha lelkesedő beszédet hallhatok, fény jelenik meg a beszélő homlokán, ha igazat szól.
K: Felvételin kiderül a talentum?
V: Érzékeny tanárok kitapintják. Nem lehet könnyű. A tehetség olykor kiabál, de máskor rejtőzik. Laciban rejtőzött.
K: Melyek a talentum összetevői? Miből áll? Miből épül?
V: Ha kérdeznéd a kalács tésztáját, sorolnám a lisztet, a tejet, olykor a mennyiséget. Az ember zenei talentuma nem ilyen. Sorolható belőle egy s más, mint például a memória, a kifejezőképesség, az ujjak mozgékonysága, egyensúlya. Ezek láthatóak. A lényeg mégis láthatatlan.
K: Gyakorlott tanár azért meglátja?
V: Nem hiszem, hogy a gyakorlat adja a mesebeli bűvös szemüveget, amelyen át megjelennek a teremtő muzikalitás körvonalai. A figyelő személyiségében áll össze a talentum felismerésének képessége. Összetett varázs-mikroszkóp nagyítja, amit nagyítania kell.
K: És háttérben hagyja a lényegtelent?
V: Így valahogy. A felismerésre kész tekintet nem mindennapos földi matéria. Inkább illan, mint a májusi jázmin illata. Nem az enyém, sem a tied. Nem megvehető, ára sincs. Csak kapod, ajándékba.
K: Talán szenvedéseidért cserébe?
V: Szenvedés nélkül nem jutunk értékhez, a zenei talentum birtoklásához sem, a felismeréséhez sem. A két képesség valamilyen gyökérszálon a mélyben összenőhetett. Talentumot birtokoló és felismerő ezért odafenn a napfényen egymásra ismer.
K: Keserű lehet a felismerőnek az, hogy ő nem birtokol?
V: Nem hiszem. Nekem sosem volt keserű. Igaz, én nem készültem előadónak, a zenei talentum nekem nem volt távolban lebegő fátyol, szélfútta, nem markolható. A talentumot felismerő tanár adakozásra termett, kiteljesedik abban, akire rátalál.
K: Főként akkor, ha taníthatja, ugye?
V: Igen, de szemlélni is felemelő. Látszott Zsuzsa arcán, napokra velem maradt a mosolya.
K: Az obligát interjúkérdés: mikor derült ki Laci zenei tehetsége?
V: Anyja, Anna, azt mondja, ötévesen. Richtert hallotta zongorázni a tévében, nézte, hallgatta és megszólalt: én is ilyet szeretnék.
K: Nem látott még zongorát?
V: Nem.
K: A családban senki se zongorázott?
V: Senki.
K: Nem is zenélt más hangszeren?
V: Nem zenélt. A Bibliában olvastam: „a szél ott fúj, ahol akar.”
K: Lepottyanhat zenei tehetség egy családban csak úgy? Minden feltétel, minden előzmény nélkül?
V: Lám, lepottyant, ott van.
K: Mit tesznek vele a szülők?
V: Laci szülei tudták, hogy mit tegyenek: gondját viselik, szolgálatára állnak. Ha az Evangéliumban megírt Úr számon kéri tőlük, mit tettek a nekik odaadott öt talentummal, bátran megmutathatják: „Tessék, Uram, itt van, másik ötöt dolgoztunk hozzá.” Ha ugyan számokban kifejezhető a fáradozásuk. Szerintem nem. De ez nem baj. A csillagok sem kifejezhetők számokban.
K: Nehéz a szolgálat a tehetséges gyerek körül?
V: Mindig sajnálom, ha nem számolnak be a szülők a szolgálatukról. Sport-tehetségekről inkább. A zenei tehetségek ápolása, gondviselése afféle háttér-tevékenység, főleg a gyakorlás biztosításáról beszélnek. Gyakorolni muszáj, sokat, mindig, rendszeresen. Foci helyett és andalgás helyett és láblógatás helyett. A hangszer mindig kemény ellenség, legyőzni való, mert technikája van, ami matéria. A szellem elrejtőzik az anyagban. Bebújik a billentyűk alá.
K: A szellem más, mint tudás? Zongorázni tudni kell.
V: Rembrandtnak is kellett vászon, festék, ecset. Amikor a szellem elérte, ezekkel képet festett. Megállsz a kép előtt, és ríva fakadsz, most, száz esztendő múlva. A Szellem az ígéret, hogy a helyünkön vagyunk itt, a zavaros és kusza és silány földi életünkben, ahol annyi minden értelmetlen. A talentum a Mindenség rendjét igazolja. A nagy Tervező, amelyet sokan Istennek nevezünk. A nagyon nagyok olykor megírták, komponálták a hitüket és az áldottak, mint Laci, eljátsszák a zongorán.
