Érzelmek műveltsége

Érzelmek műveltsége

Sorozatunk előző fejezetében bemutattuk, hogy Kokas Klára mit gondolt arról, miben közösek lelki és nevelői gyökereik Maria Montessorival. További, különböző írásaiban olvashatunk afelől, hogy ismerte, tisztelte a legutóbbi századforduló más híres reformpedagógusait is. Tudta, hogy Dalcrose és Orff, hasonlóan összetett koncepcióval, ill. komplex rendszerben dolgozták ki zenepedagógiájukat, amelyben a mozgás, a játékosság, az önkifejezés, az életkorhoz illesztés, a természetesség kitüntetett szerepet kaptak. Azonban számára evidens volt, hogy Kodály pedagógiai koncepciójának elveit teszi tényleges gyakorlattá a hazai és nemzetközi körülmények között. Kokas Klára célja, hogy a zenei aktvitásokkal az egész személyiséget és jellemet érintse meg, ugyanúgy, ahogy Kodály is – válogatás nélkül, az átlagembert akarta bevezetni a zene rejtelmeibe. Nemcsak a profi zenészek képzését tartotta fontosnak, de sokat tett annak érdekében, hogy „a jó zene még több ember számára elérhetővé váljon”.

Kodály egy 1966-os interjúban1 a következőképpen folytatja:„…annyi zenét kell tanítani, ami egy ember teljessé válásához elengedhetetlen. Teljes ember zene nélkül nem létezik számomra. Egy ember zene nélkül nem teljes.”

Az ember teljességét inkább érzelmi intelligenciája, vagy éppen alkotóképessége hordozza, mintsem értelmi képességei. Az  „érzelmek műveltsége igen apró tevékenységekből rakódnak össze” – írja e cikkében is Kokas Klára, amelyhez szerinte az empátia, és a teljes figyelmű odafordulás gyakorlása adja a legjobb alapot a szülői mintákon túl. Úgy véli, hogy a zenével való találkozás és a társadalmi érzékenység, az érzelmi intelligencia összefüggenek. Kiemelten például azzal a zenével, amelyben ott van még a Gyermeki lélek, amely előítélet mentesen, elfogulatlanul csodálkozik rá a világra, érdek nélkül közeledik a másik emberhez.                                                                                                                  Kokas Klára mindig érzékenyen reagál azokra a helyzetekre ahol a kirekesztés félelmetes, döbbenetes vagy elszomorító élménye van jelen. Az élet bizarr fintora, hogy épp őt, és éppen gyerekek nézik hajléktalannak, és durván, érzéketlenül bánnak vele. Ennek hátterén is tűnődik az alább következő írásban.

Részlet az angol nyelvű televíziós interjú feliratozásából: „Dr. Kodály Zoltán, a kiemelkedő zeneszerző és karmester, egy ritka egyesült államokbeli látogatása alkalmával a santabarbarai Kaliforniai Egyetemen járt 1966. augusztus 2-án és 3-án, hogy elnököljön a nyugati államok zeneoktató konferenciáján. … Dr. Kodályt Dr.

Dániel Ernő, a santabarbarai Kaliforniai Egyetem zeneprofesszora és a Santa Barbara-i Szimfonikus Zenekar igazgatója kérdezi.” (Varjasi Imre [szerk.] honlapján található beágyazott videó: Kodály Zoltán gondolatai ….a gyerekek zenei neveléséről.)

Ő maga a legnagyobb természetességgel teremtett kapcsolatot egyszerű, hajléktalan, fogyatékos emberekkel. Dolgozott velük és értük. Képes volt észrevenni a segítségre szorulót, belehelyezkedni nehézségeikbe, akadályaikba. Tudott a ruha vagy a pillanatnyi állapot mögé nézni és mindig meglátni az Embert. „Kláriban örökre megmaradt a jó belső tartással rendelkező, tulajdonképpen puritán lány, – a falusi kántor lánya. Ezzel a tartással minden nehéz életszakaszból kikerült, talpra állt. Úgy gondolom, Kodály Zoltán szemléletmódja is segítette ebben. Egyszerű volt öltözködésében, életvitelében. Csak a létfeltételéhez tartozó dolgokkal rendelkezett, semmi luxus nem vonzotta.” Így emlékezik vissza Benyó Bertalanné – pszichológus, munkatárs és támogató szülő, Kokas Klára habitusára.

