Nap, hold, csillag és a testvéreim

Nap, hold, csillag és a testvéreim

„Nem mérhetjük, hány atomnyi Beethoven bújt a gyerekeink bőre alá a zalaszabari szőlőben.” – jegyezte meg Kokas Klára a házfestő tábor hatásáról gondolkodva, 2007-ben.

A zene és a közös, nyugalmas alkotótevékenység harmonizáló érzelmeket indított el mindenkiben, amikor az egészséges felnőttek és gyerekek együtt dolgoztak a rákbetegségből felépülő gyermekekkel a világ több tájáról. Megszületett közös alkotásuk: vakítóan fehérre meszelt falak „kihímzése” emblematikus.

Kokas Klára

Nap, hold, csillag és a testvéreim

Kérdés: Ki festette?

Válasz: Kata festette a zalaszabari présház homlokzatára. Kinyúlt magasra, az állvány legtetején, hogy elérje a háromszög felső csúcsát, odakerült a nap, sárgán, kereken, ragyogón.

K: És a testvérei?

V: Szimbólumában simultak össze ők, a három testvér, az anyjukkal. Viruló, egészséges nővérkéje, meg Balázs, akit gondatlan kórháziak egynaposan elveszejtettek, de lelkével mindig velük marad. Még nem tudom, elfogta-e a kamera Kati buzgó figyelmét, ahogy festett ott, a kőfeszület árnyékában, a kis ház fehérre meszelt falára a neki legfontosabbat. Remélem, láthatjuk majd.

K: Hogyan kerültetek Zalaszabarra?

V: Tavaly egy napot töltöttem Nagykanizsán a zeneiskolai tanárokkal. Meséltem, mutattam a gyerekeim klasszikus zenéhez fűződő mozdulatait, a táncaikat, festéseiket. Igazgatójuk kísért a vonathoz, neki panaszoltam, hogy Velemben nem sikerült festeni való házikót találnom. „Van itt a szomszédban apámnak présháza…” – találta ki. Kanizsai tanító tanítványaim és a barátaim aztán megszervezték a házfestő tábort.

K: Honnan érkeztek gyerekek?

V: Mindenfelől, Kőszegtől Kanizsáig, Texastól Kaposvárig, Váctól Keszthelyig. Életkoruk 4 -14-ig. Nem csoportok jöttek, hanem szülők a gyerekeikkel, lakókocsiban, sátorban is laktak. Telt ház volt, 28 gyerek, sok szülő. Ami a legfontosabb: a Mosoly Alapítvány vendégeiként érkeztek rákos megbetegedésből gyógyuló gyerekek is, frissen a kezelésük után.

K: Ők is festették a házat?

V: Lelkesen festették. Ott egyetlen gyerek sem tétovázott és senki sem kérette magát, odaálltak a fal mellé, vagy sámlira, vagy székre, vagy létrára, vagy állványra (Zoli bácsi csavarozta nekik), és festettek.

K: Hogyan kezelték a festékeket?

V: Ügyesen. Üvegekben kevertük ki a színeket és minden színbe külön ecset került.

K: Nem keverték össze a színeket?

V: Nem. Ez volt az egyetlen szabályunk: az ecset mindig a maga üvegébe-színébe bújjon. És megtartották valamennyien, a négyévesek is.

K: Hogyan értetek el ilyen figyelmet? Hisz minden gyerek imád festékeket összepancsolni!

V: Ettől féltünk mi is. Még előző este is azt latolgattuk, miképp vigyázzunk a festékekre, hogy fel ne dőljenek, egymásba ne pancsolódjanak. Nem volt okunk aggodalomra. Megmarkolta valamelyik sárga üveget, aki sárgát akart és abból festett. Aztán lemászott a magasságából és felvitte a pirosat, vagy a barnát, vagy a kéket. Az ecsetet a színébe tette vissza.

K: Szülők nem segítettek?

V: Nem. Mert attól tartottam, hogy beleszólnának, tanácsot adnának.

K: Miért lenne baj, ha tanácsot adnának?

V: Először, mert Beethoven zenéje szólt, amit nem lehet beszéddel bemaszatolni. De még jelekkel, gesztusokkal sem elterelni a gyerek figyelmét arról, hogy ő most egy szépséges hangzásban elmerülten, szívéből fakadó érzelmével alkosson színt és formát, a maga gyönyörűségére.

K: Semmiféle témát nem adtatok?

V: Természetesen nem adtunk témát.

K: Ötletet sem?

