Személyiségformálás zenei neveléssel

Személyiségformálás zenei neveléssel.

EGY KÍSÉRLET TAPASZTALATAI

Megjelent a Forrás 1983/4. számában

I.

Két és fél évtizedes zenepedagógiai munkám során sokféle – egymástól korban, nemben, karakterben, képességekben, szocioökonómiai státusban, anyanyelvben és szokásokban, sőt etnikailag is különböző – gyermekcsoporttal dolgoztam.[1] A Kodály-módszer óvodai és iskolai, illetve pedagógusképző alkalmazását érdeklődésem és munkaköröm nyomán nemcsak a magam, hanem sok más pedagógus munkáján és tanítványain figyelhettem.

E megfigyelések nyomán kirajzolódtak számomra zenei nevelésünk időtálló alapjai, és egyszersmind a továbbfejlesztésnek, a változtatási lehetőségeknek az aspektusai is. Meggyőződtem arról, milyen időtállóak Kodály nevelési elvei, amelyek a zenei nevelést mint példát adták.

Korunkban egyre nagyobb jelentőségűvé válik,

– hogy a gyermekek a természet és a művészet tiszta forrásaiból meríthessenek, igazi művészi értékekkel növekedjenek;

– hogy a zene megismerésében saját erejükből, önnön tevékenységükkel haladjanak;

– hogy képességeik fejlesztését és ezen belül a zenével való foglalkozást életre szóló folyamatnak tekintsék;

– hogy a művészeteken át információt kapjanak emberi hovatartozásukról;

– hogy belső harmóniájukat lelkük valódi gyökereiből táplálhassák;

– hogy a népművészethez megújulásért fordulhassanak.

Érvényes a tanítás,

– hogy az éneklés a zenei átélés olyan eszköze, amelynek a zenei nevelés középpontjában kell maradnia;

– hogy a belső hallás fejlesztése énekléssel párosítva csodálatos eredményeket produkálhat;

– hogy korunk zenei műveltségének útja a zene írás-olvasásán keresztül vezet, amelyre minden ép szellemi képességű gyermek megtanítható, mivel az adottság veleszületett, de a zenei képességek kialakításának lehetőségei beláthatatlanul tágasak;

– hogy a zenei kultúra igénye egy nép műveltségének és életvitelének lényeges összetevője, amely a gyermekek zenei képességeinek fejlesztésével közelíthető meg.

Megtanultuk, milyen lényeges, hogy a nevelés egyensúlyát a művészetek adják a maguk esztétikai és etikai teljességével, a befogadás és önkifejezés gazdag lehetőségeivel. Elfogadtuk, hogy önmagunk állandó testi és szellemi fejlesztése emberi kötelességünk, nem csupán magunkért, hanem az emberi értékek gyarapítása érdekében.

Kodály a humanitás örök érvényű eszméit és a zenei képességek fejlesztésének máig ismert legbiztosabb alapozását ötvözte nevelési koncepciójában. Amint meglelte a magyar népzene forrásait, átfogó rendszerébe illesztette és a nevelés céljaira fordította. A relatív szolmizáció hasznát felismerve munkatársait a népdalok és a szolmizáció szisztematikus összekapcsolására biztatta.

Személyiségében egyesítette és a nevelés ügyének hasznára fordította a zeneszerző invencióját, a tudós áttekintését, rendszerező és integráló talentumát, valamint emberismeretét, amellyel kortárs munkatársait egyéniségüknek és kvalitásaiknak megfelelő feladatok felé indította. A következő generációkra fordított sokoldalú figyelmével, állandó készenlétével, meggyőződésével segítette, hogy nevelési elgondolásaiból minél több valóra válhasson.

Tanításait személyes példájával alátámasztotta, különböző fórumokon újra és újra elmondta, leírta, és munkatársainak, tanítványainak generációin keresztül, évtizedeken át egy egész ország gyakorlatába plántálta.

II.

Amikor Kodály a zene kiskertjéről beszélt,[2] a zenét úgy jelölte, mint valami különleges szépet, ahova öröm bejutni. A zenében való gyönyörködés, a zene szépségeiben való elmerülés, a hangzó élmény befogadása, a zene értékeivel való belső azonosulás állandó örömforrás, illetve katartikus megújulás. E megújulás emléke ösztönöz bennünket, tanítókat a jó zene forrásaihoz, és azt szeretnénk, ha tanítványaink is így jutnának oda.