Elköteleződése a kirekesztettek iránt, tevékenysége a fogyatékossággal élőkkel különleges értékkel gazdagítja a kodályi jelszót: „Legyen a zene mindenkié!” Egy kerek világ alakításán munkálkodott, ahol nem a társadalmi státusz, a papírral bizonyított értelmesség vagy anyagi tehetőség adja az értéket, hanem az érzelmek műveltsége a közösségi működésben. Ennek indító pontja az az esztétikai, (zene)érzékenység, amely elvezet a felfedező örömmel a széphez, amely magával hozza a műélményt és elmerül a gyönyörködésben. „Kodály története a parasztlány szolgálójuk Mozart élményéről mindig eligazít engem. Elmeséli, hogy a lány kezében megállt a porrongy, amint a rádióban felhangzott a zene és úgy kérdezte: »Mi ez a gyönyörű?« A szépség értékelése lehet spontán bűvölet, lehet odahajolás, rásimulás az érzelemre. A gyerekeké ilyen.” – írja „Odabenn hallunk – idekinn látunk” c. kéziratban maradt írásában. És valóban, még fülünkbe cseng, ahogy a kilenc éves Orsi komoly szemüvegében belenéz a kamerába és így számol be előzőleg felfedezett élményéről: „… mozogtak a kezeim! Mert ez a zene olyan, hogy felemeli az ember kezét meg lábát és játszik vele!”

E zenében megtörténő képzeletjátékra, szabad mozgásra, közös táncos jelenetek komponálására, mesélésre, zeneörömre hív bennünket Kokas Klára érzelmeink finomabb kiművelésére.

Tartsunk vele!

Kokas Klára: Érzelmek műveltsége

Kérdés: Jó dolog az érzelem? Öröm? Biztonság?

Válasz: Igen. Öröm és biztonság.

K: Honnan szerzed?

V: Magadban műveled. A lelked készenlétéből fakad.

K: Előfordul emberekkel, hogy nem képesek művelni az érzelmeiket?

V: Gyakran előfordul. Közönyben élnek. Mint valami pusztaságban, ahol nem nőhet növény és a kövek is süketen lapulnak. Társadalmak olykor csoportostul termelnek közönybe száradt embereket. Diktatúrák céllal faragják őket.

K: Milyen céllal?

V: Hogy ne értsék meg egymást, ne foghassanak össze. Ha vakon követnek pártcélokat, könnyen irányíthatók brosúrákkal is.

K: Hogyan törhetsz elő a közönyödből?

V: Ha ráébredsz, miképp manipulálják a tudatodat, elindulhatsz: egyik láb, másik láb. Lépegetsz a ragacsban, az agyagos sárban. Térdig ér, a csizmád tetejéig. Minden lépés nyögetős. Később jön az öröme.

K: Műveltségről beszéltél. Mit értesz ez alatt?

V: Forrása anyai és apai szeretet. Ha foganásod perceitől megkapod, gyökereid nőnek, kapaszkodhatsz a földbe, nőhetsz lefelé is, fölfelé is. Lefelé a föld melegébe, felfelé a napéba.

K: Elég a szülői szeretet?

V: Nem. Csupán az induláshoz segít.

K: Minden szülő tudja, hogyan szeressen?

V: Nem. Hiszen nincs mindnek tapasztalata az igazi, az önzetlen, a bátorságot növelő szeretetről. Mert őt is birtokolták, őt is felhasználták. De ha segítő szeretetben nőhetett felnőtté, akkor művelheti tulajdon érzelmeit. Ez már az ő dolga.

K: Párkapcsolatról, szülő-gyermek kapcsolatról beszélsz?

V: Kicsit arról, többet a mások felé forduló empátiáról. Érzelmeid műveltségéből találod meg a szót, a pillantást, az érintést oda, ahol kinyúlnak feléd. Magasabb szinteden oda is, ahonnét ki sem nyúlnak.

K: Utcalakó hontalanokról beszélsz?

V: Különös élményben részesültem nemrég: beszédbe elegyedtem a Fadrusz utcában egy emberrel. Kicsi utca, néptelen, magában dülöngélt ott és köszöntem neki. „Jó napot adjon Isten”– mondtam, mert Szanyban így szoktuk. Annyira meglepődött, hogy megállt, felém fordult, letette mocskos nylonzsákját és nézett. Hát erre én is megálltam, felé fordultam. Azt mondta: „Részeg vagyok.” „Előfordul.”– válaszoltam.

K: Miért éppen ezt mondtad?