V: Azt sem. De minek is adtunk volna? Egyetlen gyerek se tétovázott a fehérre meszelt fal előtt. Kitalálta, mit akar odafesteni.

K: Nem kérdezték: „Mit fessek?”

V: Nem kérdezte senki. Valószínű, hogy a félénkebbek, vagy a kisebbek bátorságot kaptak a többitől. Tíz-tizenkét gyerek festett ott egyszerre. Lehettek köztük ábrázolásban gyakorlottabbak. Az biztos, hogy ház falára egyikük se festett azelőtt.

K: Megengedné-e valaki gyerekeknek, hogy a ház falára színeket mázoljon?

V: Vigyázat! Mi nem mázoltunk. Mi gondos és figyelmes énekes előkészület után, az ismételten felzendülő Beethoven kompozíció hangjaihoz a fehér présház falára színeket, formákat komponáltunk a ház tulajdonosainak kérésére, magunk és a nézők örömére. Alkotás volt.

K: Közös alkotás?

V: Olyan értelemben igen, hogy közös volt a fal és közösek a festékek. És ugyanazt a Beethovent hallgatták. De nem láttam, hogy közösek lettek volna képi kompozícióik. A gyerekeink nem jártak együtt foglalkozásokra, többségükben nem is ismerték egymást. Néhányan összebarátkoztak ott, például a texasi gyerekeink az angollal tolmácskodókkal, de közös képet nem komponáltak. Csak éppen együtt festettek.

K: Nem vitáztak össze festék, vagy hely miatt?

V: No, ez igazán csoda volt: nem vitáztak. Annyit töprengek az óta: vajon miért nem? Hiszen ismerjük a gyerekek örökösen robbanásra kész tulajdonvédelmét, az enyém-tied veszekedések sorozatait testvérek közt, óvodában, csoportokban, bárhol. Szülők, nevelők bölcs fáradozása, hosszú türelme védi tőle a családok, a csoportok nyugalmát. Mi védte ki a veszekedést a mi gyerekeink házfestésénél?

K: Figyelmeztettétek őket? Megkértétek őket?

V: Nem, nem. Szóba sem került figyelmeztetés. Azt sem mondtuk, hogy vigyázzanak. Ilona, az ő nagy gyerektapasztalatával, igen röviden megmondta a festékek kezelését és kész. Valahogy logikusnak tűnt az egész: itt a festék, benne az ecset. Festhetsz vele. Itt a szék, a létra, az állvány, felállhatsz rá, ha szükségesnek látod. Ha nem, akkor eléred a földön állva a falat. Akkor a képed a fal alsó részén lesz. Egyszerű, nem?

K: De mégis! Mitől lett ez a nyugalom?

V: Gondolom, Beethoventől. Ő adta a harmóniát, nekünk csak bele kellett illeszkednünk. Belecsücsültünk, mint valami felhőből simított karosszékbe. És onnan festették Zoli bácsiék présházát.

K: Nem kezdték el bemázolni a képeiket, ahogy a papírra készülteket szokták?

V: De igen, ez megesett és akkor a mi szeretett Jóskánk módszerét alkalmaztam: elhívtam Bertita képétől távolabbra és arra kértem, nézze figyelmesen, csöndesen, egyedül. „Nézd, nézegesd. Vigyázz, hogy megőrizd az értékeidet! Csak azt fesd még oda, ami nagyon fontos neked.”

K: A házfestés volt a gyerekek egyetlen alkotó tevékenysége?

V: Nem, hiszen a házat nem festhette volna egyszerre 28 gyerek. Tízen festették a házat egy-egy délelőtt, míg a többiek egyéb vonzó és érdekes festéseket, mintázásokat készítettek otthon a táborban. Valamennyien örültek ezeknek is. De a házfestőkhöz kérezkedő néhány gyerek jöhetett másnap megint házat festeni.

K: Kik mentek megint?

V: Hárman, akik leukémiából gyógyultak. Akkor festette Miklós a ház hátsó falára a félszemű kalózt egymaga. Illetve Bori besegített egy óriási piros lepkével, amit Miklós fülnek talált és a fej másik oldalára festett egy hasonlót, így a kalóznak két piros lepke lett a két füle.

K: Miért éppen kalózt festett?

V: Gyanítom, hogy a felületen talált szellőző lyuk adta az ötletet, mert az kerek volt és lehetett az arcon egy szem. De nem volt másik lyuk és ezért lett az arc félszemű.

K: Egész testet festett?

