Levegőkalap

Levegőkalap

Szénásy Annának

Erzsikét és Zolit vonat zötyögteti az Alföldről a dombos-hegyes Tatabánya felé. Lehúzzák az ablakot, a nyári szél az arcukba fúj. Fordítják az arcukat, szembe a széllel. Zoli kicsikét lát, Erzsi vakon született. Nem hétköznapi az utazás, zenélni mennek új gyerekek és felnőttek közé, Klári nénihez. Izgulnak, örülnek, nevetgélnek.

Erzsike felkacag: Hohó, ez levegőkalap! Zoli a fejére tapint, mosolyog: Az én fejemen is levegőkalap. Utaznak, emelik, tartják az arcukat a szélnek, és időnként a fejükre, egymás fejére tapintanak. Megvan, ott a levegőkalap.

Csak három nap múltán mesélték el. Van-e igaziból levegőkalap? Hátha nincs. A hétesztendős sosem tudhatja, nem nevetséges-e a képzelet szüleménye. Elég egy fintor, hümmentés, mosolyos lelki orrbakoppintás, és a mélybe tűnnek a képzelet-valóságok.

A vak gyerek még érzékenyebb. Ha mozdulatot kitalál, vajon illik az? Mozdulnak úgy mások? Utánoznia kellene, hogy hasonlítson. Hogyan utánozzon? Támasztékokat keres, de korlátokat tapint. A támasz biztonság lenne, a korlát akadály. Álmában táltos paripa, griffmadár, repülőgép. Mesebeli mind, neki a repülő is. Képzeletében megjelenik szépség és erő, lendület és bátorság, száguldás és repülés. Mi ebből a mese, és mi a való? Álomból kinyíló szeme is feketét lát, folytassa az álmát nyitott szemekkel?

Vak gyerekeket tanítok, új világot tanulok. A világ nekem: színek. A mozgás nekem: lendület. A szín nekik: elképzelés. A mozgás: óvatosság.

Tanításom legfőbb eszköze a tekintetem. Soha nem figyelmeztetek gyereket anélkül, hogy a tekintetét meg ne keresném. A padlóra ülve tanítok, hogy a szemük magasságába kerüljek. Ezer eszközzel nevelem őket arra, hogy egymás szeméből olvassanak. A szememmel biztatok, ígérek, köszönök, jelzek, értékelek, elutasítok, figyelmeztetek, bátorítok, hívok és küldök.

De a szemem itt nem lehet közvetítőm. Más eszközökkel kell helyettesítenem. Talán a hangommal?

Amíg énekelek csöndesek, felém fordított arcukon látom a figyelmet. De a magnóból szóló zenéhez zajonganak, ugrabugrálnak. Corelli bájos, rövid Badinerie-je eltűnik a lármában. Összegyűjtöm a csoportot, elmesélem, hogy amíg a zene beszél, szabad mozogni, táncolni, de beszélgetni nem. Miért? János bekiáltja: Mert a zajban nem halljuk a zenét. János remekül eltaláltad, próbáljuk meg újra. Felzendül a Badinerie, de a parányi csendet megint elmossa a feltámadó nyüzsgés. Táncoljunk? Összekapaszkodnak ketten, és zötykölődve ugrálnak. Mozdulataik nem követik a lüktetést, szórakoznak.

Nem értik, mit akarok, „táncolós” emlékeik közt még nem volt zenefigyelem. Hasonlóképp kezdenek a látó gyerekeim is. A „táncuk” vagy betanult lépésekből áll, és akkor emlékezetükből dolgoznak, vagy ugrándoznak, kötetlenül, a mozgás öröméért. Képzeletükből nem indul mozdulat. A „tánc”, amit én kérnék, tapasztalataik egyik rekeszébe se illik; zavaró a szó is, mást kell találnom helyette.

Hogyan indítom a mozgást a látók közt? Gondolatban visszapörgetek egy kezdő órát, hasonló zajosat. Mivel vezetem őket figyelemre? A magam mozdulataival. Mozdulok, táncolok magamban, majd a szememmel keresek partnereket. Zenei mozdulatokat kezdeményezek, érintést, simítást egyiknek arcán, kezén, másiknak lábán, hátán, fejbúbján. De kapcsolataim nem mindig érintések. Közelítek, hívogatok, megjelenek és továbbhaladok. Élek a zenében, a zenével. Nem „tanítok” mozdulatokat, de mozdulataimmal érzékeltetem a figyelmemet, zenéhez fordulásomat. Látnak engem. Itt nem látnak!

