CUKROZOTT MANDULA
Emlékek egy Adler-találkozó körül
Tavasz volt, amikor megígértem az Adler-szeminárium szervezőinek, hogy elmegyek oda tanítani. Nem gondoltam akkor, hogy ilyen gyönyörű lesz a szeptember a földi paradicsomban – nekem az –, ahol az őszt tölthetem. A napok észrevétlenül szálltak, ezüst hajnalok és rám hajló csillagok között. A tenger őrizte a forró nyár melegét, az őszi lila ragyogás villódzó színei alatt. Órákig úszkáltam, táncoltam és bujkáltam a vízben. Szerencse – mondta valaki –, hogy a bőröd vízhatlan, különben szétáznál, és a darabjaidat találnánk. Talán vízi lénynek indultam embrióban, és csak véletlenül lettem földi.
Napjaim egymásba csúsztak, észrevétlenül és könyörtelenül, undok fenyegetéssel kígyózott elibém a csütörtök, amikor mindebből kilépve indulnom kell a lármás, bűzös, lökdösős pireneusi kikötő felé.
Nem akarok innen elmenni! Úgyse fontos, kilenc tanár tanít még ott, szétosztják majd az enyéimet. Ki is jönne a csoportomba? Nem ismernek. Szinte elhatározássá nőtt bennem a „lemondom”, csak a módján töprengtem.
És akkor álmot láttam. Szép kertes villában játszadoztunk a bébi unokáimmal, az ikrekkel. Egy váratlan zajra kiszaladtam. Anni, a kislány velem. Odakinn emberek rémüldöztek, katonák, rendőrök mutogatták a ház sarkát, ahonnan aknák sípoltak. „Már tudják a lövedék irányából, honnan lövik a házat – magyarázták. – Nem mehet át a kerten, azonnal lelőnék.” A gyerek egyedül maradt odabenn. Kétéves. Talán eléri a kilincset. Talán kijön. Lelőnék. Minden élőre lőnek, minden mozgásra. Várni kell. Várni. Halálos csönd volt, iszonyat. Megbénultam.
Csöndre ébredtem, és nyitott szemmel is láttam még a házat, benne a kisfiúval, aki a fiam fia. Karom-lábam bénán, mozdulatlanul hevert az ágyon, időt sem érzékeltem, hosszan, sokáig.
Itt a szigeten nincs zaj, robogás, szirénázás, mint a városban. Semmi hang, ami előidézhetné a lövöldözés álmát. Ezt az álmot az Őrző Szellemem terítette szemeimre. Személyes élményben mutatta meg, a kést szívembe verve, milyen a rettenet, az iszonyat, a tehetetlen rémület.
Otthon, Pesten, naponta mutatják képernyőn, újságlapokon, hallom a rádión: itt százat, itt tizet, amott százezret ölnek. Üldözik, lövik, bombázzák, robbantják az embereket. Nézők, olvasók, hallgatók szörnyülködnek, sajnálkoznak, sopánkodnak, elgondolkodnak tehetetlenül. Hisz másutt gyilkolnak, másokat. Álmom mutatta meg a bénító rémületet, amit én élnék meg az enyéimért.
Némán csomagolok az athéni útra. Emberek várnak ott, mindegy, hogy kik, mindegy, hogy hányan, mindegy, hogy milyen szervezéssel, milyen magnóval, videóval. Ez nem Svédország vagy Dánia, ahol a hangszórók simán zengetik a Bach-adagiót, és a terem falai védenek a zajtól. A magnó itt recseg majd, az utcán autók robognak és motorok süvítenek az ügyesen átszerelt kipufogóval, hogy minél hangosabban robbanjon. A szomszédban diszkó rengeti a falakat. Itt még kevesen hallják meg a zajt, az emberek nem figyelnek rá, a társadalom vállvonogatva tűri, a törvény nem is említi. Kurzusok, szemináriumok, konferenciák zajban telnek. Mindenütt zajban tanítottam, adtam elő, bemutattam, énekeltem, tíz év óta, akárhol rendezték, Krétán vagy Hydra szigetén is.