V: Nem, hanem egy egész arcot adott a teljes falfelület. A présháznak ez volt a hátsó oldala, a szőlő felé nézett. Ez volt a legkisebb fal és úgy látszik, Miklós kinézte magának. Valószínű, hogy egyedül akarta kialakítani. Egyébként mindvégig pajtásokkal festett, velük játszott, beszélgetett. Hasonló magányos festést művelt Orsi is, ő a nagy oldalfal egyik felére festett házat, vagy talán kastélyt, mesepalotát. Nem kívánt hozzá partnert, pedig Orsi mindig barátokkal veszi körül magát, osztályuk legnépszerűbb gyereke.

K: Nem beszélgettek festés közben?

V: Nem beszélgettek, a zene nagyon intenzív volt, Beethoven érzelmekkel dús kompozíciói, négy hangfalból, szép hangszínekkel. Nem afféle háttérzene minőség, ami mellé még elfér egy kis fecsegés.

K: Miért volt olyan fontos számodra a házfestés?

V: Hosszú életemben kapok ilyen üzeneteket az őriző, az irányító szellememtől.

K: Hogyan kapod?

V: Mikor csöndben, magányban vagyok, odakinn valahol, erdőben, fák között, víz mentén. Vagy nagyon megindít valami zene, elbűvöl, kimosdat, imára késztet. Akkor tudom, hogy mit kell megcsinálnom.

K: De hát éppen egy házat? Senki se festett ovisokkal meg elemistákkal házat.

V: Persze, hogy nem, hiszen rengeteg akadálya van, gyerek összekenheti magát, kiboríthatja a festéket, összemázolhatja a falakat, leeshet a létráról… A gyerekek a közhiedelem szerint ilyesmiket művelnek, mert még nincs ahhoz való eszük, hogy közösen, figyelmesen dolgozzanak, ráadásul a képzeletükből. Nohát, ugye, bárkit – felnőttet – megkérdezel, effélét jósol, vagy vállat von és másról beszél.

K: Veled is így beszéltek?

V: Az én helyzetem más, nekem barátaim a munkatársaim, a tanító tanítványaim, többen a szülők közül, körülvesznek, örülnek nekem, elfogadnak, segítenek.

K: Miért?

V: Hát valószínű ők is üzenetet kapnak. És mivelhogy ők sem akarnak belőle pénzt, dicsőséget, hírnevet és parádét, megkapják. Azt kapják, hogy megvalósíthassák.

K: Tőled mit tanulnak?

V: Bizalmat a gyerekekben. Emlékezzünk csak, miképp viselkedtek a tanítványok a Jézushoz közelítő gyerekekkel? Odébb zavarták őket. Lehet, hogy durván, lehet, hogy nem durván, de mindenképp fölényesen, a felnőttek szokásos nagyképűségével: „mit kerestek ti kis butujok a nagy próféta közelében? Csak zavarjátok, hisz nincs még hozzávaló eszetek”. Eltáthatták a szájukat a hírre, hogy „övék a mennyek országa”.

K: Ti elhiszitek, hogy az övék?

V: Igen, mi elhisszük és gyönyörködünk benne. És még találunk is besegítőket, például egy zeneiskola igazgatóját, akinek éppen egész más dolga van, nagyon is más. Vagy az ő apját, aki lehetne szokásaiban megragadt öregúr és egy feleséget, aki lehetne a mindennapjaiban befülledt nagyanyó, de e helyett örül a gyerekeknek, kenyeret süt és mézet hoz nekik. És elhiszik, hogy a tarka gyerek színekben és fura képekben pompázó présház kellemes, otthonos lesz.

K: Honnét lett annyi festéketek?

V: Ajándékba kaptuk a nagykanizsai festék áruház tulajdonosától, akinek óvodás gyereke Tímeának örülhetett, az óvónőjének, szeretetben, bizalomban.

K: Mit gondolsz, mitől stimmelt minden?

V: Nagy aggodalmak, fáradságok, vesződségek után segítséget kapsz, külön neked kínáltat, tálcára helyezve, tessék!

K: Ezt nevezed a mennyek országának?

V: Ezt, mert számomra a gyerekek rámolják készre a magukét, gömbölyítik kerekre, hengergetik simára, csiszolgatják fényesre.

K: Mi idelenn a menny?

V: Ha a képzeletükből alkothatnak, és ha ehhez a földön élt nagy szellemeket lelkükben átölelhetik. Ecset kell hozzá? Meszelt fal szőlővel borított domboldalon? Lépcsősre ácsolt állvány? Beethoven a hangfalakból áradón? Társak, barátok, testvérek? Épek, egészségesek és gyógyulók? Néhány odabámuló felnőtt, aki elhiszi az igazukat? Tessék, megkapjátok.

