Nézd, milyen szép fa!
Erdei ösvényen, a Normafa tájékán, karácsony előtt
1. K: Szóba elegyedsz szülőkkel, ha az erdőben találkozol velük?
V: Nem. Zavarba hozhatnám őket. Inkább elteszem a mondandómat, és leírom később. Hátha a kezükbe kerül. Vagy mások kezibe, akik gyerekeket nevelnek és figyelnek rájuk.
2. K: Miket hallottál?
V: Családi beszélgetést, fiatal szülőkét. Olyan mindennaposat, praktikus dolgokról. Aztán hirtelen, a hátuk mögül gyerekhangot: „Anyu, nézz ide, szép fa!” És megláttam a gyereket, ötéveske fiú, kezében kétarasznyi faág. Az anyuja hátra se nézett, csak szórakozottan válaszolt: „Tényleg?” És tovább folytatta a beszélgetést a párjával. A férfi se nézett hátra.
3. K: És a gyerek?
V: A gyerek megállt, nézte a kezében tartott faágat. Nézte. Aztán eldobta. Másik ágat vett fel, hosszabbat, elágazósat. Ütögette vele a bokrokat. De már nem szólt róla az anyjának.
4. K: Te pedig?
V: Én pedig megvártam, míg odébb mennek. Felvettem az eldobott faágat, és megpróbáltam megfejteni.
5. K: Megfejteni? Mit?
V: Mi a szép rajta? Korhadó ág volt, potyogtak róla a kéregdarabkák.
6. K: Különleges volt?
V: Nem tudom. Tartottam ott az ágacskát, a téli nap bevilágolt a sűrű fiatal fák, közt és az egyik korhadást bámultam, ami fényesebb volt a többinél. Rásütött a nap. Szép volt. De a titkot nem tudtam megfejteni.
7. K: Milyen titkot?
V: A kisfiú titkát. Miért találta ő éppen ezt az ágat szépnek? Miért éppen ezt az ágat akarta az anyjának megmutatni?
8. K: Ha visszahívtad volna a kisfiút, és megkérdezted volna tőle?
V: Nem mertem. Megzavartam volna a családi idillt. Nyugalmasan sétáltak ott, beszélgetve, mint bizonyára máskor is. A gyerek szabadon kotorászott az ágak közt, nem intették le. Sőt, még felelt is az anyja. Azt mondta: „Tényleg?”, ami egyfajta kommunikáció volt, valami odafigyelés-féleség, legalábbis hangadásban, szóban.
9. K: Mi volt hát a baj?
V: A baj? Hogy nem nézte meg az ágat. Hátra se fordult. A „tényleg?” csak odavetett szó volt, semmiféle érzelem nem fűtötte, még valódi érdeklődés sem, csak megjátszott érdeklődésből fakadt. Közhely volt.
10. K: Gyakran tapasztalsz hasonlót?
V: Szinte mindig. Gyerekeknek így válaszolnak: fél-figyelemmel. Soha senki nem tanítja a fiatal szülőket arra, hogy milyen vétket követnek el a közhely-válaszaikkal, az oda nem figyelésükkel.
11. K: Vétket? Nem túlzol?
V: Hogy túloznék? Hát nem veszitek észre, hogy a gyerekek leszoknak a kérdezésről, ha nem kapnak figyelmes válaszokat?
12. K: Hogyan lehetne örökösen figyelni?
V: Igaz, nem könnyű. De hát a gyerekek a tapasztalataikból tanulnak. Aki ötévesen megmutatná az anyjának, amit fontosnak, szépnek talál, az esetleg később is megtenné. Hiszen tapasztalná sokszor, hogy figyeltek rá, igaziból figyeltek. Azaz szívből, érdeklődéssel. Ha viszont nem volt fontos a talált faága, akkor nem fontos más sem. Minek előhozakodni vele?
13. K: Láttad a gyereken, hogy elkedvetlenedett?
V: Hogyne láttam volna! Eldobta az ágat, másikat vett fel. Nem bízott eléggé a tulajdon véleményében, hiszen talán mégse volt olyan szép az ág, amit ő annak talált. Szüksége lett volna megerősítésre. Méghozzá attól, aki a legközelebb áll hozzá: az anyjától. Más esetben az apjától vagy nagyszülőjétől. Valakitől, akit értékel. Itt az apa nem számíthatott, hiszen még szóra se méltatta.
14. K: Nem túlzottak az elvárásaid? Ez igazán csekélység volt.
V: Nem volt csekélység. A gyerekek személyiségét sok hasonló pillanat építi, rakosgatja, illesztgeti, vagy rombolja, szakítgatja. A gyerek nem erősködött, hogy az anyja nézze meg a faágat, az első hátravetett „tényleg”-től abbahagyta a kezdeményezést, feladta. Gondolom, előző tapasztalatai alapján. Amit előbb szépnek talált, rögtön eldobta, lecserélte.
15. K: Szabad ilyen komolyan venni a gyerekeket?
V: Jézushoz se akarták odaengedni a gyerekeket… Százszor elképzeltem már azt a képet abból, ahogy az evangélista leírta. Nem akárkik akarták elküldeni azokat a gyerekeket Jézus közeléből, ugye? Apostolok voltak. Már nagyon régtől természetes, hogy a gyerekeket nem muszáj nagyon komolyan venni. Egy korhadt erdei faág, mi az? Hiszen, lám, a gyerek el is dobta. Csak én guggolok ott magamban, kezemben az eldobott ággal, és keresem a szépségét.
16. K: Megtaláltad-e?
V: Nem. Hosszas szemlélgetés után is csak a magam örömét találtam meg benne, az övét nem. Elmulasztottuk. Bizony, tán ő maga sem tudná már, mit talált olyan szépnek. Az erdő szegényebb lett egy szépséggel, amit anya és fia közösen szemlélt volna, talán öt percig. Nagy idő, nem?