K: Mindig? Bármikor?
V: Tudjuk, hogy nem. De olykor. És ez elég.
K: Nehéz sorsa lesz Lacinak?
V: Minden talentum nehéz, de az övé sajátos is lesz, mert cigánynak született egy országban, ahol még hosszú küzdelem vár a cigányokra és ránk, nem cigányokra, hogy ők velünk hasonló eséllyel boldogulhassanak.
K: Megbirkóztok ezzel?
V: A nép – a magyar is, mint annyi más – ott kezd magára találni és erőkhöz jutni, ahol a „másságot” értékelni tudja. Évtizedek előtt először láttam egy öltönyös-nyakkendős férfit déli tizenkettőkor imaszőnyegére borulva Allahot dicsérni a bécsi Szent István templom közelében. A járdára borult.
K: Meglepődtél?
V: Megrendültem. Betértem a templomba, pedig nem is volt szándékomban. Évekkel később Jeruzsálemben hasonlót éreztem, amikor fekete kaftános ifjú zsidót láttam a Siratófalhoz támaszkodva némán mozgó szájjal, behunyt szemmel.
K: Jeruzsálemben ő otthon volt. De Bécsben a másik?
V: Laci itthon van. Én, 80 évesen, büszke vagyok arra, hogy a magyar népem tagja. Teszek azért, hogy cigány társai is büszkék legyenek rá.
K: Teszel? Mit?
V: Tanítóimnak eláradoztam koncert élményemet Laci Mozartjáról és Lovász Eszter lelkesen vállalta, hogy koncertet szervez Lacinak Csobánkán az óvodásaival. Csoportjában tíz cigány gyerek tanul. Hadd örüljenek művész-jelölt rokonuknak.
K: Rokonuk?
V: A Szellem jogán, ahogy nekem.
K: Mi történt a koncerten?
V: Negyvenkét óvodás ült a szőnyegen a ragyogóra pucolt művelődési házban, a frissen hangolt pianínó előtt, amely Lacié lett. Eszter és (Rakovszky) Andi méltó szervezéssel parádézott. Feszített a büszkeség, hogy lám, a tanítóim!
K: Felnőtt közönség nem jött?
V: Néhány zenetanár és szülő a környékről. Délelőtti órában többen dolgozhattak. Emiatt nem vehették a szülők ölbe a gyereküket, ahogy szoktuk a családi koncertjeinken.
K: Ölbe veszik, hogy elcsitítsák?
V: Az átkarolás lecsendesíti az eleven mozgásra mindig kész kicsiket, de ez csak ott sikeres, ahol a szülő maga is tud figyelni. Igazán, lélekből, nemcsak amolyan otthoni „tévés” figyelemmel.
K: Tévés figyelem? Mit jelent?
V: Tévé előtt bárki fecserészhet, telefonál, vacsorát ropogtat, üdítőt kortyint. Átkos állapot, félfigyelemre szoktat, „bármi jó” állapotra. Családi koncertjeink előtt külön beszélgetésre hívom a közönségünk felnőttjeit, ahol elmagyarázom a mi „teljes figyelmünk” feltételeit, szokásait, felkészültségét.
K: Meglepődnek a szülők?
V: Bizonyára meglepődnek, de tőlem elfogadják, amint a gyerektanfolyamaim szülői is elfogadták, hiszen így részt vehettek a foglalkozásainkon, együtt a gyerekekkel.
K: Gondolod, hogy a néhány résztvevő elmesélte a helyzetet a többieknek?
V: Csobánkán bizonyára könnyebben száll a hír szájról szájra, portától portára, mint a nagyvárosban. A helyi rádió közvetítője lelkes résztvevőnk volt, személyes érdeklődésből, műsora másnap órákon át hangzott a csobánkai otthonokban. Reményünk lehet a folytatásra.
K: A 13 éves Laci óvodások zenei nevelője lett? Merőben szokatlan, aligha várnánk ilyent tizenéves fiútól.
V: Lacitól sokféle érzelem kitelhet, ami más kortársától nem. Személyisége szelídséget sugároz, mosolya maga a biztatás: jöhettek, nem bántalak. Az óvodások már az első darabja után felismerték. Zongorázásával közvetítette, amit az arca sugallt: agresszivitástól mentes biztonságot. Gyerekeknek paradicsomi állapot ilyen felnőtt közelsége. 13 évesen ő ott a felnőttek világát képviselte: koncert főszereplője volt.
K: Beszélgetett is a gyerekekkel?