A zene megismerésének folyamata, a zenei képességfejlesztés lehet a kialakuló zeneigény forrása. De könnyen maradhat a memorizálás, az elemzés, a tanulás sivár szintjén is. Csak az élmények ereje, intenzitása, mélysége alakítja ki a belső vonzódást, amely végül is eldönti, hogy a gyermek – és a felnőtt – életszükséglete lesz-e a jó zene, vagy sem.

Az egyszerűség kedvéért használom itt a „jó” jelzőt a „komolyzene” vagy „klasszikus zene” elnevezések helyett. Messzire vezetne és e tanulmány kereteit meghaladná annak elemzése, hogy mit tartunk jó zenének, és miért. Az afrikai pigmeus törzseknél felvett népzene gyönyörű dallamai és ezerszínű ritmusai nemcsak a pigmeusok számára jó zene. Számos Beethoven-kedvelő azonban elfordulna tőle. A zene esztétikai kritériumának elemzése helyett tehát fogadjuk el jó zenének azt, ami számunkra valódi értéket közvetít. Az értékek valódiságát az adott társadalom és az egyén közösen határozzák meg; azt tanítjuk, azt kívánjuk átadni, ami nekünk értékes és fontos.

A zenében közvetített értékeket érzelmi élmények rögzítik. Ha az ismeretek erős érzelmi bázisokra épülnek, maradandó emléknyomokra számíthatunk. Valamiféle érzelmek a zene intellektuális megismerésében a tanuláshoz is szükségesek. A zenei tudást megelőző szinteken azonban az érzelmi reagálás különösen erős. Kodály erre hivatkozott a méhen belüli fejlődés és a csecsemőkor zenei ingerfelvételével, a zenei igény ilyen korai elindításával. Hiszen újabb kutatások bizonyítják, hogy a magzat, fejlődésének hatodik hónapjától kezdve, már tökéletesen kialakult hallóberendezéssel rendelkezik. Hallási ingerekre reagál, a hangrezgést a magzatvízen keresztül érzékeli.

Az anyaméhben vagy a születés utáni első hónapokban átélt zenei élményekről persze nem kaphatunk szóbeli információt. A gyermekek reakcióit legelőbb csak a mozgásuk közvetíti számunkra, később aztán a mimika, tekintet, gesztusok és hangadások is. Életük első napjaitól figyelhetjük mozdulataikon, hogyan érzékelik például a zenei lüktetést. De vajon melyik életévben jut el a gyermek olyan verbális szintre, hogy a zenei élményeit szavakkal megfogalmazza? Hiszen a zene hatását még a kifejlett beszédkészséggel rendelkező, zenei képzettségű felnőtt is csak töredékeiben tudja kifejezni.

Találhatunk azonban olyan eszközt, amellyel a gyermek könnyebben megmutathatja a zenéhez való viszonyát, mégpedig a zene érzékelésével egyidejűen, tehát az emlékezet zavarai és kiesései nélkül. Ez az eszköz a mozdulat. Információnk forrása pedig az a gyermek, aki a zenéhez érzett mozgási igényét a kisbaba-életkor idejének spontán örömével folytathatja.

Közismert az első életévek, hónapok zenei mozgásigénye lüktetéshez, ritmushoz. Szinte valamennyi szülő hivatkozik arra, hogy kisgyermeke ritmikus zenére mozog, táncol. Ezt, a zenéhez mutatott spontán mozgási reakciót azonban az évek során elfedi, betemeti a tanulás, mivel a megtanult mozgásformák átveszik az uralmat az ösztönös mozgások felett.

Felsőfokú zenei intézményeink hallgatói, jövendő nevelői és előadóművészei között kérdezgetve kiderült, hogy gyermekkoruk zenei mozgásait szinte valamennyien lekicsinyléssel említik, valósággal szégyellik, ha ugyan egyáltalán emlékeznek rá. A komolyzenéhez táncolt spontán mozgás az otthon falainak titka, még a családtagok szeme elé sem való. Hitele, becse csak olyan mozdulatoknak van, amelyeket kötött formában sajátítottak el, másoktól tanultak meg.