V: Talán mert az alkohol olyan távoli az életemtől, oly kevés az ismeretem körülötte. Hát elfogadtam őt. És erre beszélni kezdett. Az igazat mondta magáról, az életéről, az elhagyott feleségeiről, gyerekeiről. A kerítéshez támaszkodtam és szinte semmit se szóltam, csak néztem. Olykor hümmentettem.

K: Nem féltél tőle? Részeg, elhagyott utcában.

V: Ez az ember semmiképp nem bántott volna. Korban a fiam kora. Egy asszony hallgatta, dzsekiben, hátizsákkal, mert többnyire így járok, misén is így voltam, onnan jöttem. Igen, ezt megmondtam neki.

K: Hogyan ért véget a beszélgetés?

V: Egyszer csak így szólt: „megszomjaztam”. És elővett egy borosflaskát, nagyokat húzott belőle. Tényleg szomjas volt. Én meg hirtelen elfáradtam. Igazán, mintha kapáltam volna. Megmondtam neki: „Hát én meg elfáradtam. Elbúcsúzom, Isten áldja.” És elváltunk. Ő tovább dülöngélt, én meg hazaballagtam a másfélszobás otthonomba, ahol melegvíz van és távfűtés, és rádió zenével, vacsorára kefir. Ajándékot adott nekem, pedig semmije se volt.

K: Hogyan művelődtél ebből?

V: Köszönök megint. Villamoson minap szembeültem egy emberrel, aki olyan piszkos volt, hogy mindenki odébb húzódott a közeléből. Csak négy megállónyit utaztunk így együtt, váltig azon töprengtem, hogyan szólíthatnám meg. De a villamos olyan gyorsan haladt, elkéstem a megszólítással, csak éppen elköszönni tudtam. Az a tekintet! Kétszer is köszönt, az ablakon integetett.

K: Hogyan múlik el ilyen élmény?

V: Sehogy. Mi mindent elfelejtek! Ilyet soha. Persze szó sincs komoly segítségről, hiszen nem osztom meg velük az otthonomat, még a kabátomat se adom oda, mint Szent Márton a köpenyét. Hisz nem vagyok szent. Még jó sem. Istenem, mi mindent tesznek mások!

K: Tapasztalod, hogy miképp gondolkodnak gyerekek az utcalakó otthontalanokról?

V: Egyik délután korán értem a tornaóránkra és magamban vártam az öltözőben. Végigdőltem a keskeny padon, sötétedett. Hirtelen kivágódott az ajtó és olyan tízéveske lányok bámultak rám. Egyikük kiabálni kezdett imígyen: „Hé, ez nem szálloda! Itt nem lehet aludni! Pucoljon innen, de rögtön!” S a többiek sutyorogva: „Utcalakó. Idejött aludni”. Zenei tagozatos iskola tanulói, naponta alkalmuk van arra, hogy művészetekkel találkozzanak.

K: Az érzelmek műveltségéhez hogyan segítenek a művészetek?

V: Segítenek. Schubert leírta a vonóskvintett lassú tételébe, hogy a „más”-sága szenvedés volt és ő megváltásra várt. Anikó, amikor behunyt szemmel táncolta, megkapta az üzenetet. Orsi Mozart klarinétjából tanulta, hogy milyennek kell lennie. Tomi öt évesen táncolta Beethoven zongoraversenyének lassú tételét. A végén az anyja ölében sírta: „Elég jó vagyok ehhez? Mikor olyan gyönyörű.” Ők talán a nagyon fogékonyak, a lelkükben készebbek másoknál. Lehet érzelmekre készebb lélek.

K: Vegyük ezt alkati sajátosságnak?

V: Bizonyára a sejtjeiben rejteznek képességek a meglátásra ott, ahol mások semmit sem látnak. Ennek nincs köze az iskolázottsághoz. Intelligencia tesztekkel sem mérhető. Valaki színeket lát a hangokban. Más meg iránytű nélkül érzi az égtájakat. A különlegességük nem derülne ki, ha nem tudnának róluk.

K: Vagyis számítasz rejtett képességekre?

V: Számítok, sokfélére. A muzikalitás összetevői sem derülnek ki könnyen. Sorolhatnék példákat tanító tapasztalataimból. Messziről hordták hozzám a zenei felvételiben kiselejtezett gyerekeket, akikről köztünk derültek ki csodálatos zene-érzékenységek.

K: A felvételin nem volt alkalmuk bemutatni a zene-érzéküket?

