Portrék zeneörömben

Portrék zeneörömben

Andi, Náditündér és Juan történeteiket, saját belső világukat táncolják el. Ezzel kap lehetőséget a külvilág is, hogy lássák, valóban milyenek ők.

K: Ha fogyatékkal élsz, és mások segítségére szorulsz, akár életviteled legkisebb dolgában is, miképp érezheted ezt rendnek?

V: Aki valaha ápolt, gondozott, szeretgetett fogyatékkal élőt, megérezhette. Nekem Náditündér adatott, hogy kerek világomat teljessé tegye. Többször emlegettem írásaimban, leírtam a történetet, ahogy közibénk került, ahogy Náditündérré vált. Filmjeinken is láthatjuk velem, vagy a gyerekeimmel táncolásban. Látjuk az arcát, az egyetlen mozduló kezét, amit a fogaival emelget. Közelítünk hozzá, de sosem tudjuk igazán megmutatni a varázslatát, mert az a sejtések birodalmába tartozik. Loholásaink és intézéseink közepette megfeledkezünk róla.

K: Az ő kerek világa másféleképp kerek, mint az ép testűeké?

V: Úgy van. Másféleképp. Kereksége nem körzővel húzott, nem ésszel kiszámított. Övé a szív kerekdedsége, lüktető egyenletessége. A szív tudása, mint a Kis hercegé.

K: Tanításaid során kerültél kapcsolatba más fogyatékkal élővel is? Úgy értem Náditündéren kívül mással?

V: A hallássérült Andi járt hozzám három évig, együtt a többiekkel. Fejlődése bámulatos volt. Különösen a bátorságában növekedett, mint a pálma, magasra. Aki rosszul hall, tudjuk, félénk lesz, visszahúzódik az emberek elől, fél, hogy kinevetik, hogy félreért másokat. Andi első képére emlékszem, térdepelt ott az üres papírját bámulva, meg olykor átpillantva a körülötte már buzgón festegetőkre. Szólt a Mozart, bíztatón, sokáig, mire végre Andi is bemártotta az ecsetjét és nagy óvatosan húzott egy napsárga vonalat valahol a kép felső sarkán. Az volt a nap, mondta később. Mozart küldte. Filmünk is van a Corelli zenére, egy történetet a mamáról, aki takarít, de mindig megzavarják. Postás csenget, újságos, ilyenek. Jópofa, humoros sztori, maga is belenevet a végén.

K: A vak gyerekekhez te jártál?

V: Igen, heti egy délután. Ovisok és iskolások is jöttek, aki kész volt a leckéjével, jöhetett klárinénizni. Mesés kis társaság kerekedett, de engem jól megdolgoztattak.

K: Miért?

V: Sokan voltak, szívesen zajongtak, és a zenére viháncoltak, lökdösődtek, ráncigálták egymást. Én meg, ugyebár, elmehettem a nonverbális eszközeimmel, ahogy máskor tanítok: itt egy kézjel, ott egy villanó tekintet. Látó gyerek azt is látja, ha asztal alá bújok a Peti csitítására, és táncolva jövünk elő, kis tanulság mindnyájunknak. Vaknak mindez nincs, nincs! Csak hang volna, ha beszélhetnék, de zene közben hogyan beszéljek?

K: Milyen megoldásokat találtál?

V: Ó, hát sokfélét, mindig mást, de legfőképp magam voltam az orvosság, kibújtam a bőrömből és az övékébe helyezkedtem. Otthon egy darabig bekötött szemmel mászkáltam a másfél szobás lakásomban, egyedül lakom már, lehetett. Sokat ügyesedtem tájékozódásban, hasznomra volt, de persze az ilyesmi csak játék, ha leveheted a kendőt, és máris látsz. Mégis fontos volt, hogy átéljem magamon a sorsot, hogy a szemem, amivel annyi szépséget élek meg, csillagok változásait és madarak röptét, és sírdogálhattam Firenzében a Dávid előtt, és felfedezhettem Villő felhőfestményét és Zsófi virágzó mandulafáját… ez mind nincs számomra, nincs, nincs. Hát ezért valahogy rájöttem, hogy mit találjak ki az örömükre.

K: Hogyan fegyelmezted őket?