K: És mi történik azokkal, akik betegség poklát járják? Köztetek voltak.

V: Igen, köztünk voltak. A halál félelmében, a gyógyítás fájdalmaiban, kilátástalan időtlenségében megmártózottak, gyerekek a szüleikkel.

K: Mi marad bennük a gyógyulásuk utánra?

V: A régi, a közvetlen, a vidáman csevegő és szívesen barátkozó Julikából szorongó tekintetű ötesztendős, aki nem akarja a nevét énekelni, hallani sem, az anyjáét sem, senkiét. A név ne zengjen, ne csengjen, tűnjön el, hallgasson. Tán megússza, tán nem keresik, nem szólítják, nem hangzik el az, amiből szúrás származik, keserű orvosság, megújuló gyötrelem.

K: A gyógyulás is gyötrelmes?

V: A rákból? Láthattam közelről. És a beteg gyerek szolgálatára rendelt családot, amíg égő figyelemmel kibírni kellett, túlélni, végigcsinálni. És aztán, amikor túljutottak a gödrökön és göcsörtökön, megint járni a régi ösvényeken. Mind ismerős és mind más, rettenetesen más. És aztán felfedezni az erőket a másságban.

K: Hogy jobban lettünk?

V: Bizony, hogy jobbak, szebbek, erősebbek, biztosabbak. Mert irgalmat tanultunk és életerőt és feltámadást. Julika nekem és a kamerának mesélte el, hogyan rajzolt bőre alá szúrt kanülökkel a keze fején és hogy a kórházban tanult meg írni: az ágyak végire írott betűkön. No, még ki tanult meg így írni, egymaga?

K: És a család? A testvérek?

V: Tipegnek kifele a kátyúból, ahol azelőtt bizony beragadt egy-két cipő. Lenyelhető még ötévesen a hazulról hónapokra eltűnt és csak kórházból telefonálgató anyu emléke? Anyué, akire pedig a szemem nyitottam? Az ő hangjáé este? És a kanálé a kezében, amivel etetett? Lehetséges, hogy anyu megszűnt? Nincs is?

K: Az otthon maradt testvérek az anyát féltik?

V: Mindenekfölött. És később is, amikor már visszajött. Ismerjük ezt a féltést: csak nagyon biztonságos, mindig jelenlevő és hívható anyát lehet harmóniában megosztani.

K: Apákra nem érvényes ilyen kapaszkodó?

V: Még a leggondosabbakra sem. Nem kevesebb szeretet jut nekik, csak másféle szövésű, mintha brokát-selyemhez gyapjúszőttest hasonlítanál. De ne is keresd a hasonlatom igazát, száz másféle példát találsz. A családnak ki kell tartania, együtt, akárhogy, valahogy és utána visszatipródniuk családdá.

K: Valahogy, akárhogy?

V: Igen, bizony. Mi, ha tudunk, segítünk.

K: Segíthettek lényegesben? Fontosban?

V: Lényeges – mondjuk – a Nagyi, aki naponta megfőz. Vagy Apó, aki a suliból hónapokig hazahoz három testvért és ügyel a leckéjükre. De lényeges lehet egy barát is, az egyetlen gyerekvigyázó estéjével, végszükségben. És lényeges lehet a tanító, aki megérti, úgy az egészet mindenestül. És másképp javítja az éppen csellengő, hányódó, egészséges, semmibaja sincs testvér matekját. Másképp. A szívével. Minden egyes ember sugarakat tárol és sugározni tud.

K: Ti miben?

V: Sugaraink nem fénykévék, gyertyának is aprócskák. Családokat bíztatunk, szervezünk, kezeket kezekbe helyezgetünk, ráébresztünk, megmutatunk. Helyzeteket teremtünk, ahol találkozni érdemes annak, aki találkozni szeretne azzal, aki segíteni szeretné. A helyzetek?

K: Milyenek?

V: Tőlünk telhetőn igaziak, mert abból a kultúrából merítünk, amelyben szerettek és felneveltek minket. Amelyben mi magunk újulunk, ha kétségeink közül kijárókat keresünk. Olykor márványból faragják, olykor fenyődeszkából, de mindig igazi, kijáratnak és új bejáratnak. Így találtuk Beethovent is a présház gyerek-festőinek.

K: Milyen kompozíciókat?