Variban a szeminárium háza dombon áll, kilátása gyönyörű, de az autóút robogása falakat rezget, éjjel-nappal. Szép kis szobámban virág fogad és rajzos üdvözlet, de a szúnyogriasztót elfeledték. Nincs alvás, hajnalig birkózom a zümmögő tömeggel, végül kiráncigálom ágyamat az erkélyre, ahol betakart fejjel kibírható. Angliából, Svájcból érkezett kollégáim panaszaival egyesítjük szúnyogriasztó kéréseinket. Hogyne, itt ismerik az elektromos áramba illeszthető lapocskát. Mégsem olyat hoznak, hanem bűzölögve égő spirált. Második éjszakámat a spirál gyújtogatása tarkítja. Kiderül, hogy fémtalpacskákra kell állítani, mert ha tányéron fekszik, elalszik. A fémtalpacskát elfelejtették. Csak a harmadik éjszakára sikerült megkapnunk a talpacskát is, és békés bűzben alhatunk. (Utálom a kémiai szereket, szúnyogok ellen védekezésül a hálót használom, ami Afrikából való ajándék.)
Nyolcvan résztvevő oszlik csoportokra, választásukat előre, írásban bejelentették. Mégsem tudhatjuk, ki kerül hozzánk, csak úgy besétált hozzám tíz hölgy.
A résztvevők 99%-a nő, a görög férfiak közül kevesen foglalkoznak lélektannal. Pszichiátriai kezelést sem igényelnek. „Könnyű a fiúknak, nekik mindent szabad” – mondhatnánk. Azért ez nem egészen igaz.
Ismerkedünk. Kézen fogjuk egymást, a nevünket énekeljük, susogjuk vagy kiabáljuk, ízlésünk szerint. A padló szép tiszta, párnák is vannak, mezítlábat javasolok. Három pár kopogó magas sarkú szandál került a sarokba, és több vastag talpú, magas szárú feketeség, az ifjúság egyencipői napjainkban. Ha iskola kötelezné őket ilyen viseletre, vérig lázadnának, hiszen kényelmetlen, fülledt, különösen ilyen napsütötte földön. Egészségtelen is, az emeletes, vastag talpakon át nem érezhető a talaj, a talp semmiféle természetes masszázst sem kap. Dehát a divatot csak kevés bátor ifjú meri megszegni. Aki nem hasonul, a többség kiveti. Félelmetes távlat tizenévesnek.
Kicsit beszéltetném a lányokat, de zárkózottak, magukról inkább semmit. Mozartot választom, az édes szavú andante a fagottkoncertből, magyar gyerekeim egyik kedvencét. A tágas helyen nyugodtan mozoghatnának fektükben is. Eva (a neveket természetesen megváltoztatom) mozdul is, szabad karokkal. Nem fél a mozdulataitól. Londonba indul hamarosan három évre, táncterápiát tanul.
A többiek mozdulatlanok. Közelítésül megnézzük videón régi filmemet, Edda és Kriszti kettősét Bartók Bolgár táncához. Izgalmas újdonság, nézik, majd kérdezgetnek. Hárman zongorát is tanultak, de a zene műszavait nem ismerik, a súrlódó kismásod-hangköz hatásáról nem érdemes beszélni. Másfelől közelítenek. Érzelmekről, kifejezési formákról beszélgetünk. Ehhez értenek. Mindig meglep a nyílt szólásuk. Nálunk, otthon, sokkal többet köntörfalaznak. Száz magyar előadásomból ötben sem találkoztam nyíltan kimondott önálló véleménnyel.