V: Sosem fegyelmezek másokat se, hogyan fegyelmeznék vak gyereket, aki azért jön hozzám, mert zenére vágyik? Valahogy összehangolódtunk, megszerették a zenéimet, a zenéim miatt figyelni kezdtek. És az igazán gyönyörű volt. Van egy filmünk: Bach concertóra táncolunk, pörgünk, röpülünk. Még az ülve vezénylő Laci is röpül, mert ott csak röpülni lehetett. Laci vakon született.

K: Értelmi fogyatékos tanítványokkal volt dolgod?

V: Kataloniában, katalán fiatalokkal. Tanítóikat tanítottam, és egyikük megkért, hadd hozná be néhány növendékét, húsz év körüli fiúkat. Egyikük már a Händel concertóra kezesbáránnyá vált, megbűvölte őt Christina, a szépséges andalúziai lány. Mind táncoltunk, de ő csak Christinát kereste. Beszélni nem tudott, de táncolni akart, mindenáron, sugárzó életörömben. A másik fiút, Henrit, szemmel tartotta a tanítója, mivel dührohamaitól is tarthattunk. De a filmen is látszik, hogy a fiú elolvadt, csupa mosoly az arca, a szemüvege alatt egyetlen mosolygó száj. A negyedik, nohát ő volt Juan.

K: A Down-szindrómás fiú a filmen?

V: Igen, ő. Juan éppen csak elvolt a Händellel, jámborul, mint mindig, mert ő – mondják – mindig jámbor. Robert elibe állt és dirigálta, mint a káplár a bakát, emelte föl a karjait, majd meg oldalvást. Juan hagyta, mint a rongybaba. És akkor, akkor…, ne kérdezd, miért, meglökött az őrangyalom és előkotortam Bartók Táncszvitjét.

K: Nem az volt tervbe véve?

V: Nem. Az csak ott volt a húsz kazetta közül egynek. Feltettük és Juan rám nézett. Kinyújtottam a karom, feléje hajoltam, ő meg kiegyenesedett, rám mosolygott, és végigsimított a karomon, a vállamtól az ujjam hegyéig. Mintha áramot szedett volna le rólam. És táncolni kezdett, egymaga.

K: Ti, többiek nem?

V: Nem. Egyikőnk sem. Mi csak ültünk mindenféle fura helyzetünkben, széken, padlón, akárhol. Ültünk és bámultunk. A zene szólt. Mikor már tízszer ment, akkor Judit megindította, hogy kezdődjön újra. Szünet nem volt, dőlt a Táncszvit és mi láttuk Juant hősnek és bátornak, olimpiák győztesének, aranyérmesnek az emelvényen, miközben felzeng a nemzeti himnusz. Láttuk őt boldognak és legénynek a gáton, aki előtt szép lányok kellemkednek és ő győz minden vetélytársán, mert mi az neki? Felgyűri karján az ingét és megmutatja izmait. Miguel közben felvenni próbálta az új kis kamerácskájával, múlt héten vette. Valami csoda folytán képek lettek és Juan látszik rajtuk. Később Pesten Szabó Tibor addig mesterkedett, technikázott, míg kiszedte a képekből a plafon lámpáit, a székek lábait, és összeügyeskedte az elfogadható képeket az én UNESCO-ajándékozta szerkesztőasztalomon, az állóképeket meg barátainkén éjjel, mikor nem volt ott a tulaj, hogy megtiltsa. Napokig, hetekig, végtelen időkig Táncszvit, Tiborral egymást támogattuk, hogy el ne dőljön a másik. Mert ebből filmnek kell születnie.

K: Miért volt olyan nehéz?

V: Mert egy játékszernek való VHS kamerán vette fel Miguel, aki tanító volt, nem filmes, de még a saját kameráját sem ismerte. És az én szerkesztőasztalomon nem lehetett képet igazítani, se kiemelni, semmit se lehetett azokból a trükkökből, amelyek ma már ezer helyen működnek, komputer vezérléssel, gombnyomásra, de mondhatnám: sóhajtásra.

K: És film nélkül?

V: Azaz a látvány nélkül nem tudom elmagyarázni, minek voltunk tanúi ott. Egy Downszindrómás ifjú ember, aki fogyatékkal született, azzal él és azzal fog meghalni, életében egyszer, két órára, Bartók művének hangjaira megmutatta, hogy ő milyen lehetett volna, talán azt is, hogy milyen szeretne lenni, hogy milyen álmaiban.

