Halak a tóban

Halak a tóban

Kísérletünk eredménye és módszerei

Megjelent az Óvodai nevelés 1999/6. számában

Komplex esztétikai nevelési kísérletünk két évtizeden át működött.[1] A zenei neveléshez tartozott, de a terápiához, a pedagógiához és a lélektanhoz is. Nem helyettesítette az óvodai zenei nevelés módszerét, sem tananyagát, amely hazánk büszkesége és nemzetközi sikere volt és maradt. Kísérletünknek csak kevés óvónő, tanító, zenetanár vált résztvevőjévé. De foglalkozásaink mindig nyilvánosak voltak, óráinkon évtizedeken át sokan részt vettek, hazaiak és külföldiek. Fontos, hogy a kísérletet két évtizeden át dokumentáltam, sokoldalú írott, fotózott, filmezett, magnóra vett dokumentációval. Páratlan – és körülményeink közt ma már megismételhetetlen – a foglalkozások egész sorozatának a helyszínen magnóra mondott „közvetítése”, amelyhez a gyerekek szóbeli megnyilvánulásainak rendszeres felvétele is tartozott. Ezekből közöltem rövid válogatást A zene felemeli a kezeimet című könyvemben.[2]

A következő, nemrégiben megjelent könyvemben sikerült néhány gyermekrajzot, festményt is bemutatnom, néhányat a sok közül.[3] Ezt a könyvet három évig írtam, válogatva és csoportosítva annyi éven át folytatott tanításom tapasztalatait. Az élmények sorozatához magyarázatokat írtam úgy, hogy az ismeretlen olvasó is megértse, miképpen lesz módszer a varázslatból. Miközben a varázslat azért varázslat marad, amint az élő tanításomban is. Nemcsak az enyémben. Minden tanítóéban (így nevezem összefoglalva mindazokat, akik óvoda, iskola, nevelőotthon, kórház bármely fokú intézményében tanítanak, gyerekeket vagy felnőtteket), mindenikben, ahol a lélek bátorságra kap.

Ahol a tanítás kiemelkedhet a mesterség palánkjai közül, futózöldként befuthatja az unalmas deszkát, vagy ágas-bogas bokrokat nevelhet. Esetleg virágzó, illatos tavaszi fát, sosem látott fehérben és üde zöldben. Pedagógiában minden csoda lehetséges, mivel a gyerekek valamennyien egyéni csodák, sem hozzánk, sem egymáshoz nem hasonlítanak. Felfedezésük tanítói életünk jutalma. Gazdag jutalom.

A zenéből indultam el, az igazi, az értékes, a lelket tápláló és testet megfrissítő zenéből. Olyan zenéből, ami engem is táplál, felüdít, megerősít. Könyvemben megírtam, miképp kapcsolódtam ebben Kodályhoz, aki nemcsak az én mesterem. Mindnyájunké. A zenében, a zenével alkottam meg tanításomat nemcsak azért, mert a lényem lényege, hanem végtelen lehetőségei miatt. A végtelen lehetőségeket a gyerekekben találtam meg. Mindent megtaláltam, amit felkutatni izgalmas, de aminek teljes felkutatásához még számos generáció szükséges, gyerekek, szülők, tanítók generációi.

Mit jelent a gyermekközpontú tanítás? A gyerekek felfedezését. De hát felfedezhetném-e az ismeretlent felkészületlenül? Tájékozatlanul? Vaktában? Milyen eséllyel indulhatok az Antarktiszra véletlenül felkapott szandálban?

Minden érdemes felfedező az ismeretek egész tárházát tudja, birtokolja, gyarapítja. A mi esetünkben a zenét és a gyerekeket tanuljuk szüntelenül. Én is, természetesen.

Mit adok át tanító tanítványaimnak? Öt évtizedem tanítói tapasztalatait és a tapasztalatok megszerzésének módszereit. Ki tanulhat ebből? Aki a felfogásra alkalmas antennákkal érkezik, aki felkészült a rendszeres tanulásra. Egy-egy előadás, bemutató, tanfolyam inspirálhatja, segítheti azt, aki ebbe az irányba indulna. Tájékoztat, biztat, bátorít. Lelkesíti a lelkesíthetőt, még a tétovázót is. Megtanulni? Az más! A lelkesedés nélkülözhetetlen, szüntelen izzó parázs. A parázsra – mindnyájunk külön parazsára – dobott tömjénszemecskékből száll fel az illat. A tömjénmag: a tanulás, a figyelem, a szüntelen önképzés, minden alkotás mindenkori feltételei. És az ismeretek megszerzése mellé az elmélyülés, a képzelet tréningje.