Ez a szavak birodalma, kilenc teremben beszélnek most, de én mást szeretnék, csalogatnám a némán szóló szabad mozdulataikat. Bach-prelúdiumot teszek fel, pereg, csordul, árad a hang, biztatón, melegen hívogatóan. A világot körbetáncolnám vele, katalán gyerekeim kedvence volt. Hiába, itt senkinek sem kell, bágyadtan heverésznek, ujjuk se mozdul, a tekintetük távoli, idegen. Nem értenek, na, hiába.
Ebédidőben a szobámba menekülök, ágyamra vetem magam, elmennék, el innen, haza, hamar. A vezetőktől engedélyt kérek, hogy a csoportom tagjai átiratkozhassanak másik csoportba. Értetlenül néznek. Minek? „Hát aki akar, mehessen máshova” – magyarázom. „De nem akar senki. „ „Ha mégis akarna…” „Igen, igen” – végre megértik.
Órámat délután ezzel kezdem: „Szabad átiratkozniuk.” Nem értik. „Aki akar” – magyarázom. „De hát akkor elmulasztanánk a tiedet” – csodálkozik Katherina. „Persze, innen kimaradhat, de sok remek program folyik.” Nehezen értik a bennem forrongó örökös szabadságigényt. Nálam semmi sem kötelező. Gyerek tanítványaim egyike-másika az asztalok alatt bújt el, vagy az anyja háta mögött.
Belekukkantunk videofilmjeimbe, magyarázok egy keveset. A tekintetek átvilágosodnak. „Nálunk nem így tanítanak” – mondja Viktoria. „Nálunk sem – válaszolom. – Ez kivétel, szabadság-kísérlet.”
A felbuzdult lelkesedést zenéhez vezetjük át, krétai népzenét teszek fel. Meghallgatunk néhányat, válasszanak kedvükre valót, kazettámon gyönyörű ősi krétai felvételek sorakoznak.
Krétán nemrégiben lakodalomban voltam, valódi hegyi lakodalomban, messzi falucskában. Hajnaltájt elfogyott a násznép, lezárták versengve üvöltő hangszóróikat, és asztal köré ültették a megmaradt néhány vendéget. Főtt kecskehúst ettünk, sűrű, napsütés-erejű vörösbort ittunk, és igazi, szép zenében gyönyörködtünk. Ismeretlen, nekem mesebeli hangszereken szólaltak meg a dallamok és ritmusok, mintha a naptól égett, darabos földből nőttek volna, sziklák és tüskés bozótok mellől. Emberek zenéltek, danoltak ott, távoli sorsok, keservek, tragédiák és megújulások közeléből. Ősrégi volt és jelenvaló.
A kazettámról megszólaló tüzes krétai dallam a hosszú hajú, finom arcú Daphnét ihleti táncra. Karcsú termete repül, az ablak felé száll, magának táncol, a hegyeknek, a lebukó napnak. Daphne reneszánsz festményekről lesuhanó szépség, hosszú lábú, lenge, törékeny. Idegenben sosem nézném görögnek. A tánca sem hasonlít a sokszor látott görög táncokhoz, ahol a lépések rendje ismerős. Daphne lépései frissen születnek, nem a lábaiban, hanem a vállai táján, a szárnyak helyén.
A pihenő után Schuberthez fordulok. Kedves darabjaimból választok, a szép molnárlány sorozatból. Ha valami, ez kézenfogja őket, a szerelem és a természet öröméből szőtt dalok. Hármat hallgatunk végig, szabadon elnyújtózva, repülésre is tágasan. Legszívesebben Dieskau lábainál kuporognék. Ha százszor hallom is átmelegszem tőle, gyönyörű előadás.
Csak a harmadik dal után nézek körül. Fanyalgó arcok. A vélemény: „Ez nem szerelem. Én az olasz dalokat szeretem. Ez kopog és ropog.” Bertha fintorgat: „Katonamarsolást láttam. Hú, alig vártam, hogy vége legyen. Láttam, amint trappolnak.”