Egyes kultúrákban természetes a spontán mozgásos reagálás. Például a Bali-sziget bennszülötteiről, vagy az afrikai néger törzsekről készült filmfelvételeken láthatjuk a zenélés lüktetéséhez, ritmusához mozgó különböző korú felnőtteket és gyerekeket művészi szintű improvizációjukban.

Európai kultúránkban azonban különvált a zenehallgatás és a zenei mozgás. A zene előadóművésze a zenéhez érzett mozgási igényét a társadalmi szokásoknak megfelelő, tanult mozdulatok keretei közt tartja, és így állítja az interpretálás szolgálatába. A hallgató közönség pedig – akár felnőtt, akár gyermek – mozdulatlanul ül, hiszen kultúránkban a közös zenehallgatásra ez az elfogadott forma.

A zenei mozgás művészete a népek hagyományokon épülő táncaiban, vagy a balett különböző kategóriáiban, tehát mindenképp kötött táncformákban szokásos. A mozdulatinterpretáció lehetősége hosszú és nehéz képzés eredménye, művelői egész életüket, vagy legalább életük jelentős részét áldozzák rá, elhivatottságuk, személyi adottságaik szerint. A mozdulatinterpretáció nézőközönsége mozdulatok nélkül ül. Befogad az érzékszerveivel – lát és hall –, de nem vesz részt tulajdon mozdulataival.

Mivel ezek a befogadási formák társadalmi megegyezések eredményei, a gyerekeket is arra neveljük, hogy mozdulatok nélkül figyeljék a zenét. Ha pedig mozdulatokat tanulnak – balettet, táncot, művészi tornát stb. –, akkor tanulásuk célja a mozdulatok pontossága, esztétikuma, összehangoltsága, majd kifejezőereje. A tanult mozdulati műveletek igen értékesek, de aligha folytatódhat bennük a gyermekek ösztönös mozgása. A hangszertanuláshoz hasonlóan, hosszú évekig kell dolgozniuk tanult mozdulatok memorizálásán, interpretálásán, mielőtt saját belső világuk megmutatásához eszközöket találnának benne. A tréninghez szükséges képesség, idő és energia azonban kevés gyermek életében adott. Sokkal több gyermek vágyódna arra, hogy a zenéből kapjon segítséget, lendületet, inspirációt önmaga jobb kifejezéséhez.

Az önkifejezést tanulni kell. A mozdulat azért jó eszköz, mert primér, minden gyermek élni tud vele, míg a verbális megnyilatkozáshoz előképzés, bőséges gyakorlás szükséges, mégpedig megfelelő otthoni légkörben. Az ilyen otthonokat nem nevezhetjük általánosnak, ellenkezőleg! A gyermekek túlnyomó többsége nélkülözi az állandó biztonságot és bensőséges kapcsolatot, amelyben önmagát igényei szerint kifejezheti. Különösen áll ez az otthoni kulturális környezet szempontjából hátrányos helyzetű gyerekekre. De magas kulturális környezetben növekedő gyermekek is gyakran küzdenek kifejezési gondokkal, sokféle okból.

A kisgyermekek kifejező formái közt a mozdulat, a gesztus, a mimika sokkal jelentősebb, mint a szó. Igazán sajnálatos, hogy szülők és pedagógusok oly kevéssé ismerik és használják ezeket a nonverbális jelzéseket. A csecsemőkor elmúltával csak a felnőttektől tanult mozgások kapnak jutalmazást, megerősítést. Ezért ritka az a gyermek, aki spontán, örömteli zenei mozgásait is addig fejlesztheti, amíg azokból originális mozdulatai alakulhatnak. Pedig az originalitás nemcsak a kiemelkedő tehetségek megkülönböztetett tulajdonsága, hanem minden ép gyermek sajátja. Az originális mozgás az önkifejezés lehetőségét adja olyan életkorban, amelyben a verbális kifejezés az érzelmekkel még megközelítően sincs egyensúlyban.

