Gyerekekkel Kodály nyomában

Gyerekekkel Kodály nyomában

Tavasszal két hónapot töltöttem az USA-ban. Nem a zenepedagógia miatt mentem, témái mégis körüljártak. Az amerikai Kodály-tanárok lapjában[1] megjelent Jarry L. Jaccard ismertetése új könyvemről[2], a májusi számban pedig Flossie A. Hawbaker írását[3] olvashattuk, beszélgetést a kecskeméti Kodály Intézet lombos hársfája alatt 1999 nyarán: kurzusom hallgatói kérdezgettek életemről, emlékeimről, munkámról.

A MENC lapjában M. H. ismertetése jelent meg a könyvemről.[4] Írása vihart kavart, háborgó üzeneteket küldtek M. H.-hoz. A Kodály-módszer tanárai közül méltatlankodtak azok, akik sértőnek találták M. H. megjegyzéseit. Valójában azt, hogy példaként állított az amerikai „Kodály-módszer-adaptálók” elé: az eredeti forrásnál, lám, forradalmi újító is akadhatott. Az átültetők mégis külsőséges részletekhez ragaszkodnak.

Ottlétem idején jelent meg a New York Times címlapján Isaac Stern mosolygó képe, amint New York 42 szakfelügyelőjének tartott hegedűórát a Carnegie Hallban, biztatásul, hogy sürgessék az iskolák zenetanítását. Maestro Stern köztudottan tevékeny zenetanítás ügyben, Budapesten elkérte tőlem a Kodály-módszer hatékonyságáról készült vizsgálataink könyvét a zenei nevelés transzferhatásáról.[5] Elképzelem, milyen hatást keltett derűs hegedűórája ekkora publicitással. A szervezők munkájának utánakeresve megtudtam, hogy a New York-i szervezet az iskolákba bevezetendő költészettel is foglalkozik. Nálunk Kodály nyomán történt, hogy a legjobb magyar költők versei a gyerekek anyanyelvébe is eljutottak, óvodába, elemibe.

Kodály nem korlátozta tanítását a zenei képességekre. Minden szellemi javak legjavát kívánta a gyerekek neveléséhez: zenét a legszebb zenével, irodalmat értékes irodalommal, költészetet valódi költészettel, művészetet ihletett művészettel. Magyarázni kellett ezt a tanítóknak? Igen, magyarázni kellett, ma is kellene. Zenét igazán könnyű silány zenével tanítani. Gyerekek milliói növekednek költészet és irodalom nélkül, civilizált anyagi jólétben. Művészeti alkotásokat pedig sohasem láthatnak. Különös, hogy lelkes és figyelmes, hivatásukban megbízható tanítók is könnyedén tálalják tanítványaik elé a silány szellemi táplálékot. Pedig eszükbe se jutna, hogy romlott tejet vagy penészes kenyeret adjanak nekik.

Számomra a legfontosabb Kodály-tanítás a művészi minőség igénye. Magyarországon bőviben vagyunk a szépséges népdaloknak, amelyeket még időben összegyűjtöttek és közreadtak. A külföldi adaptálók zöme nem ilyen szerencsés, a dalok szűkös választéka miatt sokfelé sajnálgathatunk zenei skorbutban szenvedő csoportokat. A szigorú diéta a zenei írás-olvasás céljait szolgálja, de bizony jobb volna, ha a diétát kiegészítenék ízesebb, dúsabb falatokkal. Mi, gyerekek – magam is falun nőttem – nemcsak a játékdalainkon éltünk. Részt vettünk lakodalmon, ünnepi alkalmakon, családi, baráti találkozókon – még nem volt tv –, és a felnőttek énekeltek. Anyám házimunka közben is énekelt. Az éneket élmények sűrűjében kaptuk. A tananyagban felhasznált énekeknek is élményekként kell érkezniük, vagy azokká válniuk.