V: Felvételiken általánosan ismert képességeket néznek, hallást, ritmusérzéket, memóriát, éneklést. De még ezeket is a hagyományos próbákkal, amelyek alig mutatnak változatokat. Pedig a képességek, – különösen a zenéhez kapcsolódók – vibrálón változatosak.

K: Az érzelmek képességei hasonlóképp rejtettek?

V: Igen, így tapasztalom. Persze a kis iskoláslány, aki olyan durván kiabált az utcalakónak vélt asszonyra, nem az ujjából szopta a szöveget, szülő mintája lehetett. És ami legjobban szíven talált: nem volt egyedül a véleményével. Körülötte csapatnyi osztálytárs kukucskált a sötétben fekvő ismeretlenre és egyikük sem sajnálta meg.

K: Délutáni tornára fizető gyerekek járnak, feltehetően jómódú családokból, nem?

V: Hát igen, a jelenet villanófénnyel világított meg egy képet, amelyen családok látszottak, akik jólétükben vastagodnak és hátukat fordítják az elesettekre. Ami mégis szokatlanul, szembetűnően furcsa volt: egyikük sem kérdezte meg, hogy miért fekszem ott a padon? Nem vagyok-e rosszul? Nem szorulok-e segítségre? Esetleg orvosra? Tíz gyerek közül egynek sem volt tapasztalata arról, mi a teendő, ha rászorulót lát? És ez már kemény kritika egy társadalomról, ahonnét vezetőik kikerülnek.

K: Volna az iskolának, a tanítónak esélye arra, hogy a szülők helyett érzelmek nevelésébe fogjon?

V: Nem hiszek abban, hogy a szülők helyett nevelni lehet. De lehet őket bevonva, az ő segítségükkel lyukakat foltozgatni. A szülő, aki érzelmi süketségben tartja a rábízottat, maga is süket. Nem lehetett alkalma arra, hogy érzelmek melegében fürdőzzön, napozgasson.

K: A tanító együttműködhet ilyen szülőkkel gyermekeik érzelmi nevelésében?

V: Bizonyára nem mindegyikkel, de néhánnyal igen, és az már eredmény. Emlékszem egy apára, aki foglalkozásunk idején a HVG lapot olvasta. Keresztbetett térde körül a négyéves Bercije táncolt Mozartra, a fejét beleverte az apja térdibe, úgy igyekezett, hogy a figyelmét maga felé fordítsa.

K: Nem tehettél valamit?

V: A gyereket az anyja hordta hozzánk, apját ez alkalommal kivételesen küldte.

K: Mit érzel ilyenkor?

V: Mit? Kikapnám a kezéből az átkozott újságját és fejbeverném vele. Ádáz indulataim támadnak a gyerekek ellenségei láttán. De hát nincs igazam. Mérlegelnem kell, hogy ő tisztességes apa, a családjával él, nem veri őket, nem szoknyáz, nem hentereg részegen. A gyereke ilyen érzelmeire nem kíváncsi, feltehetően az övére sem voltak kíváncsiak. Az érzelmek tapasztalatból tanulhatók.

K: Milyen tapasztalatból?

V: Az érzelmek műveltsége igen apró tevékenységekből rakódik össze. Sziklára termőtalajt a szél visz, porszemenként, éveken át. Véletlenül hullanak egymás közelibe a porszemek? Nem tudjuk. Lehet, hogy isteni szándékból, mert arra az ötcentisföldfoltocskára fenyőmag bújik, és újabb szelek újabb porszemeket hordanak, míg termő talajjá válik és egy kis fenyőfa táplálójává. Érzelmeket érzelmek nevelnek, porszemenként rakodva egymásra, míg belőlük kisarjad az élőfa.

K: Van a porszemnek neve?

V: Türelem a neve. Tűrni és várni csak hosszú időn át lehet. A porszemeket sok szél viszi, sokféle szél, sokfelől. A görög nyelv ötven szót ismer a szelekre. A szél életet hozhat hajónak, fának, növénynek. És embernek is a vágyott hűset. Nézz magad köré türelemmel, és választ kapsz az érzelmek minőségére. Porszemnyi érzelem érkezhet hozzád aranykincs értékben. Hozzám érkezett és maradandónak bizonyult.

K: Kitől kaptad?