A zenéhez kapcsolódó originális mozgások segítséget nyújtanak ahhoz, hogy a gyerekek jobban kifejezzék érzésvilágukat. És ez nagyon fontos, mivel belső világuk különbözősége, egyéniségük sajátosságai miatt még azokat a gyerekeket is nehezen ismerhetjük meg, akik közvetlen közelünkben élnek. Noha életük előttünk zajlik, mégis oly ritkán találjuk érintő közelben azokat a mélyrétegeiket, amelyekben lényük legfontosabb mondanivalóját rejtik. Amikor saját mozdulataikkal követik a zenét, akkor belső azonosulásukkal szinte rásimulnak a hangokra. Mintha a zene üzenetei, amelyeket a sajátos rezgéskombinációk hordoznak oly titokzatos módon, megfényesítenének elfedett kuckók árnyékaiban megbújó ékköveket, életre keltenének félénk csírákban szunnyadó erőteljes növényeket, kibontanának zöld bimbók burkában rejtőző színes virágokat. A zene olyan lelki rétegeihez jut el így, amelyekben a szavaikkal még ki nem fejezhető érzelmek, indulatok, vágyak, félelmek, szorongások élnek. Azért azonosulnak a zenével, mert segítségükre van abban, hogy megmutathassák önmagukat. De megmutatkozni csak ott mernek, ahol biztonságos szeretet, bizalom fogadja őket. Ezért fontos, hogy a zenéhez kapcsolódó mozgásaikat bensőséges megnyilatkozásként fogadjuk, természetesen kritika, összehasonlítás nélkül. A bírálat szokásos módjai itt nem alkalmazhatók. A zenei képességek fejlesztésében elengedhetetlen analitikus értékelés az önkifejezés e módjainál betemetné a lassan felnyíló ösvényeket, talán jóvátehetetlenül.

III.

Kísérleti csoportjaink foglalkozásain[3] sikerült olyan légkört teremtenünk, amelyben a gyermekek a zenéhez való viszonyukat az adott zenei élménnyel egyidejűleg mozdulatokkal is kifejezésre juttatták.

A zenei mozgás igénye és kifejezésének oldottsága igen különböző volt. Függött a gyermekek született adottságaitól és környezetük ingerhatásaitól, a család tagjainak modelljétől, az óvoda, iskola elvárásaitól, jutalmazási illetve büntető rendszerétől, tehát ezernyi – számunkra ismeretlen és megismerhetetlen – tényezőtől. Csupán hosszú tapasztalatok alapján tudtunk némi következtetéseket levonni a gyermek körüli testvérek, felnőttek magatartásából, viselkedési formáiból.

Sajátos gondokat okozott a csoport tagjainak különbözősége, mivel a válogatatlan csoportban együtt jártak tehetséges mozgásúak és rendkívül merevek, jó muzikalitással érkezők és botfülűek, tanulékonyak és figyelmetlenek, ötletesek és érdektelenségben üldögélők, nagyon zárkózott félénkek és túlmozgásos agresszív gyerekek. Az életkornak, adottságoknak, felkészültségnek és karaktereknek ilyen szélsőséges különbségeit azelőtt egyetlen csoportomban sem találtam.

Csoportunk tagjai közt igen sok gyermek élt gondok, családi nehézségek között. Egyik első osztályból érkező tizenkét tanuló közül kilencen felbomlott vagy válásban levő családban nőttek, viták, sőt gyakran tettlegességek közepette. A gyermekek – főleg az iskolások – általában idegesek, hajszoltak, fáradtak voltak. Felméréseink szerint sokan szenvedtek valamilyen fiziológiai elégtelenségben. Leggyakrabban hátgerincproblémák mutatkoztak, de sok volt az emésztési zavar, fejfájás, éjszakai felriadás, szédülés, esti nehéz elalvás panasza is.[4]

Zenélő közösségünkben heti két alkalommal találkoztunk. Óráinkat késő délután, az esti órákba nyúlva tartottuk, s a gyerekek magukkal hozták napi kötöttségeik, fáradságaik, bajaik terhét. Kicsapódott elkeseredés, sokféle frusztrálódás is. Feszültségeik oldódását abban a közösségben kapták, amely megértéssel és erejükbe vetett hittel fogadta őket.