Az élmények formáit kerestem kísérleti programomban is, amelyben – a hagyománytól teljesen eltérő módon – spontán mozdulatokból kerekedő „átváltozások” születtek. Az énekes játékok kreatív változatokká pezsdültek, amelyekben minden gyerek kedvére lubickolt. Ezzel átlendültünk az új, a korszerű pedagógia mezeire, ahol igazi, tavasz-illatú mezei szabadságot élveztek a gyerekek. A „Gólya, gólya gilice”, vagy az „Ettem szőlőt”, vagy a „Mély kútba tekintek” egyszerű népdalocskáiból kibújt a mese, a megjelenítés, az átváltozás, vagyis a gyerekek öröme a maguk és társaik alkotó képeivel. És mivel spontán mozdulataik ilyen feltűnő örvendezéssel bukkantak elő, megpróbáltam, hátha a zenehallgatásukat is mozdulatjátékokká varázsolhatnánk?

Sosem láttam efféle módszert. De nem is egyedül találtam ki, hanem a gyerekekkel együtt fedeztük fel. Mai napig felfedezgetjük és remélem, holnap, holnapután, meg azután folytatjuk. Nincs ennél üdítőbb, szívet melengetőbb játék, és ráadásul a legközelibb, leggyermekibb módja szép zenék megismerésének.

A „zenehallgatás” minden általam ismert zenetanítás leggyengébb pontja. Iskolapadban ülve Mozartot befogadni? Művet, szerzőt, hangszereket ismertetni lehet. De az információszerzés útján nem terem befogadás. A kettő egymástól különböző elmetevékenység. A befogadás titokzatos művelet, nem is tudok a témájához közelítő zenepszichológiai vizsgálatoktól.

Felnőttek, gyakorlott beszédkészséggel, olykor megpróbálják elmondani zenei élményeiket – több ilyen rádióműsort ismerek. Az eredmény siralmas. A kérdező riporter kérdései is siralmasak. De nem csoda, hiszen beszéd-prózára akarná fordítani az érzelmek nyelvét, amivel egyedül a költészet birkózhat, abból is csak a legjobb. De mi a „legjobb”?

Elfogadom inkább, hogy a zenei befogadás művelete: titok. Örömteli titok, bűvölet, elragadtatás. Találkozás a Teremtővel, valamiféle üzenete útján. A zeneszerző közvetít. Az előadó is közvetít. Ők közelebbről illeszkedtek a Mindenség Alkotójához. Nagy árát adják ennek a közelségnek, köntösüket szenvedés és gyönyör szálaiból szövik a múzsák. Amikor mi zenét fogadunk be, e varázsköntös lebben felénk, olykor érintő közelbe.

Gyerekeknek könnyebb és nehezebb. Könnyebb, mert a varázslat-világban otthonosabbak. Nehezebb, mert a zenehallgatáshoz kultúránkban mozdulatlan ülést kívánnak. Én száz és száz gyereket figyeltem hosszú életemben, de a mozdulatlanul ülés egynek sem volt természetes helyzete. A testük mozgásra termett, és nem is akármilyenre, tudjuk.

Nemrégiben új áldást kaptam: hat hónapos unokám körül tevékenykedtem. Megpróbáltam leírni a mozdulat-változatait, például egy óráján belül. Kinevettem a könyveket, amelyekben hiteles szakmai írásokat olvastam. A leírás csak vázlatos lehet, a valóságban a mozdulatok változó kombinációi születnek, káprázatos ütemben és egymáshoz való igazodásban.

Nevetséges törekvés iskolapadba – vagy koncertterembe – ültetni hat-hét éves gyerekeket. Hiszen a zene helyett tulajdon mozdulatlan testhelyzetükre kell ügyelniük – a testük természetes igényét megtagadva –, valami idegen pozícióra, amihez semmi közük. De zenehallgatás idejére körbeültetik az óvodásokat is. Nemcsak a társadalmi elvárások miatt történik ez. A pedagógus szemlélet szerint csöndben figyelni csak mozdulatlanul lehet. A gyerekek pedig többségükben kondicionálhatók, mivel mindennél fontosabb jó életérzésükhöz a szeretett felnőtt megelégedése. Azok a kivételesek pedig, akik természetes mozgásigényüket nem tudják leküzdeni, hátrányos helyzetbe kerülnek, leszidják, lebecsülik, esetleg kivetik őket.