V: Náditündérünktől. Gyermekparalízisben bénult lábaival, a fogaival emelgetett egyetlen karjával példánk volt ügyességekre. Tanított minket ágyazni úgy, hogy ide-oda csúszkált a lepedőn, miközben a helyire igazgatta. És hajat mosni azzal az egyetlen, nehezen emelgetett kezével. És micsoda mozgáskompozíciókat találtak ki a gyerekeimmel, a legszebb zenedarabjaink ihletésére! Szelleme beragyogta a testét, azt a harminc kilóra zsugorodott kis testet. Sokszor hajtottam zaklatott fejemet a karja közelébe, és ott nyugalmat találtam.

K: Ő volt az egyetlen fogyatékossággal élő a közeledben?

V: Nem az egyetlen, de mindmáig példaképem, követésre méltó. Segít, hogy kitaláljak tennivalókat, vagy legalább figyelmeztetésre valókat rászorulók dolgaiban.

K: Tennivalód a tanításuk?

V: Igen, tanítók jönnek képzéseimre, tanítók, akik fogyatékossággal élőket nevelnek, gondoznak, ápolnak. Most először kerestek meg csak nekik szóló tanfolyam igényével. Még előtte vagyunk, a beszámolóm a télen készül majd. De miközben erre hangolódom, körülvesznek emberek tudatlanságai is, önzései is. Mindaz a zűrzavar, amelyben e téma úszik, szennyes felület alatt, levegőtlenül.

K: Honnan származik a zűrzavar?

V: Társadalmunk elmaradt a fogyatékossággal élők dolgaiban. Olvashatunk templomlépcsőre kitett bénákról, akiknek megélhetése a koldulás. Elmebetegekről, akiket láncokkal kötöztek és bántalmaztak. Ezek kétezer év előtt leírt történetek. De napjainkban is tudunk tehetetlenné sokkoltakról és vegyszerekkel letepertekről. Szomorú, még akkor is, ha őket a becsülettel ellátottak és tisztességesen gyógykezeltek nagyobb számához mérjük.

K: Mennyire tájékozottak azok, akik nem foglalkoznak fogyatékossággal élőkkel?

V: Tapasztalom, milyen tájékozatlanok. Sokan élnek homokba dugott fejjel mindaddig, amíg nem kényszerülnek szembenézni a bajjal tulajdon családjukban. Iskolázott, jómódban élő anya levelében olvastam így: „az én gyerekem nem nyomorék”. És másutt: „az én gyerekemet senki se fogja csúfolni az iskolában.” A gyereknek korrigálható rendellenessége van, amit a szülők nem kezelnek megfelelően. A két mondat elárulja, milyen rettegés társulhat a szülőben a „nyomorék” szó tartalmához.

K: Így írja? Nyomorék?

V: Így. A szóhasználat mutatja, hogy nem olvasott fogyatékossággal élőkről. Talán a rádiót is elzárja, ha róluk esik szó, hiszen a magyar rádióban nagyon jó műsorok hallhatók.

K: Vajon sokan éreznek hasonló félelmet?

V: Attól tartok, sokan. Az érzelmek műveltsége nagyon lyukacsos. Hézagok tátonganak. Ha megkérdenénk találomra kiválasztott ötven embert, szólnának-e így embertársukról: „nyomorék”, mit válaszolnának?

K: Azt is megkérdezhetnéd: „Félne attól, hogy mozgássérültet gondozzon”?

V: Ezzel leszűkíteném a fogyatékossággal élők körét kicsi csoportra, és megkönnyíteném a választ. De milyen válaszokat várhatnék? Az emberek nálunk rég leszoktak arról, hogy ismeretlen kérdezőnek igazat mondjanak, valószínűbbek kitérő válaszok. Negyven esztendeig sulykolták belénk a félelmet az igazmondástól, néhány generációnak fel kell nőnie, mire elfelejtjük, hogy hazudni biztonságosabb. De talán megpróbálkozhatnánk gyerekekkel.

K: A gyerek nem azt mondaná, amit otthon hall?

V: Igen, azt mondaná. Ezért remélhetnénk őszinte választ.

K: Fontos-e, hogy milyen kifejezéssel illetünk fogyatékossággal élőt?

V: Fontos. Magunkban sem használhatunk megalázót, mert a lift sebességével lökjük szép érzelmeinket a silány, a vacak, az üres felé. De még nagyobb baj a félelem attól, hogy „csúfolják azt, aki az én gyerekem”. Mert itt a hangsúly az „én”-re esik, a magam tulajdonát féltem. A gyerek az enyém, az én értékem, eszerint is bánok vele. Fals érzelmek származhatnak a tévedésből, a hibás feltételezésből.