V: A zenélésével szólt hozzájuk. Ez a nyelve, amelyen az érzelmeit közli. A gyerek, akit nem rongáltak még rongyos figyelmű áldozattá, tudja követni.
K: Azt magyarázod, hogy a zene nyelve külön nyelv, más, mint a szóbeli?
V: Magyarázom, és százszor ismétlem, mert – különös módon – művelt felnőttek sem értik. Csodálatos koncert közepén szószékre áll a lelkész és beszédet mond. Zenészek leteszik a hangszerüket, énekesek becsukják a szájukat, amelyen eddig Bach zenéje szólott.
K: De ha a lelkész jó beszédet mond, nem segíti az áhítatot?
V: Nincs olyan beszéd, mely versenyre kelhetne Bach zene-beszédével, vagy kiegészíthetné bármiben. A szó – bármilyen szó, bármely nyelven – más anyagból való és nem a zene anyaga. A zenemű közepén lehuppant a földre a szó, a földi eszköz, minden kifejezés ismert eszköze. Lajtorján kell aztán visszakapaszkodnunk oda, ahova az imént már felrepítettek minket: Bach repített, a zene nyelvén.
K: És az ima? Az is szó.
V: Igen, egy közös Miatyánk a végén emeli az áhítatot. De zsoltárt is énekelhetnénk együtt, búcsúzóul. Templomban szerencsére nincs taps.
K: Laci koncertjén tapsoltatok?
V: Nem, mi remekül boldogulunk kendők lengetésével. A gyerekek mindenütt megkedvelik.
K: Énekeltetek is Lacinak?
V: Igen, Eszterék óvodásai szépen énekelnek, könnyen dalra nyílnak, mint a májusi fülemülék. Énekünk ajándék az előadónak, viszonozzuk vele az ő ajándékát, amit a zongorázásával adott.
K: Több hasonló családi koncertet rendeztek már tanító tanítványaid?
V: Igen, Tamara rendezett kettőt Győrben, Ilonáék egyet Pécsett, Zsuzsáék meg a szombathelyi Püspökvárban kaptak hozzá helyet.
K: Ott voltál?
V: Mint vendég, örülő, éneklő vendég. Megálmodtam, elképzeltem, megpróbáltam közeli köreimben Pesten és meglett, lám, másutt is. Csobánkán lehet folytatása, adottságai vannak: kicsi közösség, barátok együttese szervezheti. Külön értéke a cigány közössége, elérhető közelben, gyerekeik az óvodában, a kapcsolat mindennapos.
K: Miért éppen a klasszikus zenét választottad eszközül számodra? Milyen reményt táplálsz az elérhetőségükhöz éppen ezzel a kultúrával?
V: A klasszikus zene a világom, az értékem, az örömem, a megújulásom. Mindig segített rajtam. Olyan nekem, mint a Bölcsek köve az aranyat készítőknek: varázsereje van. Ha ajándékozni akarok, legszebb értékemhez nyúlok.
K: Kinek szólt most az ajándékod?
V: Lacinak és a szüleinek, akiket nagyra becsülök. Koncert alkalmat szántam neki, ahol ő maga zongorázhat, és biztos szeretet fogadja. Sok koncertet ad majd, szerte a világban, ahol ünnepelni fogják. Mi, itt, tiszta szívből szerettük. A gyerekeknek igaz érzéssel mondtam: „ a kendővel a szíveteket lobogtassátok. Az érzésetek legyen benne!”
K: Megértenek ilyen mondást ötévesek?
V: Hát mire nézitek ti az ötéveseket? Érzelmekben ők értőbbek a felnőtteiknél. Mindenik fehér kendőcskében ott lobogott a szív, tüzesen, a kendő közepén.
K: A cigány otthonokból érkező óvodásoknak rendeztétek a koncertet?
V: Nemcsak nekik, a többi gyereknek éppúgy. Igenis tanulja meg becsülni a velünk élő nép fiának talentumát, ami neki adatott. Nem másnak, nem gazdagnak, nem kényes princnek, hanem neki, egyedül. Én láttam Mozarttal való találkozását és felismertem benne a mozarti lelket. Lássátok meg ti is, ötéves csobánkai óvodások, mind, akármilyen otthonból jöttök. Tanuljátok meg belőle, milyen a talentum, az isteni szikra, amitől lángra gyúlnak az emberek.
K: És a cigány óvodások?
V: Hiszem, hogy az embert az menti meg a pusztulástól, ha felismeri és vállalja tulajdon értékeit. Lacira büszkék lesznek, a büszkeségük egy kultúrának szól, ami az övék is. Bartókot hallgattak ott a csobánkai pianínón, a Román táncokat. De Chopint is, Beethovent is, Bachot is. Értitek? A művészet égi adomány, ahogy Laci talentuma is az. Közös kincs, színaranyból.