Tanítványaim java, zenei mozgásaink legpazarabb bemutatói ilyen gyerekekből kerültek. „Megtáltosodtak”, mondjuk magyarul a népmeséink táltosparipáitól vett igével, akik tüzes parazsat ettek gazdájuk tenyeréből, és minden csudára képesekké váltak. A mesék csodái felnőtt emlékezetünkből lassú kapirgálásokkal kerülnek elő, de nekem valahogy érintő közelségben maradtak. Lehet, hogy a bölcsőmhöz látogató mesebeli tündérkeresztanyám ezt az ajándékot rejtette a pólyám alá? Mozdulataim is a mese-tőről fakadnak; nem kell, nem is lehet mozdulatokat tanulnom, vagy tanítanom. Vannak zenedarabok, melyek előszólítják őket.

Amikor megmozdulok – így magamtól, irányítás, terv, koreográfia nélkül –, a zenére is másképp figyelek: mélyből, tudatalattimból, a lényem lényegéből, egy teljességhez illeszkedve, mellé suhanva, ahogy a levegő mozdul nagy csend után a mozdulatlan tenger felett. Gondolom, ilyenféleképp fogadhatják be gyermekeim is a zenét, amit kiválasztok számukra, hiszen már azért választom, mert élményben találkoztam vele. Sosem választok tánctanítások zenejegyzékeiből, és kerülöm a képzeletbe beletenyerelő programzenét. A hattyú mozgásának emlékéből írott zene a hattyúról szól, és valószínűen a hattyút idézi. De ha eleven képzeletű gyerek mozoghat, táncol Bach-fúgához, akkor a témák belépéseinél olykor a magasba szárnyal, olykor tojásokat rak, vagy fiakat röptet, rókával harcol, és víz alá bújva menekül… Csak győzzük türelemmel a változatokat. Csak győzzük beavatkozás nélkül.

Pedagógus neveltetésünk nehéz súlya a folytonos beavatkozás kényszere. Figyelemmel kerülöm a sablonos irányító műveleteket. Nem kötögetek hálókat a gyerekek szárnyalása elé, s a madár-lábakra sem hurkolok zsineget. A röptüknek vagyok részese.

Több amerikai tanár kifogásolta, hogy Kodály közelében felnőtt tanítvány létemre eltértem a Kodály-módszer oly sokak által ismert gyakorlatától, valójában attól, ami egy külföldi zenetanár számára a Kodály-módszert elsősorban jellemzi. Minden adaptálás ezekkel dolgozott, vagyis a kézjelekkel, a ritmusnevekkel és az éneklésből kiemelt motívumok felépített rendjével. Mindenesetre zenei írás-olvasással. Ha egy tanár mozgásimprovizációt akart, ha tanítványai önkifejező mozdulatait óhajtotta látni, akkor kombinálta Kodály módszerét más módszerekkel, például az Orff-módszer elemeivel. Amerika-szerte láttunk ilyesmit, már 1970–73 közötti éveim idején, amikor Bostonban tanítottam.[6] A mozgást és az önkifejező szabad improvizációt már akkor is sokan hiányolták a Kodály-módszerből.