K: Gyakori ez a hibás kiindulás?

V: Gyakori, mindenféle társadalmi helyzetben élő szülők közt. Sok hiba forrása. A személyes hiúság féreg, bebújik az alma közepébe, bútorodat porrá rágja, mint a szú.

K: Nem jogos-e a félelem a kicsúfolástól?

V: Nagyon is jogos. Hazánk a „cikizések” darázsfészke. A gúnyolódás elfogadott, sőt kedvelt társalgási téma mindenféle műveltségben, magas iskolázottságúaknál is. Gyerekek, suliban csak a szüleik mintáját követik.

K: Milyen védelmet nyújthat a szülő?

V: Beszélget, sokat és nyíltan. Gyerekével, a gyerek barátaival, társaival. Ha a beszélgetés nem szemrehányás, hanem őszinte beszéd, lehet reménye értelmes válaszokra.

K: Hogyan beszéljen a tanítóval?

V: Négyszemközt szeretettel. A vádaskodásnak külön hangneme, hangszíne van. A bölcs beszédnek is. Hangnemedet, hangszínedet zenei érzékenységeddel választod.

K: Miképp nevelnek egymás elfogadására azokban az országokban, ahol az integráció már jobban meghonosult?

V: A tanítókat is tanítják, a szülőket is. Valójában az egész társadalmat, mert a buszsofőröket, a bolti kiszolgálókat is kell. Alig találnék mesterséget, amelynek nincs köze a fogyatékossággal élők mindennapjaihoz, közvetlenül, vagy közvetve.

K: Műveltségük az intelligencia neveléséből származik, vagy az érzelmekéből?

V: A kettő nem választható külön. A viselkedésed tudatos, megtanultad, elmagyarázták. Mintákat követsz, családmintát, iskolamintát, tanítók mintáit, felnőttekét. Érzelmeid azonban a lelkedben sarjadnak, növekednek, kivirulnak, gyökereket nevelnek, terméseket hoznak, elsősorban a kapcsolataidból. Teljes szívemből helyeslem az óvodákba bevezetett integrációt. Nálunk még ritkaságszámba megy, az Óvodai Nevelés eseti beszámolókat közöl. Nagyon jó lap, eljut minden óvodába, olvassák. Még jobb lenne, ha a szülők is olvasnák.

K: Az érdekelt szülők?

V: Egyáltalán nem. A dolog nemcsak rájuk tartozik. Tájékozódni azoknak kell, akik nem szembesülnek a problémával és akár kikerülhetik. Empátiát helyzetekből tanulhatunk. Olykor film is segít, az Esőember – mivel jó film volt -, nagy közönséggel ismertette meg az autizmust. De mindennél hasznosabb az élő találkozás, a napi barátkozás.

K: A „más”-ság empátiás elfogadása nemcsak a fogyatékossággal élők problémáját érinti?

V: Egyáltalán nem. Bostonban a fekete óvodásokét, németeknél török munkások gyerekeit, angoloknál indiaiakét, nálunk romákét, szerbeknél magyarokét, hogy csak néhány sokat emlegetettet soroljak, akikről hallunk, olvasunk. Oldalakat tölthetnénk meg velük. És még hol vannak a vallásuk miatt különbözők? A mesék hőse a sárkánynak hét fejét vágja le. Hol van a kar, mely legyőzné a „más”-ságot gyűlölőket?

K: És miféle karddal?

V: Olyasfélével, amit Jézus eltetetett Péterrel a getsemani kertben? „Tedd a hüvelyébe…” Merthát ez a sárkány sem karddal győzhető le. A hét feje talán hét okos fej. A szíve meg – amiről nem esik szó a mesében – melenget szépséges érzelmeket. Luca meg Borsi ilyen mosolygós sárkányt festett Szombathelyi Imre meseházikójára egy novemberi reggelen. Óriási sárkány volt, a fal közepén terpeszkedett, de nem félnivaló. Beethoven Pastorale-ja ihlette.

K: Ha a sárkány sem okvetlenül félnivaló, akkor már a mesében is megjelenhet szokatlan

figura?

V: Jó mesékben meg is jelenik. Igazán kíváncsi lennék, hogyan jelenik meg a gyerekek kitalált meséiben. Ismerek gyereket, aki a plüssállatkáival folytat magánbeszélgetéseket. Őket nem is öltöztetheti, mint a babákat, és nagy kérdés: mi történik velük? Sokan vannak, mindig együtt, útra is egy táskában zsúfolódnak. Amikor előkerülnek is kicsi helyen maradnak, egymás közelében. Gazdájuk a szószólójuk. Szívemből vágyódnék egy meghívásra, legalább olykor. Százszor jobban érdekelne, mint a legtöbb felnőtt parti. (Bocsánat, hogy elárultam, hisz azért akadnak kivételek.)