K: Ismerhette Bartók művét?

V: Teljesen valószínűtlen, hogy egy katalán parasztgyerek, akit fogyatékosok iskoláiban neveltek, aztán meg nekik szervezett foglalkoztatóban tartanak, ahol együtt él sorstársaival, valaha életében Bartók zenét hallhatott. De hát én nem ismerem az anyját. Lehet, hogy ő hallott Bartók zenét gyermekvárása idején, rádióból, vagy valahol.

K: Lehetne ebből az esetből kutatást indítani?

V: Esettanulmányt akkor lehetne, ha sokfelől körüljárhatnád egy gyermek történetét születésétől, és még előbbről, a méhen belüli életétől kezdve. Juan húsz éves és nem is a szüleivel él, róla már igen nehezen szerezhetnél adatokat. Aki kutatást óhajt, megtalálható adatokat keressen.

K: Milyen hát Juan?

V: Igen, milyen hát Juan? Jámbor, odébbrakható, bámész, szelíd? Vagy hős, bátor és győztes? Amint a Bartók Táncszvit hangjai elhaltak, arca visszaváltozott a régivé, karjai lazán lógtak, válla előrehajolt, tekintete elhomályosult, megtöppedt a mosolya, elhamvadt a ragyogása. Kanalazta mellettem az ebédjét, szórakozottan. Másnap reggel kimentem az intézetükbe, látnom kellett őt. Ült a többiekkel a foglalkoztató asztalnál és rakosgatta a válogatnivalóit. Rám se nézett.

K: Megismert?

V: Nem tudom, Nem adta jelét egy mosollyal sem. Azt hittem, cseppekben folyik el a szívem körüli ütőerekből a vér. Hogy leülök mellé gombocskákat válogatni, holtig. Míg néztem némán, megértettem, hogy az ő sorsa az övé. Nem változtathatok rajta. Ajándékul kell elfogadnom a táncszvitjét, az övé, meg Bartóké, valahonnan a messzeségből. Ez lehet a végtelen. Emberi eszemmel sose értettem.

K: A film mit idéz fel benned?

V: Féltést. Dajkálnám őt, óvnám, védeném a gonoszoktól.

K: Ki bánthatná?

V: A film nyilvánosság. Bárki nézheti. Bírálgathatja, akár odabiggyeszthet egyet: „Hát ez is tánc? Mi köze van Bartókhoz?” De még rosszabb, ha valaki bemutatja, parádézik vele, hatásra vadászik. Felhasználja saját dicsőségére, pénzt, anyagi javakat szerez vele. Ez olyan, mintha kimérné a húsát kilóra.

K: De hát ő nem tud róla!

V: Borzasztó, ugye? Ha megtudná, sem idézhetné fel magában azt a bátrat, hogy feltűrje izmos karján az inget és odavágjon: „Hej, el onnét! Nem vagy méltó rám!” Csak Juan lehetne, a jámbor Down-szindrómás ápolt, dolgozó okosok eltartottja, kegyelemkenyéren.

K: Fontos kérdést vetettél fel: bízhat-e nevelőjében a fogyatékkal élő?

V: Jean Vanier óta könyvben is olvashatjuk a választ. Könyvét még titkosan kézbeadott kéziratban olvastam, régen, a Sportkórház udvarának egy sarkában elbújva. Ott gyógyított Tompa doktor, mikor elfogytak a vörös vérsejtjeim egy visegrádi filmezésünk után. Akkor felejtették a hangot a képre kapcsolni a profi tévések. Egy egész napi filmfelvételt készítettek a gyerekeimről némára. Hát, a testem kiabált. Ilyen meggyötört állapotban, a megsemmisülés vágyával a testem sejtjeiben és a feltámadás vágyával a lelkem sejtjeiben, Jean Vanier gyógyszer volt, lelki vérsejtek élesztője.

K: Mire tanított?

V: A hitre, hogy ők, a fogyatékkal élők, nagyon szépek, igazak, követhetők, és nem szánandók. Bizalmat érdemelnek és bizalmat várnak. Nevelő, gondviselő, tanító a jellemével is felel nekik.

K: Lehet a jellemet tanítani?