Csakhogy a kombinált módszerek kényesek. Igen nehéz kiválasztani két különböző gép fogaskerekeinek sokaságából a legfontosabbakat úgy, hogy azok aztán egymásba illeszkedve működjenek. Márpedig a fogaskerekek összeillesztése a Kodály-módszer erőssége. Közelről ismertem azokat, akik kitalálták, kipróbálták, és Kodálynak rendszeresen bemutatták. Azért olyan biztonságos, mert a gyerekek élő gyakorlatában készült. A Kodály-füzetek gyakorlatsorai pedig a zseni zenei alkotásai.[7]

Schumann mondta Berlioz Fantasztikus Szimfóniájáról, hogy „a szellem lakozik benne”. Az alkotó ihlet színezte-fényezte a gyerekek énekléséhez komponált darabokat. Gyerekeink repültek velük. Magam is részese lehettem a káprázatnak, ahogy muzikalitásuk kibomlott a mindennapos énekórákkal. Az énekes együtthangzás csodákat művelt. Tanári élményeim legcsodálatosabbja a semmiből kirobbanó zenei képesség, a botfülűből tiszta hallású énekessé átváltozó gyerek.[8] Elképzelhetsz orvost, aki addig simogatja a félkarú kisbabát, míg kinő a karja? A muzikalitást fejleszteni is szép. De megszerezni a semmiből?

A zene „mesterség része” reflexsorok egymásba kapaszkodó láncszemein hintázik, akár hangszert, akár éneklést, akár kottaolvasást, azaz belső hallást és a hozzá tartozó zenei elemeket tanítunk. Mesterség az ismeret is, művekről, formákról, szerkezetekről, szerzőkről.

A mesterség-láncok szemeit is kovácsolhatnánk újabb szerszámokkal, közelebb kerülve a korszerűbb tanítás módszereihez, ahogy a matematika, a nyelvoktatás, a természetismeret teszi.[9] Sokkal többet bízhatnánk tanítványaink felfedező kedvére és kreatív ötleteire. Olyan osztályokkal, amelyekben tanítójuk kiscsoportos foglalkozásokkal naphosszat felfedező úton jár, nem érdemes erőltetni a hagyományos módszereket. Igaz, a közös éneklés és hallási megfigyelés közös csöndet követel. De tapasztaltam, milyen szívesen vállalták szabadon nőtt tanítványaim is a közös csöndet hallási élményeik érdekében.[10] Megszerették a szép együttes hangzást.

Szívesen megmutatok egyet-mást gyerekekkel azoknak, akik efféle gondokkal küzdenek. Lehetne találkozót szervezni ilyesféle címmel: „Gyerek-kitalálósdi a Kodály-módszerben”. Vagy így: „Hátha ők másképp tudják?”

Mindig meglep, hogy az emlékeimről faggatnak, mintha a múltam fontosabb lenne a jelenemnél. Pedig igen kevéssé foglalkoztat a múltam, unom az évszámokat, a születésnapomat is többnyire elfelejtem. Mi érdekel? A gyerekek. Olthatatlan kíváncsisággal figyelem őket. Csupa meglepetés valamennyi. Az énektanítás módszerére a legendás Ádám Jenő, az első iskolai énekeskönyvek összeállítója tanított a Liszt Ferenc Zeneakadémián, nagyszerű tanáraim voltak, és kiváló kollégákat láttam ezerféle bemutató tanításban, és mégsem hiszek véglegesen semmiféle módszertanban. Csak a gyerekekben. Felfedező úton járok Gyerekországban, ösvényeimet mindenütt váratlan újdonságok jelzik. A zene-mesterség felcsillanó érdekességei olyanok, mintha kavicsokat válogatnánk a vizek partjainál: soha nem egyformák. A faágon kibújó levelek sem egyformák. És nincs két egyforma pipitér a pipitérekkel borított mezőn.

Sohasem hagytam fel a gyerekek tanításával, felsőoktatásban való tanárságom évtizedei alatt sem. Csak a legfrissebb tapasztalataimnak hiszek, de a legfrissebbet is újból kipróbálom holnap. Kurzusaimra mindig meghívunk bemutató gyerekcsoportot, így látok norvéget és görögöt és dánt és katalánt és izlandit és olaszt… Ha a szervezők nem találnak elérhető gyermekcsoportot – például vakáció van –, tudom, küzdelmes munkám lesz, mert a felnőttekből kell előcsiholnom gyermekségük élménycsillámait.