V: Az első falhoz az Esz-dúr zongoraverseny lassú tételét. Másnap a második falhoz (ami a homlokzat volt) a „Pastorale” szimfónia harmadik tételét. Végül a harmadik és negyedik falhoz a zongoraverseny életöröm tételét. Teli voltunk már örömmel, víg örömös zenére vágytunk.

K: Miért éppen attól a zeneszerzőtől választottál műveket, akiről tudjuk, mennyit szenvedett és milyen boldogtalanul halt meg?

V: Beethoven élete is, halála is reménység minden szenvedőnek. Személye üzenet: „Minden nehezet próbálj!”

K: A nehezet próbálók zenével fessenek?

V: Könnyebb volna, ha Harry Pottert nézegetnék, és hozzáillő zenéket hallgatnának? Oldalszámra sorolhattam volna egyebeket. Gyerekek felüdítéséhez, vidámításához annyiféle zenét írtak, írnak, nagyon jókat is. Beethovent nem adhatnád ezek helyett.

K: Klasszikus zene maradjon meg az ő helyén, a szokott helyén?

V: Présház falait kitalált színekkel festegető kisiskolások a szokott helye? A Róth Miksa üvegfestményei alatt a padlón ülő szülők és ölbe vett gyerekek Bach hallgatása megszokott? Ha új körülményeket teremtünk a klasszikus zenének, nem söpörjük el a régi helyeit. És nem semmisítjük meg a tenger sok szórakoztató zenés helyet. Ezekben nincs hiány. Mi – ez igaz – felségjogot szereznénk a kultúránk kincsei közt őrzött alkotásoknak, hogy a hangjukkal megérinthessenek gyerekszíveket. Vagy tán a véráramot? Tán levegőt a tüdőben? Tán a lábujjakat a létrán ágaskodva? Nem mérhetjük, hány atomnyi Beethoven bújt a gyerekeink bőre alá a zalaszabari szőlőben. Ami nem mérhető az nincs?

K: Megjegyezték-e, vagy mondjuk felismernék-e azokat a Beethoven műveket a házat festő gyerekek?

V: Nem kérdezem. A memória igen csak egyéni képesség, változatai végtelenek, működéseinek egyes szabályait talán száz év óta – talán több, vagy kevesebb ideje – méregetik. A tudás nagy érték, sok az emberi haszna. Beethoven más fajta minőség. Hogy megjegyezze valaki, lehet profi szükségéből, személyes öröméből, izgalmas feladatából. Hogy befogadja? Ahhoz elég a lelke. Akár zenetudatlan gyereklelke.

K: De hát mihez van egy gyereknek kedve?

V: Különös ez manapság: mindig és folyvást a gyerekeket kérdik a választásuk felől. „Melyik müzlit reggelire? Melyik fagylaltot? Melyik szörpöt? Milyen vasárnapi programot? Melyik TV csatornát?”

K: Mert több van? Mert sok van?

V: Talán, mert egyéniségeket nevelünk, ami jó, és azt hisszük, hogy így kell, ami nem jó. Olcsó dolog ez, hisz a lényegesben nincs választása.

K: Milyen lényegesben?

V: Eldöntheti, hogy a kezébe szurkálják a kanülöket? Vagy a gerincébe az injekciót? Vagy lenyelje a gyógyszerét, amit keserűnek és büdösnek tart? Gyógykezelésében kiszolgáltatott, életkörülményeiben is, tanulásában jó néhány esztendeig, kultúráját sem maga választja.

K: Eljutnak hozzá választható értékek?

V: Bizony, az lenne igazán fontos, hogy eljussanak. Kodály erről beszélt. A kecskeméti első énekes iskolában Nemesszeghi Mártáék keze alatt éneklők az otthoni szabadidejükben a szüleikkel nem Beethovent muzsikáltak. De igen hamar énekeltek Kodály Biciniumokat. Nyíregyházán egész (alföldi) város jutott oda, hogy kultúrája lett az énekes iskoláiból, hány gyerekből? Kiszámolhatod?

K: És egy különleges alkalomra összetalálkozó csapatnyi család miféle tanulságot teremt?

V: Talán példát a maga egyediségében. A kérdést, hogy a zalaszabari szőlődombon kivirult bizalom érvényes lehet másutt, más gyerekekre is? Lehet, hogy a gyerekek, a mieink, a mostaniak is, elvarázsolódhatnak, például Beethoventől, vagyis az igazitól, az örökérvényűtől? Száz más körülményt, százfelé kitalálhatnak, a miénk annyi, mint egyetlen harangvirág az erdőszélen, megörültünk neki, körbecsodáljuk, leguggolunk mellé, nézegetjük közelről. Ilyen? Igazán?