V: Bízom benne. Tanításom módszere, hogy felhívom a figyelmedet lelkiösmereted közeli szemlélésére, igen, mindennaposan. És mindenképp mielőtt közibük mész, vagy róluk szólni kívánsz: „Ki a célom, az igazi? Magam-e, vagy ők? Keresek-e hasznot, dicsőséget,  Katolikus filozófus, aki 1964-ben megalapította az első Bárka közösséget, amely az óta, mint lelkiségi szövetség világszerte, ökumenikus alapon és tevőlegesen támogatja a középsúlyosan, súlyosan, illetve halmozottan sérült felnőttek életét. Elismerést?” És csak azután mérlegelem a tanítandóm rendjét, rendszerét, módszereit, dokumentációját. Valamennyi szükséges, hasznos, el nem hanyagolandó, teljes figyelmeddel művelendő.

K: Szerinted a fogyatékost tanító személyisége fontosabb, mint a módszerei?

V: Tanító ilyet nem kérdezhet. Minden tanításban, az épekében is, a tanító személye felel a módszerért. Nemcsak az ügyességével tanít, a jellemét is tanítja, kimondatlanul. Átsüt minden álorcán.

K: Hátha a fogyatékkal élők, különösen az értelmükben fogyatékosok, kevésbé veszik figyelembe tanítójuk személyi tulajdonságait?

V: Kérdésed azért jó, mert sokan gondolják így, sokan azok közül, akik sohasem kerültek fogyatékkal élő személy közelébe. Minden társadalomban ezek vannak többségben, ezek döntenek a sorsuk felől. Esetleg ezek küldenek közéjük gondozókat, nevelőket, ügyintézőket. Sőt részt vehetnek tanítóik képzésében is. Jean Vanier, vagy Helen Keller csak egy kicsiny kisebbségnek írt.

K: Helen Keller, a vak és süket világcsoda?

V: Valóban világ csodája lett. Egyetlen emberen múlt, a tanítóján, aki elvállalta és végigvezette őt a nemértés és kétségbeesés nihiljéből, iskolákon, egyetemen át, előadások százaira, amelyekből milliárdos adományok gyűltek fogyatékkal élők segítésére.

K: Vajon lehetett volna az ő tanítója önző, sikerre éhes, alacsony szellemű személyiség is?

V: Nehéz kérdés. A módszerét akkor is alkalmazhatta volna. A látásra és a hallásra egyaránt képtelen gyereket a tenyerébe nyomkodott jelekkel megtaníthatta volna szavakra, beszédre. Mit közölt volna akkor Helen?

K: Talán akkor is felhasználhatták volna őt a pénzszerző kampányokban szószólónak?

V: Lehetséges. De Helen könyvéből azt is tudjuk, hogy tanítója segített a szelleme kibontakozásában. Helen hatása óriási volt, emberek százezreit ébresztette fel a közönyből, a nemtörődöm petyhüdtségből. Hogy pénzükből adakoztak, kicsi tett. Többnyire a feleslegükből adakoztak. Elsöprő erő a megnyíló szellemükből áradhatott, ráébredtek, mivel tartoznak Teremtőjüknek.

K: Hálával az ép testükért?

V: Hálával a világért, amelyben emberek fogyatékkal élnek, és szellemükkel ilyen hihetetlen ragyogást áraszthatnak. Ilyen üzenetet csak a maga szellemében tündöklő tanító közvetíthetett.

K: Válaszod tehát: hitelesnek kell lennie?

V: Hitelesnek. A fogyatékkal élők a hiteles személyiségekre várnak, felismerik őket, válaszolnak nekik. Istennek hála, mindig teremnek ilyenek. A Lélek széllel érkezett egykor, zúgó széllel. De érkezik csöndes fuvallatokkal is, arcodat finomacskán érintő lebbenésekkel.

Nemcsak a harsányak szólaltak meg nyelveken. Tapasztalom, milyen örömcseppeket csepegtetnek a csöndes tanítók, akik mosolyukat tanítványaikra tartogatják.

K: A zenét tanítók módszerei alkalmasak-e terápiára is?

V: Amerikai tanításom esztendői alatt odakinn mindenfelé az Orff módszert nevezték terápiára alkalmas zenei módszernek.

K: A Kodály módszert nem?

V: Terápiás lehetőségeivel soha. Ha zenetanár Kodály tanfolyamot végzett és utána tanításában problémás, sérült, fogyatékkal élő tanulója akadt, Orff módszerben keresett segítséget. Programjába így is írta alkalmazott módszerét: Orff-Kodály, vagy fordítva: KodályOrff.