Mivel a gyerekek igen különböző képességűek, és tehetségük minősége, formája egyénenként változó, egyénenként különbözött kibontakozásuk tempója is: volt, aki hónapokig, sőt évekig figyelt és befogadott, s csak azután nyilatkozott meg. Semmiféle részvétel nem kötelező, a gyermek bármikor pihenhetett, ha elfáradt, vagy nem volt megfelelő hangulata. Közösségünk viselkedési formáit természetesen el kellett fogadnia; például csendben maradnia, amíg a többiek figyeltek, énekeltek, zenéltek, illetve zenéhez mozogtak. Figyelmünkkel a zenét és egymást tiszteltük meg.

Az érzelmek – és kifejezési formák – inspirációt, indítékot kapnak a zenéből. A zene ugyanakkor medret is teremt, kötöttségeket ad, szabályokkal szolgál. Ezek azonban önként vállalt kötöttségek, mivel gyerekeink szabadon választhatják ki a hallott zenéből azt a tartalmat, vagy azokat az elemeket, amelyekhez mozgásaikat alkalmazzák. Lehet, hogy a zene lüktetését vagy ritmusát választják, lehet, hogy a dallamok vonalát, a zenei frázisok íveit, lehet, hogy a harmóniai összefüggéseket és változásokat, esetleg egyes hangszínbeli vagy dinamikai elemeket.[5] Választásuk függ az adott zenétől és persze saját képességüktől, illetve az éppen jelenlevő társak hatásától is.

Nagyon sok figyelmet kellett fordítanunk a túlságosan kötött, sztereotip, sematikus mozdulatok oldására. Legjobban a korai reneszánsz hangszeres zenéje, a számunkra szokatlan hangzású és a megszokott páros lüktetéstől elütő népzenék, elsősorban a dob vagy egyéb ütő-, pengetőhangszerek változatai, valamint a természeti hanghatások váltak be.

Az évek során megfigyelhettük, ahogy gyerekeink ugrándozásai, keresgélő, tétova kísérletei formákba illeszkedtek, finomodtak, elmélyültek. A fejlődés azonban nem nevezhető folyamatosnak. Ugrásszerű változásokat, olykor visszaeséseket és nagy lendületeket láthattunk. A tanulás sajátosan szép és értékes változatait éltük át, mivel az originális saját mozdulatok öröme először spontán módon kapcsolódott a zenéhez, s később a gyerekek tudatos belső elképzelése alapján. Zenei képzésünkben még szokatlan ez a tanulási folyamat. Belső törvényeit csak a gyermekek megnyilatkozásai nyomán lehet megismernünk.

Az önkifejezés örömét átélő gyermekek fokozatosan kapcsolódtak egymáshoz, egyéni választásaikkal találtak partnereket mozdulatkompozícióik kialakításához. Táncaik harmonikus együttműködésen, egymás tekintetének és mozdulatainak állandó figyelésén alapulnak. Ezek a közös kompozíciók a kamarazenéléshez hasonlítanak, a nonverbális kapcsolattartás magas szintjén. Ezek a kapcsolatteremtések egészen hihetetlen intenzitásúak.

Foglalkozásainkon kötetlen a mozgás. Mégis sikerült kialakítanunk olyan légkört, hogy a kis területen mozgó, táncoló, ugrándozó, olykor hempergő gyermekcsapat tagjai nem zavarták, nem akadályozták, s főleg nem bántották egymást.

A mozdulataikban annyira elmerült gyermekek meglepő ügyességgel használták ki a rendelkezésükre álló teret. Mivel mindig kötetlen formákban, illetve teljesen szabadon választott térben mozogtak, elhelyezkedésüket ötletesen alakították, és egymáshoz még lendületes mozgások közben is alkalmazkodtak.

Látogatóink csodálkozva figyelték, hogyan vigyáztak a nagyok (például kilencévesek) a köztük tipegő, ugrándozó kisebbekre. Egyik képmagnó-felvételünk[6] gyönyörű mozzanata, amikor három kislányunk egyike közös táncuk komponálása közben gyengéd mozdulattal megsimogatja a véletlenül közéjük tipegő kisbabát. A mozdulat spontán, a tánc lendületéből ki sem zökkenve érinti meg a két simogató kislánykéz a gyermek fejét.