Vajon mindegy nekik, mit mozgok? Vagy éreznek valamiféle kisugárzást a mozdulataimból? Esetleg a lelki összeszedettségemet. Milyen közelből? Hogyan közvetítsem magamat? Látóknál a lendületemmel inspirálok, az intenzitásommal. Mit érez ebből, aki nem lát?

Mindig arra törekszem, hogy ne utánozzanak. Mozdulataim spontán törnek elő, sokféle változatban, váratlan újdonságaim is születnek. Meglepődöm: ez is az enyém? Tanítványaim látják a szabad ötleteket, és a „szabadságot” követik, nem a mozdulatot.

Vak gyerek semmit sem kaphat ebből. Csekélyke a szó, szűkös a mozdulat, amivel elmesélhetem és megmutathatom, mi mindenét mozdíthatja, és milyen sokféleképp. Hasonlatokat kellene találnom?

„Átváltozás” az eszközünk, abban segít a képzelet. Katica lehetsz, kígyó, mókus, denevér, sas, vagy sirály. Bármi. Amit kitalálsz.

A látó gyerek sem látott sast. Mégis megjeleníti. Bendegúz feledhetetlen jelenetében a sas időnként repült, széles szárnycsapásokkal haladt, de a zenei kadenciákat pihenőkké avatta a szoba egyes pontjain. Anyja előtt mindig. Világosan látszott, hogy kőszikla magasában állt, szirten, és a fejét méltóságos lassan fordítgatta. Igaz, a látó gyereknek lehet valamiféle repülésről látványélménye, például a Duna felett köröző sirályról, vagy kerti fákra röppenő cinegékről. A vakon születettnek nem lehet. Miből képzelheti el? Felemeli a karjait és mozgatja, mert másoktól tudja, hogy a madárszárnyak ilyenféleképp mozdulnak. De a másoktól származó tudás a tudat felső rétegeit érinti. Homoksivatagból a mozgékony homokot. Hogyan mondhatnánk el a vaknak a madár röptét, a lendületét, a siklását, a billenéseit, az egyensúlyát, a felíveléseit és alábukásait?

Csak a költészet tud megközelítő nyelvet. Mert a költészet a képzelet édestestvére, és a képzelet a leghatalmasabb emberi teremtőerőnk. A Repülj madár, repülj, Ménaságra repülj ősi népdalunk, nem magyarázza el, hogyan repül a madár a szerelem üzenetével. A repülést a dallam világosan közli. Ha énekeljük vagy hallgatjuk, repülünk a madárral, amíg leül a rabfiú szerelmesének gyenge vállára, és elmondja a rá bízott üzenetet. – A szeretett lányt is csak egyetlen szóval mutatja be: gyenge vállára küldi az üzenetvivő madarat. Képzeletünkben megjelenik a gyengéd leány, finomnak, kedvesnek, törékenynek, szeretetre méltónak.

A szöveg nélkül hangzó zene is hasonló módon csobban a tudatunk alatti tavaink mélyébe. Vagy száll, messze a tudatunk fölé, a felhők fölé, a csillagok fölé, Illés tüzes szekerén. Nemcsak a határai ismeretlenek, a dimenziói is. A tüzes lovak gyeplőit a képzelet tartja, a vak gyerekét is. Szabad mozdulatait a képzelet tüzes szekerén segíthetem, minden magyarázatnál, megtanított mozdulatnál jobban. Meg kell nyernem őket a zenefigyelemnek.

De egyelőre ugrálnak és lökdösődnek, nagyokat kacarászva, mintha Corelli csak háttér-zenét szolgáltatna. Négykézláb kúszom egyiktől a másikig. Évi magányosan ül, kézen fogom, és zenével emelgetem a karjait. A dallamívek vezetnek. Évi rájön! Fehér kis kezeivel dallamokat rajzol a levegőbe. De most a legzajosabbakhoz kell fordulnom, már megint túlkiabálják Corellit. Odakúszom Brigihez, aki szilajon cibálja Terkát, lefejtem és a hátamra veszem. Teknős vagyok, te meg a páncélom. Brigi meglepetésében elfelejt rugdalózni, feszült izmai lassan kiengednek, elernyed, rám simul. Táncolok és Brigi-páncélom hátán dallamíveket simítok. Nyakamon érzem kócos göndör haját, nagyon finom érzés, összestimmelünk. De Brigi hétéves tömör kis teste lenyom, nem bírom szusszal, a zene végén leroskadok. – Attila Jánossal ugrál, diszkósan rángatóznak kézen fogva, és kiabálva biztatják egymást. Corelli csak olyan jó hepaj, mint egyéb zenebonák. Megvárom a zene végét, mert zenét csak vészhelyzetben szakítok meg. Az egyperces darabot győzni kell türelemmel. Utána kérem össze a „kupacot”, gyertek a közelembe mind. Még, még közelebb, egész közel. Igen halkan beszélek Corelliről, aki talán álmában kapta ezt a szépséges dallamot. Felébredt, leírta, boldogan. Mind, aki játssza, az egész zenekar, minden hegedűs, csellós, bőgős szereti. Nézik a kottát, muzsikálnak együtt, és örülnek. Halljátok, hogyan örülnek? Nem kiabálnak, habár úgy is lehet örülni, de nemcsak kiabálva lehet. Hanem hogyan még? Ne mondjátok, hanem mutassátok, öröm lehet a mozdulataitokban, az arcotokon. Még a legeslegkisebb lábujjatokon is. Keressétek meg, hol van? Ott kezdenek majd Corelli vonósai bizseregni.