Az én ízlésem nem a másé, soha senkit sem akarok meggyőzni. Igen szeretem, ha szabadon közlik a véleményüket. Kérdezgetek, kíváncsiskodom, tanulok tőlük. De a végén magamhoz szorítom a Schubert-lemezt, és ringatom, mondván: „Én akkor is imádom, továbbra is, örökké.” Harsány nevetés, helyeselnek, feloldódunk, kezdenek hozzám hangolódni.
Búcsúzóul görög népdalt énekelünk, kézen fogva ringatózunk. „Szasz agapo” (szeretlek) – szól a refrén. Átmelegedtem, jó velük.
A második reggelen ketten nem jelennek meg a tegnapiból.
Első érzésem pici, sóhajos megkönnyebbülés. Egyénekre hangolt foglalkozásaimban annál könnyebb a sorom, minél kevesebb a résztvevő. A csoporttagoknak is jobb, több figyelem jut egyre. Kicsit mégis szégyenkezem, hogy a két kedves idegennel nem találtam meg a kinyílás módját: szó nélkül tűntek el. Eljutok-e valaha a szólásszabadság teljességéhez, olyan közvetlenséggel, amilyenre évek óta vágyom? Ezt a szabadság-örömet ismeretségünk első perceitől sugároznám, mindenütt, legjobb tehetségem szerint. Személyes önzés is sarkall: újításaimat az ellenérvek pezsdítik. Húsz éven át dolgoztam forradalmi újdonságokkal, minden hozzám eljutott ellenérv hasznomra volt. Sajnos, csak keveset adresszáltak egyenesen szemembe, a bírálatok elpötyögtetve, kerülő utakon jutottak elibém. Vagy tilalmak formájában, ott, ahol tanítványaim alkalmazni szerették volna a nálam tanultakat.
A kurzusok szervezési rendje ma már megengedhetné, hogy a csoporttagok bírálatai a közösség előtt vitára kerüljenek. Variban még az értékelés régi formáit láttuk, egyetlen teremben összegyűlt teljes létszámú közönség zajában, kiabálás és kézfeltartás közepette. Több csoport csapata egyidejűleg hozta össze a véleményeket, aztán szószólójuk olvasta fel. Értékelést, véleményt űrlapra is írtak, de a tanárok ezeket nem láthatták, idő sem volt elolvasásukra.
Ha kedvemre szervezhetnék kurzust, szemináriumot, a bírálatoknak jelentős szerepet adnék, jókor, például félidőben. Vitára hívnám azokat, akiknek nem tetszett a tanár módszere. Még a személye körüli bírálatokat is bátorítanám. Nem védekeznünk kellene, hanem eljátszanunk a lehetőségekkel. Mit tettem volna én, a vezetőtanár, a terapeuta helyzetében? Ha másképp gondolom, hogyan gondolom? A legtöbbet ehhez a Gestalt-terápia találkozóin tanultam, az athéni Gestalt Therapy Center vendégeként, Tula Vlahoutsikutól és külföldi – főként Izraelből meghívott – vendégtanáraitól.
Az autokratikus módszerek között felnőtt diákok bizonyára küzdenek félelmükkel. Megmondtam volna én a gimiben a számtantanárnőnek, hogy mit nem szeretek benne? De még a felsőoktatásunkban is lehetetlennek tűnik, hogy a tanár személyét vagy módszereit diák-kritika érje, szemtől szembe. A Gestalt-terápia személycserélgető módszereivel azonban szépen eljátszhatnánk tanárt és tanítványt éppúgy, amint a félelmet, szorongást keltő szülő vagy házastárs vagy főnök szerepét cserélgetik.
A demokráciát, bizony, tanulni kell. Naponta tapasztaljuk hazai vergődéseinkben a kátyús lyukakat, amelyekben esendő topogásokkal botladozunk, pusztán amiatt, hogy hosszú esztendők parancs-uralmában a megszólalás gátlásaira nevelődtünk.