K: És ha megnézted az óráját, mit láttál?

V: Orff hangszereket ütögető, hangoztató gyerekeket, néhány dalocskával, hangicsálásokkal, improvizálásokkal. Kodályból töredékeket csak, esetleg a szó-mi kézjeleket. Hogyan is férne több heti egyetlen alkalomba? Lépcsőzetes képességfejlesztés semmiképp.

K: Magyarországról vendégül hívott Kodály tanárok nem mutattak be terápiás módszereket?

V: Hogyan mutathattak volna? Hisz otthon sem művelték. Tudomásom szerint egyedül a Gyógypedagógiai Főiskola zenei tanszékén kezdte a kitűnő Varga Katalin az ő tanítványaival, majd különböző gyerekcsoportokkal. Mindenfajta terápiás célú zenei foglalkozás alapjaiban különbözött az általánosan elfogadott és gyakorolt zenefoglalkozásoktól.

K: Céljában, vagy módszereiben különbözött?

V: Céljában is és természetesen módszereiben is. Ha a célod a gyerek figyelmének fejlesztése – intenzitásban, időtartamban, hőfokban –, akkor mit kezdesz figyelemre képtelen, vagy csak töredékesen fejleszthető gyerekekkel? Mint produktív célokra jól képzett tanár csak elkeseredhetsz.

K: Értelmükben fogyatékos gyerekekre gondolsz?

V: Egyáltalán nem csak rájuk. Érzékszervi fogyatékosok vajon nem másféle testi habitussal élnek, mint a jól látó, vagy biztosan halló társaik? S vajon a mozgássérültek besorolhatók-e azonos kategóriába? Milyen hatalmas a különbség egyik mozgássérült meg a másik között a mozgási képességében. És mivel minden képesség összefügg a többivel, vajon a zenei különhagyható-e, amikor a képességek fejlesztését tervezzük?

K: Mindebből mi következik?

V: Az Orff módszert kialakító tanárok kezdettől céljaik közt tartották számon a zeneterápiát, méghozzá többféle formájában. Módszereik változatosan alakultak változó céljaik szerint. Bűvöletes zenefoglalkozásokat láttam például hallássérültekkel, többfélét is. Nálunk a remek Urbán Károlyné Varga Katalin gyógypedagógus, zeneterapeuta, a Magyar Zeneterápiás Egyesület elnöke és alapító tagja. 2002-től az ő tartalomfejlesztő segítségével és vezetésével indult be az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógia Karon a „Személyiségfejlesztés zeneterápiával” c. szakirányú posztgraduális zeneterapeuta képzés Magyarországon. Ennek is köszönhetően egyre inkább terjedhet a zene terápiás célú bekapcsolása a humán segítésbe.

Csányi Yvonne a hasonló témájú kísérleteivel egészen különlegesnek számít. A gyógypedagógiához tartozik, nem zenére képző intézményhez.

K: És miféle tapsra számíthat a fogyatékkal élő gyerekek tanítója?

V: Szülők bókjaira, hálájára, ha vannak körülötte szülők. Ha azok nincsenek, akkor semmi másra, mint tanítványai örömére, apró – olykor csak bűvös mikroszkóp alatt észrevehető – fejlődésére. A „bűvös mikroszkóp”-ot most találtam ki, saját lelki készülékemet jelzem vele.

K: Sikernek nevezed-e a lelkiismereted szavát?

V: Éppen emiatt cserélném ki szívesen a „sikerélményt” valami élőbb szóra. Valamire, amit a bűvös mikroszkóp közelébb hoz, varázslatával körvonalaz, még színekbe is öltöztet. Akkor is, ha nem érkezhet külső elismerés, taps, dicséret, egy szál virág sem.

K: Melyik zenetanító alkalmas arra, hogy fogyatékkal élőket tanítson?

V: Saját lelkedben kapsz választ arra, alkalmas vagy-e már, vagy nyesegetned kéne magadon. Felteszed magadnak a kérdést: Miért csinálnám? Kiválasztod válaszaidból az igaziakat.