Meglepően szép az indulás, egy egész percig kitart a figyelem, a lábujjukat pödörgetik, huzigálják, kipróbálják, keresik a vonósokat. Megörülök a sikernek, felszabadítom őket a lábujj-figyelemből: Mehettek mindenfelé a szobában, a zene veletek lesz. Erzsike, majd Évi tapogatózva elindul, óvatos léptekkel. János égnek fordított arccal tartja maga elé a kezeit, a torkom összeszorul, könnyeim a szemem széléig érnek. Attila azonban Jánost keresi, a baráti kapaszkodás fontosabb még, meg is találja és elráncigálja Corellitől. Vége a varázspercnek.

Látó gyerekeimnek szem-üzenettel és kézmozdulattal jelzem a „kupacba ülünk” óhajomat, fontos mondanivaló következik, csak testközelben adom át. Távolba, teremben szétszórt gyerekeknek csak kiabálni lehet. A kiabálás nem üzenet. Az csak instrukció.

Intenék, jeleznék, leülök a szoba közepére, és csak akkor jut eszembe, hogy jelzésrendszerem itt nem működhet. Halkan mormolni kezdek, monoton egyhangúsággal, mint egy imamalom, csöndesen darálok ismeretlen szöveget. Meglepődnek, óvatosan körém gyűlnek. Recitativo énekelgetem a mondandómat: Szeretném, ha idejönnétek körém, közel, közel, még közelebb, hogy a susogásomat is halljátok. Így a figyelmeztetés a szokatlan körítésben már újdonság, játék. Akármivé fordulhat, kíváncsiságot kelt. Megértettek, üzenetemet antennák veszik, megkönnyebbülök. Énekelek, és nézem az arcokat.

Erzsike gyönyörű. Finom arcvonásaiban a nagy kék szemek fölé ívelt szemöldök rajzol keretet. Régi kislányom arcára emlékeztet, Szilvia kerek világoskék szemeiben volt ilyen mélységes csönd.

Szilvi látott, de másnak nem engedett bepillantást a szemein át. Távolnéző szépsége a könnyek tavára emlékeztetett. Könnyek, Judit, könnyek, könnyek, zendül bennem Bartók dallamán a Kékszakállú panasza.

Erzsike, táncolj nekünk egyedül. Mi nézünk, és a látók majd susogva mesélik a gyerekeknek a mozdulataidat. Erzsike felsóhajt, nekikészül. Mutasd az arcodat, ha lelkedben kész vagy a zenére, jelezz, hogy kezdődhet. Mutasd a szemeddel – mondom másutt. Arcával is jelezhet? – Jelez, feltartott fejét picit megbiccenti.

Attilát tartom, neki susognám, amit látok, de szavaim elakadnak. Az ügyesebb felnőttek susogva mesélnek a karjaik közé bújó gyerekeknek. Mit is mondhatunk? Most felemeli a karjait, a magasban köröz, a dallammal leviszi a karjait, fejét is lehajtja, térdeire borul. Átöleli a zenét, csúszik ki a számon az új szó, és Attilára pillantok, nem nevet-e? Nem nevet, a fogalom világos, érti. Bizonyára Ő is átöleli a zenét. Talán a fényt is.

A szólótánc alatt nem mocorognak. Tapasztalom az ismerős csendet, az elfogadás tiszta bűvöletét. Szent a perc, valaki magából ajándékoz. Felületes táncikálás, bájoskodás sosem hoz ilyen figyelmet. A levegő most odaátról érkezik, áldott fuvallat.

