„Szivárvány-úton”

„Szivárvány-úton”

Terápia zenével

Terápia. Hivatásos zenészeink tétován említik. Tisztelettel, de távolian. Kórházakban sínylődő elmebetegekre emlékeznek, intézetek fogyatékosaira. Életünktől messze élnek, valahol, elzártan a világunktól, a személyünktől.

A hivatásos zenész élete pereg és zajlik: próbál, gyakorol, koncertet szervez, előad, tapsolják, írnak és beszélnek róla, fényképezik és filmezik… És mindeme tevékenységözönben megpróbálja megőrizni alkotó talentumát és a humanitásérzékét. Segít, esetleg koncertet ad jótékony célra, mint a Liszt Ferenc Zenekar a vakok javára. A koncert értelme, célja a bevétel odaajándékozása. Az előadók nem találkoznak a fogyatékosokkal, csak jót tesznek velük. Ez nem kevés, a jótett emléke is melegít.

A találkozás más. Azzal találkozom, akihez közöm lesz, része lesz az életemben. Emlékezem a tekintetére, a kezem megőrzi a keze tapintását. Tudom, milyen a tétova háta. Sérültekkel, ápoltakkal, fogyatékosokkal az találkozik igazán, akit az élete visz közéjük. Mert, igen, mert sérülés mindnyájunkkal megeshet. Magunkkal vagy a mieinkkel, bármely pillanatban. Akkor azonnal eszünkbe jut a koncertteremhez vezető rámpa, amin feljuthatna a tolókocsis. Addig ez csak mellékes részlet.

De akinek köze lesz hozzájuk, az varázs-útra lép, afféle szivárvány-útra, ahol puhán jár a láb, olykor lebegőben. Mert a közvetlen közelükben kiderülnek a szépségeik, az ajándékaik, a sok apró „több”, amivel túlemelkedhetnek rajtunk, ők, a „fogyatékosok”.

Egy társadalom civilizáltsága abban mutatkozik meg, ahogy a sérültjeivel bánik. A zenei műveltsége abban, ahogy zenéjét a humanitás szolgálatába vezeti. Versenydíjak és bevételek elenyésznek. De az igazira törekvésből szellemi alkotóerők születnek.

Magyarország nagy hírt-nevet vívott ki a világban zenei eredményeivel. Icipici reputációnál tart a zenei gyógyításban, amely még kevés figyelmet kapott. Kevéssé figyeltek azok is, akik alkotó szellemükkel gyógyítani tudnak, zeneszerzők, előadó művészek. Az egyes kivételek különcöknek minősülnek, még akkor is, ha már nemzetközi hírnevet szereztek, mint például Sári László a ragyogó terápiás improvizációs programjaival.

Változik ez, tudom. A rengeteg tehetségből, akik ma a zenei pályán tolonganak, fordul majd néhány a szivárvány-útra, ahol még sokáig nem lesz tolongás.

Hamburgban most rendezték a 8. zeneterápiai világkongresszust. Bizony, a nyolcadikat. Mi magyar előadók is szerepeltünk, élőben is, ami nem kevés, mert egy kongresszusi részvétel drága mulatság nekünk.

A példás szervezést évekkel előbb kezdték, számos ismertetővel, nyomtatvánnyal és faxszal folytatták, német precizitással, körültekintő alapossággal, amit mindig sóhajtó irigykedéssel nézek.

De ezúttal többet is kaptunk: szép emberi figyelmet. Nemcsak mi, előadók, hanem a többiek is, a rengeteg résztvevő. A világ minden tájáról összesereglett tömeg mozgatása is nehéz feladat, az óriási kongresszusi palota hamar megtelt, és a párhuzamosan zajló programok tömegének simán kellett futnia. Síneken, váltókkal, váltóőrökkel és menetrenddel. Százféle körülmény nem tudható előre. Például az, hogy hányan akarnak egy-egy foglalkozáson, „workshop”-on, bemutatón részt venni. Akarnának, de nem férnek be. A mosolygós szőke Géza (igazán Gézának hívták a fiatal hölgyet!) ilyenkor odébb vitte a túldagadt csapatot egy-egy hall-részbe, nagyobb levegőtérbe. Valamit mindig kitaláltak, szokatlan kérésekhez is, elképesztő türelemmel. Hogy minden hibátlan lett volna? Nem, bizonyára nem. De engem elbűvölt az összjátékuk, a rengeteg szervező és segítő, a tömérdek fiatal lelkes készenléte. Mintha labdákat dobáltak volna egymásnak, láthatatlan labdákat a fejek fölött, valami célba, ami talán az emberek jó érzése volt. Mindezek között egy vékony férfiú, a vezető, a „general chairman”, Dr. Hans-Helmut Decker-Voigt, a hamburgi akadémia professzora, akit hat napon át a legkülönbözőbb pontokon láttam felbukkanni, mindig eleven szemekkel, mindig készséges figyelemmel és sohasem bosszúsan, unottan vagy idegesen.