  1. Pályám emelkedéséhez hasznos?
  2. Anyagi javakat várok belőle?
  3. Személyes ambícióimhoz szükséges?
  4. Megélhetésemhez kell?
  5. Kíváncsiság hajt?
  6. Szánalom vezet?
  7. Megismertem és megszerettem valakit közülük?
  8. Türelmes és önzetlen természetemhez illenek?
  9. Életem szenvedéseire emlékeztetnek?
  10. Égi üzenetet látok és keresek bennük?

A kérdések sora még hosszan folytatódhat. Kollégáim, akik zeneterapeutákat képeznek, elbeszéltek nekem történeteket, felemelőket és megdöbbentőket, és olyanokat is, amire az ember csak vállat von.

K: Vállat von a rosszra?

V: Ötéves kis rokonom, Tomi, így tette fel a kérdést: „Miért engedi meg Isten a rosszat?” Te mit válaszolnál neki?

K: Te tudtál válaszolni?

V: Ilyen kérdésre akkor merészelhetsz válaszolni, ha szívedből-lelkedből elismered, sőt elfogadod tudatlanságodat. A magadét, a személyeset is, meg az emberekét úgy mindenestül. A hangya itt a darázs maradékai körül forgolódva azon fárad, és tán töri a hangyafejét – ami nem nagy, de mégiscsak fej –, hogy miképp cepelje azt a kaját az otthonáig. Körbejárja a táplálékká vált darázstetemet és izgatottan toporog: „nagy dicsőség övezne engem, ha megjelennék egy akkora kajával, hát érdemes nekiveselkednem”.

K: Belelátsz a gondolataiba?

V: Egyáltalán nem, csak a tetteiből következtetek. De miből gondolhatnám, hogy a létfenntartásán túl – vagy mondjuk azon kívül, – érdeklik-e kérdések? S ha igen, milyenek? Hisz nem tudok hangyanyelven. De még delfinnyelven is alig. A skála széles. A vállvonásom meg azt jelzi: kívül esik az én hatókörömön.

K: Nem rád van kiosztva?

V: Jól mondod, nem rám. Persze azért lehet, hogy a vállvonáson túl, belül valahol a mélyben füstölögni kezdek, mint az Etna, és forró lávát görgetek a bendőmben, de nem lököm ki, megtartom magamnak. A zeneterápia, bizony mi zenészek tudjuk: forró lávából való.

K: Mert zene, vagy mert terápia?

V: Hát lehetne biztonsággal szöget a helyére verni, ha a kalapács bármely pillanatban almává változhatna a tenyeredben? Mozart klarinét ötösével én lepkévé válok, és lepkeként a csillagokat veszem célba. Csakhogy Juliska mosolyog ezen. Berci ásít. Zsolt kortyint a söréből. Márta sebtiben felhívja a barátnőjét fecserészni. Az egyéni figyelem változatainak sora végtelen. Ámde én se lepkézek ám a csillagokig. Hol vannak azok mitőlünk!

K: Hát messze. No és akkor?

V: Bizony akkor is a csillagok felé lebegtetjük lepkeszárnyunkat. És beverjük a szöget kalapáccsal, ahogy kell. Ha pedig almát lelünk a tenyerünkben, az alma rámosolyog a szögre, és a szög becsúszik a helyére, ahova való.

K: Vagyis hiszünk a mesében?

V: Ez a mesébe vetett hit kell a zeneterápiához a tudománya mellé, bíztatásnak. Juan a megcsökkent értelmével álmodhat hősi életről. Andi süketen festheti a napot Mozartnak. A vakon született Laci odaölelheti Bach mestert a térdéhez a concerto záróakkordjával. A zene – az odafentről küldött, az igazi –, alma is lehet, kalapács is, lepkeszárny is, vulkán parazsa is.

K: Mit választhatsz módszeredül?

V: Bármit, amivel tulajdon bátorságához segíted tanítványodat, akár zseni, akár a hétköznapok gyermeke, akár a létezés peremén kapaszkodik.

Jegyzetek:

Helen Adams Keller (1880-1968) amerikai író, jószolgálati politikai szónok. Ő volt az első siketvak nő, aki bölcsészdiplomát szerzett Amerikában. Ez elsősorban személyi tanítójának, Anne Sullivannek volt köszönhető, aki egy sajátos, taktilis kommunikációs rendszerrel kezdte el Keller fejlesztését, majd kibontotta képességeit az évtizedek alatt.