Késő délutáni óráink lehetővé tették, hogy a foglalkozásokon a gyermekekkel együtt szüleik vagy más családtagjaik is részt vegyenek. Ez a hazánkban még új kezdeményezés igen sikeresnek bizonyult. A gyermekeket motiválta apjuk-anyjuk vagy nagyszülőjük szeretetteljes tekintete, még inkább az együttes éneklés, játék. A napközis, iskolaotthonos gyermekek különösen kevés időt tölthetnek szüleikkel. Sajnos, a kevés idő zöme is sietős utasítások jegyében telik el. Foglalkozásaink örömteli, oldott légkörében a családi kapcsolatok is sajátos fényt kaphattak. A tanult dalokat, játékokat, megjelenítési formákat könnyebb volt otthon felidézni.

A szülők visszajelzése igen fontos információkat is ad. Az a dal, amelyet a gyerek a fürdőkádban énekel, a ritmus, amit a kanalával az asztalnál kopogtat, a tánc, amit kistestvérének bemutat – motivált tanulásról ad hírt.

Vegyes életkorú csoportunk számos előnyének egyike, hogy a testvérek együtt járhattak az óráinkra. A testvérek közös részvétele tette lehetővé, hogy foglalkozásainkon együtt komponálják mozgásaikat, történeteiket, dallamaikat, valamint azt, hogy témáinkat otthon folytassák. Testvérpárok, -hármasok igen szép harmóniákban improvizáltak együtt, tekintetük összekapcsolódott, mozdulataikkal biztonságosan követték egymást. A szülőkkel együtt örültünk számos ilyen megnyilatkozásnak, különösen olyan gyerekek esetében, akik otthon gyakran bonyolódtak konfliktushelyzetekbe.

A szülőktől hallottuk meg, milyen formákban folytatódtak otthon a gyermekek zenével kapcsolatos ötletei. Az otthoni, még nem óvodás kistestvér többnyire megtanulta a nagyobb testvér dalait, mozgásait. A nagyobbak táncokat terveztek a kicsikkel. Rádióban, lemezeken zenét kerestek mozgási ötleteikhez. A kistestvérek lelkesedése inspirálta a nagyobbakat, és így közös otthoni szórakozásukban a zenei mozgás egyre több szerepet kapott. A kistestvérek óráinkra is ellátogathattak, és ott mindig meleg fogadtatásban részesültek. A munkánk rendjét olykor megzavaró érdeklődő kisbabáknak a nagyobb gyerekek szívesen gondját viselték. Ez a hangulat természetesen alakult, mivel foglalkozásainkon egyébként is ügyelniük kellett a kicsikre, szaladás, ugrálás, labdadobálás, léggömbjátékok és egyéb lendületes mozgások idején. Azt is láthattuk, hogy a nagyobbak az érkező kicsiknek helyet készítettek, párnát raktak le, maguk mellé hívták őket, vagy éppen fésülgették, öltöztették, dajkálgatták, vigasztalták őket.

IV.

A természet és a művészet szeretete szoros egység Kodály koncepciójában. Személyes példája, leírt gondolatai, tanítása, művei mind ezt az egységet sugallják, és arra ösztönöznek, hogy tovább bontogassuk azokat a szálakat, amelyek önmagunk és gyermekeink számára ilyen kapaszkodókat adnak. Meghaladná ez írás kereteit, ha beszámolnánk azokról a témáinkról, amelyek komplex esztétikai nevelési kísérletünkben a természet és művészet együttes inspirációjából alakulnak ki. A népdalok és Kodály Kis emberek dalainak tartalmi indításaiból született dramatizálások, megjátszások, „átváltozások” sorozatai, az énekléshez kapcsolódó mozdulati improvizációk, a népdalváltozatok ábrázolós játékai, termésekhez, növények részeihez, kőzetekhez és kagylókhoz kitalált hanghatás vagy mozgáskompozíciók, képi összeállítások, konstrukciók zenei összehangolódásai bizonyítják, hogy a gyermekek képesek a kodályi eszmék tartalmi egészének teljesebb befogadására.