Este kilónyi kazettát, lemezt tapogatok. Három kazettából bőven választhatnék három napra elegendő zenedarabot. Csakhogy tapasztalatomból tudom, milyen sokféle igénnyel találkozom kurzusaimon. Cipelek inkább mindenfélét. De most új fejtörő következik: holnapra melyiket? Ujjaimat teszem a kazettára, miközben belülről hallgatom a szalagban elrejtett zenét, és hozzá képzelem az enyéim arcát. Már ismerősek a vonásaik. De a lelküket csak sejtegetem.
Hajnalra Vivaldi lebegőn simuló hegedűszólóját választom. Ma adagióval kezdünk. A dallam a hegyek sötét vonalát követi, görög hegyekét, amint a tengert ölelik. Odalenn a mélyben hasonló hegyvonulatok simulnak egymásba, a halak, a delfinek világa. Mélység és magasság összefonódik.
A hegedű énekel, ezüstös igézetesen. Rövid részlet, tízszer ismétlem. „Ki szeretné egyedül?” Maria azonnal jelentkezik. Fektében táncol, karjai, kezei végtelen utakat járnak be. Nem irányít, csak engedi, hogy az adagio működjék benne, mint a Lélek kegyelme.
Csönd. Moccanatlan ülünk. Szememmel intek, hogy közelítsünk. Körülvesszük Mariát, én a lábfejét veszem kezembe, a többiek a kezét, haját érintik.
Ebben nagyok, nagyon nagyok a görögök. A drámát, a nagy történéseket úgy érzik, mint senki más. Részt vesznek benne: nem nézők. Részt-vevők, részt „vállalók”.
A némaság hosszan tart, nem zavaró. Mindenki benne pihen, várakozik, nyugalmasan. Maria felsóhajt, sóhaja reszketőn tör elő a mélyből. Felül és szól: „Most értem az apámat.” Fogom a lábfejét, két kezemben melengetem. És Maria mesél. Az apja imádta a zenét, legfőképp az operát. Négyéves kislányát már operába vitte, sok-sok hosszú operába. „Beszélni akartam, de nem engedett, csss, intett csöndre, figyelj! De én untam, untam. Cukrozott mandulát vett nekem, nagy zacskóval, azt tömtem magamba. Megfájdult a hasam. Végül már akkor is görcsölt a hasam, ha a mandulára gondoltam. És a zenére. Apám a zenéé volt, nem az enyém.” Maria hatvanéves, többszörös nagymama. Huszonéves kislányaink fogják a kezét. A megértés, a szeretet, a bizalom, az elfogadás hullámai körülvesznek minket, mint valami meleg felhő. És Maria beszél: „Most éreztem először, mi a zene. Megértettem az apámat.”
Csodák nem minden nap történnek. Nem minden zeneóránkon. Többnapos kurzuson sem várhatjuk bizonyosra. Sohasem várhatjuk bizonyosra. De a lélek készenlétével várjuk, olajjal töltött lámpásainkkal, hogy bejuthassunk a menyegzőre, mint az evangéliumi példabeszéd okos szüzei. A balgák azért maradnak kívül, mert nincsenek töltve a szeretet olajával. Kapkodnak, odébb állnak, keresgélnek, elkésnek. De a készenlét nem olcsó. Áldozattal jár. Várni kell, türelmesen.
Variban szépséges két napot kaptam, mesébe való csoporttal (a bekérezkedő barátnők hamar hozzánk illeszkedtek). Termünk, ahova két emelet kanyarai után jutottunk, kiesett a többiek járásából, a mi fészkünkké vált. Közös elhatározásból a szabadba is mentünk, hegyre mászva a ragyogó sziklákon. Hang-játékokat terveztünk odakinn, de egyéni hangkompozíciók helyett az égbolt dördült ránk, és vastag záporban csúszkáltunk lefelé. Három hónap óta az első eső! Termékeny frissülést, üdítő illatokat hozott. Méltóságos teknőc bólogatott felénk. Szókratésznek neveztük.