K: Lehet szülő, aki tudja a gyereke magánbeszélgetésének tartalmát?

V: Ha olvasóim közt akad ilyen, kérem jelentkezzen. Megpróbálnám kieszközölni a meghívásomat.

K: Meghívás nélkül nem hallgatózhatnál?

V: Fizikailag talán, csak erkölcsileg nem. Unokáim hálószobájának ajtaján a rongybaba hasikáján egy zsebbe kitéve olvasható az üzenet: „szívesen látlak”, vagy a másik: „magányra vágyom”. Hazai viszonyaink közt, ahol egyetlen szobában él a család, egy sarok is megteszi a szolgálatot. Van, aki a fejére kötött kendővel, vagy a nyakába illesztett masnival jelzi övéinek az egyedüllét igényét. Így, vagy úgy, a plüssállatkák partnersége biztonságos, mert ők nem árulnak el titkokat.

K: Remélnéd, hogy egy-egy gyerek magánbeszélgetéséből kiderülne, hogyan fogadják ők a „másféle” társukat?

V: Igen, remélném. Végül is a zebrák közt a párduc ellenségnek számít. Lucám egyszer rajzolt képet nyüzsgő állatokkal, bogarakkal, madarakkal tele, és azt mondta, hogy „ezek nem bántják egymást”. Lehetett már elég tapasztalata arról, hogyan eszi meg a macska a madarat, ha elcsípheti, és a madár a bogarat, ha éhes. Vágyai közt élhetett az aranykor álomvilága, amelyre felnőtten is sóhajtva gondolunk. Csakhogy a „más”-ság realitás, igenis előfordul szembetalálkozás, és a felkészülés fontos, elodázni sem érdemes.

K: Gondolod, hogy nincs, aki megúszhatja?

V: Pontosan így gondolom. Az érzelmek műveltsége nem elérhető empátiás figyelem nélkül. A műveltség valamiféle finom készenlét, a lélek ruganyossága békességes állapotban.

K: Nem könyörület? Nem irgalom?

V: Az empátiás elfogadás nem könyörület és nem irgalom. Ha az utcán elesem, irgalomból szednek fel. De ha fehér bottal a kezemben átkelésre várok, a segítőm ne irgalmas legyen, hanem partner. Állami gondozott gyerekeinket a Csatárka úti gyermekotthon kerítésén belül tanítottuk, mint valami gettóban, nekik fenntartott iskolában. Amikor végre engedélyt kaptak, hogy a szomszédos iskolába járhassanak, a rózsadombi családok hisztériásan tiltakoztak. Zengett a környék a méltatlankodásuktól. És azokban az években – a mi negyvenesztendős szocializmusunk eleje táján – már több nyugati társadalomban megvalósultak családmintára szervezett gyermeknevelő otthonok. Ahonnan természetesen a városi, vagy falusi oviba és suliba járt valamennyi gyerek.

K: Műveltségünkhöz tartozna tevékenység? Úgy értem, hogy cselekedetek?

V: Bizony tartozna. De mi itthon nem szoktunk önálló ügyintézésekhez. Példám: a Zeneakadémia lépcsői mellett nincs feljáró rámpa kerekes széknek. Koncertjeink zömét ott tartják. Náditündér, aki muzikalitásban, zenefigyelemben a koncertlátogatók legjavához tartozna, nem járhat oda. Évtizede búsulok ezen, mégsem találtam megoldást.

K: Te volnál az egyedüli, aki oda rámpát szeretne?

V: Bizonyára nem. De még odáig sem jutottam el, hogy megtaláljam a partnereket, akikkel szövetkezve kapukat döngetnénk a kerekes székesek érdekében. Hirdetőtáblára írt  Kokas Klára már évtizedekkel ezelőtt a maga egyszerű személyes eszközeivel próbálta felhívni a figyelmet az épületek akadálymentesítésére, hogy pl. a koncertélményt a fogyatékossággal élők is megtapasztalhassák. Azóta megtörtént a felújított Zeneakadémia főépületének komplex akadálymentesítése egy európai uniós támogatási szerződésnek és a tervezési, kivitelezési munkálatokban résztvevők áldozatos, professzionális munkájának köszönhetően. 2013 októberétől a koncertközpont is kiszolgálja a kényelmes megközelíthetőséget és eligazodást, a jelenlét élményét mindenkinek. Felhívásaim válasz nélkül maradtak. Előadóművész ismerőseim sajnálkoznak, vagy vállat vonnak. Érvényben van valami rendelkezés, ami miatt nem építhető rámpa a járdára.