A természet részei, jelenségei, tanulságai a gyermekek világának is legfontosabb tartozékai. Kodályi tanítás, hogy ezekhez kapcsolódjék művészeti nevelésük is. Kísérletünk tapasztalatai bizonyítják, hogy a gyermekek azonosulnak ezzel a tanítással. Természetazonosulásuk érvényre jutott mozdulat- és hangkompozíciókban, versköltésben, ábrázolásban, történetek kitalálásában, és így tovább.

Képmagnó-felvételeink dokumentációjában őrizzük a jelenetet, amelyben Edda tizenkét változatban jelenítette meg szabadtűzi almasütésünket.[7] Megjátszásához társai adták a hanghatásokat, hihetetlen ötletességgel mozdítva szájukat-nyelvüket a sülő alma és a tűz hangjainak megidézésére.

Veronika Beethoven Hármasversenyének (op. 56) lassú tételéhez a természet ajándékaiból állított össze gyönyörű képet,[8] amelyre azt mondta: „Azért készítettem, mert ez a zene olyan nyugalmat áraszt, mint a csákvári dombok és völgyek.” A lassú tétel részletéhez készült mozdulatkompozíciók közül a felvételen láthatjuk Anikó és Orsolya kettősét, ahogy egymás tekintetébe mélyedve mozdítják karjaikat-ujjaikat a zene lassan áradó hangjait követve.

Tomi a veszprémi Davidikum kertjében, a filmező felnőttek jelenlétében is magányosan, behunyt szemmel élte át Kodály Hegyi éjszakák című kórusművének hangjait.[9] Arcáról, mozdulatairól sugárzik az elmerült áhítat.

A gyerekek zenei mozgási kompozícióikról olykor történeteket is elmesélnek. Íme három történet.[10]

Veronika és Orsolya története ghánai zenére:

Hullottak a levelek, ezt így lehetett nagyon jól ábrázolni, két kézzel össze-vissza. Vastag avar lett. Ez volt a zenének a finomabb része. Amikor csengő-bongó, olyan tükörszerű. Akkor gyönyörű almák hullottak le, a súlyukat nem lehetett érezni, csak azt, hogy pirosak és fényesek, ahogy elvegyültek az avarban. Utána azokból is lett egy fiatal almafa, aztán annak is vastag törzse lett, és akkor utána megint lehullott az alma meg a levele, utána egy nagy alma lettem, és ahogy a mag kipattant, úgy nőtt tovább.

Tomi mesélte Bartók Ostinato című zongoraművének eltáncolása után:

Amikor megszülettem, egy faággal játszottam, utána ezt a faágat elültettem, amikor kamasz fiú voltam. És amikor felnőtt voltam és dolgoztam, csikósmunka mellett kihúztam a földből, és ostort csináltam belőle. Egyszer, amikor a lovaimmal voltam kint a mezőn, rám csapott a villám. Azon nyomban összezsugorodtam, és kínomban behunytam a szemem. És amikor kinyitottam, annyira megijedtem, olyan idegen volt nekem ez a mező. Kínok és fájdalmak között meghaltam.

Orsi története:

Beszúrtam egy ágacskát a földbe, és az nőtt szépen, és egy vidám almafa lett, és ott állt, boldog volt, táncolt, és akkor jött egy óriási szél, és törte-zúzta a fát, de a fa oda se hederített, csak énekelt tovább. A szél elment, de a fa egyre idősebb lett, korhadtabb lett. Szegény, öreg volt már, és akkor megint jött a tél, akart énekelni, hogy megint álljon és boldog legyen. És ha énekelni tudott volna, akkor megint elment volna a szél, de nem tudott, és a szél leteperte és nem énekelt, és utoljára, amikor lent feküdt és hangyák mászkáltak rajta, akkor még énekelt egyszer, és utána meghalt.

A hétéves Zsolt megnyílásának útja a költészet. Íme két verse:[11]

Szurok

Fekete a város, fekete az utca,

Robognak az autók, a füstjük nem szürke,

hanem fekete.

A házakban kiabál a rádió, és az emberek szurtosak,

Feketében járnak.

Madarak

Ó, a madarak ott fenn az égen, de szépen repülnek!

Ha nekem is lenne szárnyam, felrepülnék az égbe, jó messzire,

lehoznám a napot, a napot, a holdat.

Bárcsak megtörténne!