Mi sosem tapsolunk, odajárulunk Erzsikéhez ölelésre, simogató köszöntésre. Az igazgatónő, H. Katalin a fülembe súgja: Ez csoda volt, most látom először mosolyogni. Folyton sír, haza akar menni. Nagyon szereti az anyját, az otthonát. – Hatéves, a távoli falucskájukban nem tanulhatna.

Engem tízévesen vittek a falunkból városi gimnáziumba. Az apácainternátusban százan laktunk. Kilenc gimnazista kijárt iskolába, elsős én egyedül. A reggelek Anyu nélkül! A táska, a leckék, a hidegség, a közöny! Minden és mindenki idegen, befagytam a rémülettől, elfelejtettem énekelni. A vakáció sosem jön el, nem is lesz, vagy addigra elsüllyed otthon a ház és mindenki benne.

Erzsike hatévesen, vakon. Milyenek itt az illatok, a hangok? A falak tapintása? Az éjszaka sűrűsége? A reggel párái? Lehet álomba simulni Anyu öle nélkül? Kinek nyafogjon, sírdogáljon, durcáskodjon? Látó gyereket leköthetnek a világ látható ingerei. Vak gyereknek az anyja testmelege, kisugárzása, ereinek lüktetése, bőre, haja tapintása, illata, a hangja színe, vibrálása, a beszéde dallama, hangsúlyai bűvölő teljesség, egyetlen biztonság. A legkedvesebb nevelő is idegen keverék. Pótlék.

Kevés vagyok ehhez. A gyerekeim segíthetnek. Szombaton leszünk együtt. Panni, elhozhatnád Erzsikét? Szombaton hazautazhat, hétvégi szünetre. Erzsike eljönnél Klári néni gyerekeihez szombaton? Akkor a jövő hétig várnod kell a hazautazásoddal. Jó – vágja rá, azonnal, megyek a Klári néni gyerekeihez. Majd a jövő héten megyek haza.

Király Erzsébet, a Böbi becenevű hatesztendős hosszú hajú baba e mondattal indult el önálló felnőttsége felé.

Rögös út sokaknak, göröngyös, félelmes, gonosz csapdákkal. Vigyázat – mondta okos Borikám –, a felnőttek bántják egymást. Néha a gyerekeket is – folytatta Marci.

Régi gyerekeim a legszebbet tudják: biztonságot adnak. Újaknak, kicsiknek, sérülteknek megkülönböztetett figyelmességgel. Böbi első útja sima, bátorságos ösvénynek bizonyult, kézről kézre adták, táncokba hívták, körülmelengették szeretetükkel.

Böbi utóbbi másfél esztendejét dallamívekkel rajzolhatnám, a zene kötőíveivel.

Szólót táncolnék – súgja fülembe egyik órán –, valamit kigondoltam. Meglepetés. Feláll, magabiztosan, bátran, arcát a magnó felé fordítja és biccent. Állva táncol, ez a meglepetés. Térdeit olykor behajlítja, de talpait mindvégig a padlóhoz tapasztja. Lábfejei párhuzamosak, merevek. Karjaival mozog, megütögeti a Händel-hangsúlyokat, felrajzol egy ívet, kitárt karokkal, fel a magasba, s az ív végére lehull a keze. Új dallamívvel újra emeli. A figyelme szinte süt, befelé néz. Mit láthat? Lehajtott fejjel fejezi be. Mintha hallgatózna, a záróakkord után is marad egy picit. Elmosolyodik, arcát felém fordítja. Meglepetés, ugye? Honnan tudtad, hol ülök? Gondoltam, hogy nézel – mondja vidáman. Meséld el a meglepetést, Böbi! Tegnap megálmodtam, hogy ma felállok, úgy táncolok. Eddig miért ülve táncoltál? Biztosabb – magyarázza, ülve nem eshetem el. De tegnap azt álmodtam, hogy állva is lehet, semmi baj. Hogyan álmodtad? Ültem az ágyam szélén, lelógott a lábam és felálltam és táncoltam. Ó, ez jó kis meglepetés lesz! – huncutul elmosolyodik, és az is lett, ugye?

Bachunk van ma, a G-dúr prelúdium pereg Glenn Gould zongorájából, elönti a termet, tele vele minden zug. Gyerünk, keressük a hangokat! Ahol hangot találsz, tapintsd meg. Ha elcsípted, dugd zsebre! Óvatos léptekkel indulnak, csosszantva tapogatnak. A tornaterem tágas, üres, egyik falán bordásfalak. Laci odaér, felkiált: A bordásfal teli van hangokkal! És szedi, markolja őket, tömi a zsebébe. Évi nekibátorodik, Laci után megy, és ő is keres hangokat a bordák mentén, végig. Halad és zsebeli a hangokat. A darab végén megáll. Nincs több – mondja. Dehogy nincs – biztatja Laci –, itt maradt egy csomó, elbújtak.