K: Te teljesen biztos vagy Laci jövőjében. Honnét veszed a biztonságodat?
V: A néhány évtized alatt, amit eddig élnem adatott, hihetetlen változások történtek körülöttem. Nem remélt, nem álmodott változások. 1970-ben, amikor az első amerikai Kodály Intézet tanára voltam, a bostoni iskolák küzdelmének mindennapos tanúja lehettem. Újságokban is véres viták folytak a bostoni néger kisiskolások buszoztatása körül: vihetik-e őket külvárosi jó iskolákba naponta iskolabusszal? Hányat? Hová? Mennyiért? Mert ugye a pénz, a pénz!…De bizonyára nemcsak az. Akarunk-e kiművelt néger emberfőket látni Amerika java egyetemein?
K: Írtál erről „Amerikában tanítottam” című 1978-ban megjelent könyvedben?
V: Írtam. A fejezet címe: Black is beautiful. Szenvedéllyel írtam, mert egész szívemmel, lelkesedésem teljes hevével tanítottam azokat a szép fekete gyerekeket. Úgy, ahogy itthon tanítok és tanítottam már akkor is állami gondozott gyerekeket a Csatárka úti gyermekotthonban.
K: Amerikai meghívásod előtt?
V: Igen és nagyon elevenen tapasztaltam a rózsadombi villák lakóinak megbotránkozott tiltakozását amiatt, hogy az ő elemi iskolájukba merészeltük íratni intézeti – nagyobb részt cigány- gyerekeinket. 1969-ben!
K: Kik voltak akkor a rózsadombi villák gazdagjai?
V: Nem foglalkozom politikai kérdésekkel. Hosszú életem ajándéka, hogy megértem egy elsöprő fölényű Obama választást egy országban, ahol – hát tudjuk, mi zajlott a négerek jogai körül.
K: Az egyenlő esélyek vitája eldőlt a világban? Ebben bízol?
V: Engem a Más-ság elfogadásának nevelése érdekel. Mert nem lehet hitelesen igazságot tanítani nélküle. Beethovent sem lehet. Nemcsak a 9. szimfónia miatt, amelyben teli torokból énekeljük, hogy „testvér lészen minden ember…” Ugyanezt halljuk abban a zongoraszonáta tételben is, amit Laci a csobánkai óvodásoknak bemutatott.
K: Vagyis egész európai zenekultúránkban?
V: Tegnap gyönyörködtem itt Jessye Norman és Daniel Barenboim előadású Brahms dalokban. Elképesztő művészi magasság. Kinyitva a kísérő könyvecskét egész lapos fényképen látjuk Jessye szép néger arcát. Akár gyapotot szedhetett volna Alabamában.
K: Hiteles a Brahms interpretációja?
V: Fönségesen hiteles. Laci Mozartja is az volt; hiteles Mozart, rokon kézből, egyenes ági rokonság. A Zeneakadémia befogadta, Rolláék világjáró Liszt Ferenc zenekara ragyogva kísérte, Batta András rektor elébe ment és felvitte magával az igazgatói páholyba. Ott ültek, láttam, csöndesen beszélgetve. Ők, a zenészek. Zeneakadémiai zongoratanára Gulyás István kísérte Csobánkára. Laci talentuma kézben van, gondját viselik, nincs rám szüksége. De nekünk magyar tanítóknak szükségünk van arra, hogy e talentum tanulságain gondolkodva, vigyázó szemeinket otthonainkra vetve, szóljunk és cselekedjünk.
K: Hol szóljunk? Mit cselekedjünk?
V: Nagyra termett nép is csonkká zsugorodik, ha kincseit szélbe szórja. A mi kincseink a gyerekeink, minden gyerekünk, a csobánkai óvodások is. Hogy talentumot melyik hordoz, nem látszik rögtön, mint a haja színe, vagy a szeplői. Szükségünk van a felfedezők varázsszemüvegére, amelyen átkukucskálva megleljük a képesség-jelzéseket. Kicsik ám olykor! Nagy figyelem szükséges a bűvös szemüveg használatához.
K: Mert lehet vaksi az a szemüveg?
V: Vaksi és torz és olyan fura, hogy csak magadat látod benne, akár a tükörben. Akkor kaparj egy kis rést a foncsor-rétegen, hogy átláss az üvegen. Lehelj is rá és fényesítsd, hogy ragyogjon. Látsz majd szépet, igazit, szokatlant, meglepőt, váratlant, sosem sejtettet. Mert ilyen a talentum természete.