Budapesti gyerekeinktől is láttunk gyönyörű mozdulat-megjelenítésből csillagot, holdfényt, villámlást, felhőt, szelet. Pedig ezek a gyerekek sokemeletes bérházakban élnek, és sosem voltak kinn este szabadban, tágas mezőkön. Képzeletük segítette őket.

A természeti hanghatások imitációiból kiinduló hangkompozíciókban azonban már feltűnő különbséget találtunk a tanyákon élő és a mi fővárosi gyerekeink alkotásai között. Orgovány-Kargalapuszta tanyai iskolájának tanulói kilométereket gyalogolnak, bicikliznek naponta, hogy eljussanak nagyon szeretett iskolájukba. Mindennapi hangélményeik világa olyan gazdag és olyan árnyalt, hogy tanítójuk, Tóth Istvánné vezetésével páratlanul szép együttes hangkompozíciókat állítottak össze az erdei és a tanyai környezet madarainak, állatainak, fáinak és természeti jelenségeinek hangjából. Komplex esztétikai programunknak ez a különleges hajtása hetedik esztendeje táplálja kísérletünket sajátos szépségeivel, amelyeket a természeti környezetben élő gyermekek és vezetőjük együttes esztétikai élményeik nyomán iskolai programjukba építenek.

Többféleképp juthatunk el a kodályi célokhoz. Minden gyermek veleszületett képessége, hogy egész személyiségével válaszoljon az élet lényegére, igazságaira, törvényeire és az emberi alkotások értékeire. Minden gyermek joga, hogy örömet és megújulást kapjon a természet, a művészet szépségeiből.

Miképp asszimilálja az érzékeny gyermeki szervezet a kibontakozáshoz fontos szépségélményeket? Keveset tudunk erről, mert a folyamat olykor látványos, máskor rejtett, és csak távolabbi jelzéseiben regisztrálható. A gyermekek élete, miként a fák növekedése, nem a mi korunkat építi, hanem a következőt, az érzékszerveinkkel már el nem érhetőt. Életük eredményeit ujjaink nem, csupán képzeletünk érintheti. Mi csupán ösvényeket nyithatunk számukra, hogy könnyebben odataláljanak a természet és a művészet életadó erejéhez. A világban való elhelyezkedésük, közösségi beilleszkedésük, produktivitásuk, családépítésük alkotó és társadalmi lendítőerejük függ attól, miképp élnek vele.

[1] Kokas Klára: Amerikában tanítottam. Zeneműkiadó, 1978.

[2] Kodály Zoltán: Visszatekintés. Zeneműkiadó, 1965.

[3] Komplex esztétikai nevelési kísérletünk bemutató gyermekcsoportjaival a Budapesti Művelődési Központban dolgozunk heti két alkalommal.

[4] A vizsgálatokat dr. Kovács Géza és Négyesiné Dr. Pásztor Zsuzsa végezték. Kísérleti dokumentáció 1978-ból.

[5] A képmagnó-felvételek elemzését Négyesiné Dr. Pásztor Zsuzsa készítette. A téma három összefüggő előadása: Dr. Kovács Géza: Zene és mozgás összefüggésének gyökerei; Négyesiné Dr. Pásztor Zsuzsa: A zene megközelítése mozgás segítségével; Kokas Klára: Gyermekek originális kifejezési formái zenéhez. Kodály Szeminárium kiadvány, Kecskemét 1980.

[6] A képmagnó-felvétel a Szombathelyi Tanárképző Főiskola Stúdiójában készült Pehi László vezetésével, 1978.

[7] Lásd a 6. sz. lábjegyzet adatát.

[8] A „Childrens’ reflection on music” című videoműsor Kokas Klára szerkesztése a Művelődési Minisztérium Nemzetközi Kapcsolatok Főosztályának felkérésére, 1981.

[9] Az Országos Oktatástechnikai Központ felvétele Szemes Marianne vezetésével, Veszprém, 1980.

[10] A történeteket a gyermekek mondták magnetofonra jelenetük eltáncolása után. Az anyag a Tudományszervezési és Informatikai Intézet Komplex Esztétikai Nevelési Kísérletének dokumentációjából való. 1982.

[11] A verseket magnetofonfelvétel-dokumentációnkban őrizzük a gyermek előadásában. 1982.