Attila eddig csak néhány lépést tett. Még egyszer ezt – kéri. Pereg a Bach megint. Attila négykézláb kúszik a bordásfal felé. Látó gyerek fürgén haladna ilyen fürge zenéhez, Attila csak andante, óvatosan. A bőrömön érzékelem a nehézségeit, behunyt szemmel négykézlábazok. Fele útig se jutok és még az irányom se pontos. János, vezess. Hova? A bordásfalhoz. Behunytam a szemem, és nem látok. János eddig meg se moccant, most készségesen ugrik, kézen fog, és biztonságosan vezet a bordásfalhoz. Hangokat keresünk, egymás markába gyömöszöljük, nagyon sok a hang. Lehuppanunk a bordásfal tövébe és az összefogdosott hangokból dallamíveket rajzolunk egymás arcára, óvatosan, le ne pottyanjanak.

Tanulok, minden percem tanulás.

Zsuzsa vendéget hoz, a tízéves Annát, vak és hallássérült. Hosszú sötét haját az arcára húzza, függönyként. Nem tudom, hallókészülékével mennyit hall a zenénkből, és testével hogyan érzékeli. Mozdulata nincs, kicsi se, semmi. Melléfekszem, ölébe teszem a fejem, megtapint. Rövid a hajad – mondja hangosan. – Miért? Szeretem a rövidet. Az arcodon nincs semmi? Sok ránc, csak tapintsd végig. Öreg vagy. Öreg vagy. Hamar meghalsz? Nem tudom, de remélem, nem. Szeretek élni.

Ha meghalsz, sajnálnak? Talán siratnak. Falun régen énekelve siratták a halottakat. Szép dallamokat találtak ki, énekelve beszéltek a halotthoz, sajnálták, búcsúztatták. Gyertyát gyújtottak mellette. Milyen a gyertya?

Emlékezetem mélyén élhet az első gyertyám, a keresztelőmön gyújtották. Egész biztos láttam. Azt mondják, nem sírtam. Sok gyertyát láttam azóta, örömös karácsonyi kicsiket, nagy fenyők ágain. És sírósakat. Anyám halott, apám halott, ég a gyertya, a láng megnyúl és elmosódik, a könnyeken át csóvákban vibrál.

Gyújtsunk gyertyát búcsúénekhez. Anna, tarthatod. Nem éget?

Minden tanítványom örökös szenvedélye a gyertya, búcsúének-szertartásunk mindenkori tartozéka. Karácsonyi ünnepeinken valamennyinek jut, almába szúrjuk. Gyúrják a lecsurgó viaszt, formálják a rajzdeszkán, izgulok a szőnyeg miatt. Egyszer éjszaka szaladt haza Éva vasalóért, itatósért, a szőnyegre cseppent foltot kivettük, hál’ Istennek, a takarítónő nem mérgelődik. Milyen a gyertya? Tartsd, Anna, nem éget. Fénylik, táncol a lángja.

Hat-hét múltán Anna: Énekelhetek egyedül? És siratóba kezd: Jaj, jaj, jaj nekem, jaj, jaj. Dermedten, bűvöletben ülünk, a dallam „jaj”-okon bukdácsol, felível, mélyre száll, csupa jaj, a legszebb sirató. Ha törődnék a temetésemmel, ilyen siratást szeretnék, csak ilyen, siratást Annától, és semmi mást. Anna hirtelen, váratlanul abbahagyja, és prózai hangon megszólal: Tetszett nektek? Miért tetszett? Szépen énekeltem? Gyerünk táncolni, Anna. Nem tudok. Tudsz, kapaszkodj a derekamba, itt mögöttem, vezetlek. Anna kapaszkodik, lépked, én óvatosan, ő egyre bátrabban, már forgunk is, a Divertimento 3/4-es. Táncolj Mozarttal – biztatom. – Engedj el, ne kapaszkodj belém, itt leszek, védelek, nem ütközhetsz senkibe, indulj, egyedül. Elindul, Mozarttal. Sugdosom: Itt vagyok, csak bátran, tárd ki a karodat, pördülhetsz is, nem ütközöl, védelek. A két karom kitárva, szemem le nem veszem Annáról, teli a terem sokan táncolnak. Most nem szabad ütköznie, valamibe botlania. Nem botlik, nem ütközik. Szép voltam? – kérdi a haja mögül. – Tetszettem nektek? Miért tetszettem?