K: Hát akkor?

V: A Liszt Ferenc téri bejárat széles lépcsősorának egy részére igenis elférne. Kicsi kerülőt jelentene gyalogosoknak, és az autósoknak odébb parkolást. Kérdés: mi fontosabb? A jólábú gyalogos és a fürge autós, vagy a kerekes székes? Vagy másképp kérdezve: fáj-e a gyalogosnak és az autósnak a kerekes székes bánata?

K: Hátha a Zeneakadémia felújításának része lesz a feljáró is?

V: A felújítás pénzhiány miatt esztendők óta késik és várhatóan késni fog. Nem lehetne ideiglenes rámpát rakni? Vajon mennyibe kerülne? De mi, éplábúak, akiket házhoz visz a villamos, nem foglalkozunk a témával, vagy ha mégis, hát megmaradunk a sajnálkozásban. A tett odébb lenne.

K: Az érzelmeket sokan tartják szétfolyónak, nehezen kezelhetőnek, gyerekek nevelésében

az intellektus fejlesztését akadályozónak. Mi a véleményed erről?

V: Meggyőződésem több évtizedes tapasztalatból ered: zenét tanítok, mióta tehetem, és tanítani szeretnék, ameddig tehetem. Mindig foglalkoztatott a zenei nevelés hatása más képességekre, és ezen belül legjobban az érzelmek műveltségére. Vizsgálni (tesztekkel) részképességeket lehet, és az érzelmek sokrétűek, összetettek, összefüggéseikben változatosak. Mindemellett világos rendbe tartozók éppúgy, mint a zene művészete. Közös gyökerük az őstudás. Egy himnusz írja: „Csodálatos rend általad ragyog minden dolgok között – S értelmünk így lát rajtuk át.”

K: Mint többszörös szülő, nagyszülő és tanító, hogyan javasolnál összefogást a többiekkel?

V: Írásom olvasható lesz a honlapunkon és zenei szaklapban (megjelenésének helyét, idejét honlapunkon olvashatják), és hallható rádióműsorban (a műsor adásának adatait is közöljük ugyanott). Beszéljetek, szóljatok, tanácsoljatok! Odafigyelek, ígérem.

K: Fogyatékossággal élők családtagjait várod?

V: Várom azokat, akik gyerekekkel vesződnek, akár ma, akár holnap.

K: Rámpa dolgában? Vagy iskolai, óvodai integráció dolgában?

V: Isten adja, hogy e két téma azokat is foglalkoztassa, akik sose cipelnének kerekes széket koncertekre, sem fogyatékos gyereket ép gyerekek közé. Az iszonyat, hogy kizárják a többiek, bárkit elérhet.

K: Szükséges, hogy személyében érintse a kizártság félelme?

V: Remélem, nem. De gondolok azokra is, akiket magukra hagytak. Ismerek anyát is, apát is, akit a társa hagyott el a fogyatékossággal élő gyermekük miatt. Nem bírta erővel, türelemmel, áldozatokkal.

K: Miféle segítségre szorultak volna?

V: Bölcs meglátás: segítségre szorultak volna. Nem tudjuk átélni szenvedéseik halmazát. Ha fejedre dől a ház, menekülsz a romok alól. Süket magányban kaparod magad körül a törmeléket, pedig még nem tudod, mi fed el, a ház néhány cserepe? Vagy a téglák és gerendák mindenestül, végleges reménytelenségben, holtodig?

K: Vagyis megpróbálsz másik partnerbe kapaszkodni?

V: Igen, új családot kezdesz valakivel, aki talán partner lehet az egyetlen életedben, hisz oly rövid és oly reménytelen.

K: Eszerint nem ítéled el az elmenekülőt?

V: Hogyan ítélném? Nem próbáltam elviselni az érzelmeit. De mivel írásomat örömhírrel kezdtem, búcsúzóul is azt mondom: fejedre dőlhet a világod, a rászorulóval mindig előbújsz a romok alól. Szomjazó gyökereid meg részesülnek vízcseppekben, valahonnan, ahol vízcseppek vannak.