Terápiát ezerféleképp művelhetünk. A gyógyítás szent, zenével még szentebb. Epidauros közelében éveken át sokat töprengtem ezen. Magányomban ott írtam és írtam. Most, Hamburgban, sokadmagammal, néztem, figyeltem, hallgattam, részt vettem a mások bemutatóin, begyűjtöttem, mint a méh, a magunk kis kaptárába a sok-sok különös, finom és tápláló mézet.

Lehet, hogy nem akad közülünk olyan, aki a tizenhatszorosan visszaeső gonosztevő börtönében zongorázik – mint az a vidám angol lány, aki hangszalagról játszotta le, mit dobolt a paciense a zongorahang mellé a börtön ítéletnapja után.

De bennem maradt a gondolat, hogy még az általunk teljesen elvetemültnek tartott bűnöző számára is teremhet figyelem és megértés.

A zene: gyógyítás. Ha tanítom, akkor is. Ha eladom, akkor is. Ha leírom, akkor is. Elindít valami felé, ami a jobbik énem, a legjobbik.

Elindít, gurít egy keveset az aranygolyón – ahogy a nyolcéves Évikém fogalmazta. „Hova gurítja Beethoven az aranygolyót, Évi?” „Befelé, a lelkembe. És ott cseng egy kicsit.”

Meddig cseng? Amíg rá figyelek. Esetleg álmomban is. Derűsen ébredő arcomat, zengőre dúsított hangomat vihetem a rászorulók közé. Terápiára, gyógyításra szorulunk olykor mi is, valamennyien.

A világkongresszuson a témák sokaságából kibontakozott néhány, amely megváltoztathatja a zene tanításáról és tanulásáról alkotott régi felfogásunkat. Lehet-e terápiás foglalkozásokat a tanulás hagyományos eszközeivel értékelni? Lehet-e egyáltalán értékelni, ha nincs kötelező mérce, nincs egymáshoz mérés, és nincs verseny? Mikor és hogyan lépjünk át a lépcsőfokok betonjáról a szivárvány-útra? Megérzi-e talpunk a változást, ha a diktált ismeretek biztonságából a megfoghatatlan vízcseppek és fénykévék találkozására lép? Vagy megriadunk a lebegő valóságtól a szilárd módszertanba foglalt valóságok után?

Hamburgban órákon át rakosgattunk óraterveket, hogy a világon megközelítő hasonlóságban készíthessék elő a zeneterapeuta-képzés tantárgyait. Évente hány óra szükséges a pszichológia, pszichiátria ismereteihez, mennyi a zenéhez, mennyi az elmélet, és mennyi a gyakorlat? Posztgraduális képzésről van szó, zenei diplomások éppúgy nekifoghatnak, mint a lélektan, a gyógyítás diplomásai. Új szakma születik, új tudomány, új ismeretek.

Valami alapvetően fontos „tantárgyra” várnék még: Milyen érzelmeket nevelnek a terapeuták lelkében? Ők ugye nem egymással versengve futják majd a pályát? Ők ugye nem harcolnak egymással karrierért, hát megetti késpengékkel?

Terápiát az tud jól művelni, aki saját lelkében harmóniát talál. Olykor teremt odabenn. A beethoveni aranygolyó csendülése nagyon finom hang, a viszályok és versengések fegyvercsörömpölése könnyen elnyomja.

Szépséges útravalóval búcsúztattak minket a záróünnepélyen a virágcsokros megköszönések után: a sok-sok hang a harsány hangimprovizáció közös zajongásából puha zsongásba-dúdolásba, majd csöndbe simult. Együttes csöndbe, nem tapsba.

Ki-ki útra kelt aztán, Argentínába, Japánba, Norvégiába, Marokkóba, a sebesen forgó apró földgolyónk apró pontjaira. A tenger ott jeges, amott korallszépséges, itt az arcbőr sárgás, ott a doboló kezek feketék, és a tenyerek rózsaszínűek…

Gyógyítanak zenével őserdőben és üvegfalú kórházakban, és igen: zeneakadémiákon is.

(1996. július 28.)