Hogyan lehet ilyen szenvedélyes „gyerek-felfedező” módszereit leírni? Csak a dokumentáció segít. Óráimat évek hosszú során át magnóra mondtuk, közvetítettük, szalagokról leírtuk. Az órák menetét és meglepetéseit, a pillanatfelvételeit őrizzük. Igen nehéz műfaj ez, melyet a közvetítő személye varázsol élővé. Pontosnak, figyelmesnek, látónak kell lennie, kiválasztania a történések lényegét és friss leíró szavaival is győzni. Aki már próbálta, tudja, milyen nehéz egy szabadon improvizált mozdulatsort a kétperces zene idejével egyidejűleg elmondani. Még egyetlen gyerek szóló-bemutatóját is, hát még párosat, vagy éppen csoportosat. Márpedig látnunk és meglátnunk kell, hogy mi az, amit a gyerekünk felfedezett a hallott zenéből, éspedig ott fedezi fel, ott, a szemünk előtt. Igazán elemezni persze csak videofelvételről lehet, sok-sok videofelvételről, sorozatokról. Körülöttem is készítettünk néhány százat,[11] de mind kevés, több kell, sokkal több.

Látják már, miért gondolkodom a jövőről a múltam helyett? Remélem lesz még alkalmam videofelvételekre az én elképzelésem és tapasztalataim szerint. Csak videofelvételek elemzése útján tájékozódhatunk arról, hogy mit és hogyan fogad a neki kínált zenéből egy-egy gyerek.

És a zene mesterségbeli részén túl ott a zene titokzatos felmérhetetlen mélysége, amihez csak annyira közelíthetünk, mint az őserdő milliárd ismeretlen élőlényéhez, vagy a csillagok galaktikáinak gomolygásához, vagy az emberi élethez, azaz a Mindenséghez. Gyerekek azonban a csodák parazsán is járnak, sőt, a tenyerükbe veszik a parazsat, mert a tenyerük anyaga azonos a csodák parazsával. Így táncolta el Bercel a nagyapja halálát egy magányosan kapaszkodó őszi falevél lehullásával Beethoven Hetedik szimfóniájának zárótételéhez.[12]

Gyerekekből kell kibontanunk a titkos tudást, velük lehet megfejtenünk zene-befogadásunk nagy rejtélyét. Szerencsére szívesen kalauzolják figyelő felnőtteiket, megajándékoznak minket bizalmukkal. Lehet, hogy a Kodály-eszme szélesebb szárnyakon repül, mint eddig látták? Lehet, hogy a zene befogadásának új távlatai derengenek körülötte? Lehet, hogy a gyerekek szabadon lendülő testéből tanulunk zeneüzeneteket?

Keressük egymást mi, felnőttek, akik tanulni szeretnénk tőlük.

(2000. augusztus)

[1] Kodály Envoy.

[2] Jarry L. Jaccard, témám kiváló ismerője, könyvem angol fordítását lektorálta. A könyv címe: Joy through the Magic of Music. Magyar címe Schiller Örömódájának szépséges magyar fordításából: „Öröm, bűvös égi szikra”.

[3] Flossie J. Hawbaker: A Conversation with Klara Kokas, Kodály Envoy, Vol. 26., No.3, Spring, 2000.

[4] Michael Houlahan: Review on the Book of  Joy Through the Magic of Music, Music Educators’ Journal, Volume 86, No. 6., May, 2000.

[5] Ilona Barkóczi – Csaba Pléh: Music Makes a Difference. Published by the Zoltán Kodály Pedagogical Institute of Music, Kecskemét, 1982.

[6] Kodály Musical Training Institute Wellesley, Mass. USA. Tanítottam Boston belvárosában, valamint Roxburry és Dorchester városnegyedeiben.