Igazi otthon lett a termünk, amikor hajszárítóm, törülközőm, pólóingeim segítségével szárítkoztunk, nagy vidámságban. Az együttlét sugárzása teljessé vált, zene és mozdulat könnyű kifejezőeszközökké. Az utolsó órában meséltem el a jövetelemet meghatározó álmomat, és akkor sírta el legifjabb kislányunk az ő válságát: szülei húsz év házasság után elválnak. Bizalom nőtt köztünk, mintha érzéseink biztonságát is megtermékenyítő eső érte volna.
Közösen választottuk ki a rövid jelenetet, videofilmjeim egyikét, amelyet „a többieknek” bemutatunk. Bercel, kilencéves magyar tanítványom táncát, rajzát, történetét nézzük, Beethoven VII. szimfóniájának zárótételéhez.
A bemutatásunkhoz nagy adag pontos szervezést mozgósítunk, mert a hosszúra nyúló értékelést a program végére időzítették. A kávéhoz tóduló tömegbe kiabálták az értesítést az extra látnivalóról. Megvártam, türelemmel, míg visszaszállingóztak az érdeklődők a vajas szendvicseikkel.
Mit mondjak bevezetőül ilyen zűrzavarban, ennyi ismeretlennek? Az eszük máshol jár. Márpedig nem láthatják Bercelemet, míg nyugalomba nem helyezkednek. „Szedjétek össze a figyelmeteket – szólok –, mert egy gyermeket láttok most.” Meglepő milyen hirtelen csönd lesz, a szendvicsek gyors harapással tűnnek el.
A téli fán fél kézzel kapaszkodó utolsó falevél tragédiája szívbemarkoló. „A természet törvénye örök” – mondja a kilencéves kisfiú. Könnyek gördülnek az arcokon. Bizony sokan tudják itt a megrendülés érzelmeit. Penelope, kicsi, sovány öregasszony, belém kapaszkodik, és sír, sír. Csak görögül tud, tördelem neki a szavakat, elkérem a címét, írok majd, szótárral. Csak perceket kapott itt tőlem, Bercel arcát, táncát, szavait.
Kikért jöttem? Kik őriznek belőlem és tanítványaimból maradandót? Nem tudhatom. De az álmom – érzem – helyesen igazított.
A tanárok megbeszélésén különös meglepetés ér. A következő év szemináriumának terveiről szólva felvetem, hogy szeretnék gyermekcsoportot tanítani a nap valamelyik órájában, a felnőtt csoportommal együtt. Variban mellettünk gyermekfalu van, S.O.S. falu, hasonló a magyar állami gondozott intézményhez, ahol éveken át tanítottam. A gyerekek mindig ott élnek, vakációban is.
Tanárcsoportunk vezetője művelt, aktív, tapasztalt, idős pszichiáter, húzódozva mondja: „Nem tudjuk, mit szólnának ilyesmihez a részt vevő felnőttek. Valószínűleg sajnálnák a gyerekekre fordított időt.”
A szám tátva marad, lassan csukom be. Nem szólók. Mit szólhatnék, ti Egek? Időt sajnálnának a gyerekekre?
Egész életem folyamán tanítottam gyerekeket, nem hagytam abba, a felsőoktatás idején sem, soha. Kurzusaimra, ha lehetett, gyerekeket hoztak, katalánokat, norvégeket, finneket is, olykor szülőikkel.
Kodály tanár úr az iskolákat járta, Pablo Casals, Yehudi Menuhin vele ment. Amit tanítok, a gyerekektől tanultam és tanulom. Ismereteim újdonsága, szenzációja tőlük való, belőlük fakad. Azért fordulok hozzájuk, mert a módszereimben övék a mennyek országa. Mi, felnőttek, csak keresgéljük.