[7] Kodály énektanításához írott gyakorlatsorai:

– 15 kétszólamú énekgyakorlat, 1941;

– Énekeljünk tisztán! Kétszólamú karénekgyakorlatok, 1941;

– Bicinia Hungarica. Bevezető a kétszólamú éneklésbe I–VI., 1937–42;

– 333 olvasógyakorlat. Bevezető a magyar népzenébe 1943. Iskolai énekgyűjtemény I–II. 1943;

– Szó-mi I-VIII.  (Ádám Jenővel) 1944–1945;

– Ötfokú zene I–IV. 1945-48;

– Énekes könyv az általános iskolák I–VIII. osztálya számára (8 kötet, Ádám Jenővel), 1948. Átdolg.: 1958;

– 33 kétszólamú énekgyakorlat, 44 kétszólamú énekgyakorlat, 55 kétszólamú énekgyakorlat, 1954;

– Tricínia, 28 háromszólamú énekgyakorlat, 29 tricínium 1954; Kistétényi Melinda szövegeivel: 1963;

– Epigrammák, ének vagy hangszer-zongora szöveg nélkül, 1954; Kistétényi Melinda szövegeivel: 1958;

– Kis emberek dalai, 50 gyermekdal, 1961;

– 66 kétszólamú énekgyakorlat, 1962;

– 22 kétszólamú énekgyakorlat, 1964;

– 77 kétszólamú énekgyakorlat, 1968.

[8] Öröm, bűvös égi szikra „Botfülűek” című fejezet, 61. p.

[9] Dienes Zoltán kanadai, olaszországi, Varga Tamás, Németh László, Marx György, Fülei-Szántó Endre, Varga Balázs, Winkler Márta magyarországi kísérletei.

[10] Kokas Klára: Komplex esztétikai nevelés. Pedagógiai kísérlet 1973–77-ig.

[11] Kokas Klára filmjei abc sorrendben:

Agape – Pállay József, Kokas Klára. Budapest, 1991.

Andi – Pellei István, László zsuzsa, Kokas Klára. Budapest, 1987.

A természet törvénye – Pellei István, László Zsuzsa, Kokas Klára. Budapest, 1987.

A varázsló – Kokas Klára. Budapest, 1989.

Children’s reflections on Music – Tanárképző Stúdió, Szombathely, 1981.

Duende – Eger Tamás. Studio Maioli, Ravenna, 1985.

Edda – Szombathely, 1978.

Eltáncolom a mesémet – Podhorányi Zsolt, Magyar Televízió, 1996.

És velem mi lesz? – Kokas Klára. Budapest, 1986.

Etüdök – Pállay József. Budapest, 1990.

Hang és mozdulat – Tanárképző Stúdió, Szombathely, 1978.

Kifejezési formák összefüggései –Vas Judit. Tudományos Kisfilm Stúdió, Budapest, 1970.

Kincsestár – Born Ádám, Magyar Televízió, 1999.

Kodály nyomában – Kokas montage. Budapest, 1995.

Learning is beautiful – Eger Tamás. Boston, 1973.

Megtalált világ – Kiss Zsigmond, Kálmán Dezső. Budapest, 1994.

Mikrostruktúrák – Oroszlán László. Számok Stúdió, Budapest, 1979.

Mozarttal – Kokas Klára. Budapest, 1987.

Music-therapy Course in Madeira – Madeira, 1995.

Náditündér – OOK Stúdió, Veszprém, 1983.

Nostro Vivaldi – OOK Stúdió, Veszprém, 1983.

Orsi`s Vivaldi – OOK Stúdió, Veszprém, 1983.

Partita – Hildebrand István. Budapest, 1984.

Sokhúrú hárfa – Reé Balázs, Kokas Klára. Budapest, 1996.

Táncszvit – Szabó Tibor, Kokas Klára. Budapest, 1991.

The Teacher Dr Klara Kokas – International Fund for the Promotion of Culture.

Tüzet viszek / I carry fire – Mérei Anna. Hungarian Television, 1982.

Zenéből fényeket / Lights Made of Music – Szénásy Anna. Széll Péter Stúdió, Budapest, 1993.

[12] A természet törvénye – Pellei István, László Zsuzsa, Kokas Klára. Budapest, 1987.