Sűrűn jelentkeznek tanárképzősök szakdolgozatigényeikkel. Vezető tanárok bemutatják a könyveimet, filmjeimet növendékeiknek, mint egyet a lehetséges új változatok közül. Örömmel segítek nekik, átadom a hozzáférhetőt írásaimból, filmjeimből. (Mindazt, ami már átadásra kész, mert hiszen az anyag zöme még feldolgozásra vár, vagy a feldolgozás folyamatában vár segítőtársakra.) Sokfelé dolgoznak régi tanítványaim, akik pedagógus-továbbképzéseim[4] vagy különböző kurzusaim[5] résztvevői voltak, vagy – a mindig nyilvános – óráimat látogatták.[6] (Az évek múlnak, a tehetséges énektanárnő, aki számomra sikeres tanfolyamot szervezett, zeneóvodásom volt harminc esztendeje.)

A tévé, a rádió is megteszi a magáét, véletlenül is eljutnak a szavaim, képeim ismeretlenekhez, akik esetleg évek múltán jelentkeznek, vagy jeleket küldenek arról, hogy üzenetemet felfogták.

Megtanulható? Hitem szerint igen. Tapasztalataim szerint megújultak benne olyanok, akik nem rendelkeznek táncos tehetséggel, mutatós külsővel. Valami azonban nélkülözhetetlen: a lélek szabadsága. Megnyilvánul a tekintetben, gesztusokban, arcon, mozdulaton, és csak kicsi részben szavakon. (Hazudni szavakkal a legkönnyebb.)

Mi a legnehezebb? A gyerekek megnyilvánulásaira reagálva azonnal továbbfutni az általuk nyújtott szálon. A szál igen vékony, olykor vibrál a fényben, mint a pók frissen eresztett szála, alig-alig látható. Mégis ebből szövi remek hálóját.

Mondok egy példát: tanfolyamunk egyik résztvevője bemutatóórát tart saját óvodásaival, szokott termükben. Énekeiket ügyesen éneklik, sokszor megismételve, gyakorlottan. A bemutató felétől látjuk az én témámhoz kapcsolódó szabad zenei mozgást, magnóról hallott zenével. Az óvónő kis képzeletjátékkal indít. „A tóban lehettek halak. Sokféle hal. Legyetek olyanok, amilyenek lenni szeretnétek.”

A 10 kiscsoportos közül egy négy és fél éves fiúcska: tehetség. Ritkán találok ilyenre. Azt nem tudom, miben bontakozik ki majd a tehetsége, egyelőre a belső figyelme az, ami megragad, elbűvöl. Ülve mozog (egyik gyerek sem mozdult el ülő helyzetéből), csak a karjait mozgatja. Azonnal látom, hogy átváltozásban van, a tekintetén látszik. A kétperces zenerészlet többször ismétlésre kerül, Marci (így nevezem) megmarad a képzelete lebegésében, mozdulatai ezért kifejezők, megragadják a nézőt. Nem „táncosak”, szó sincs erről, de Marci az ő világában a mozdulataival alkot. Azonnal megérzem. Ha a vérnyomásomon vagy a szívem lüktetésén vagy az ágyhullámaimon néznék, bizonyára könnyű lenne kimutatni az érzéseimet.

A csoport egy ideig közösségben mozog, aztán egyéni bemutatások következnek. Több gyerek bemutat, a végén mindegyikük azt mondja: „Hal voltam.” Az óvónő kérdezhetné: „Pisztráng? Harcsa?” Erre esetleg a horgászapák gyerekei jönnének ötleteikkel. De kérdezhetné: „Kicsike hal? Fényes pikkelyes? Nagy, lomha, lassú hal? Aranyhal, fürgén ficánkoló?” Ilyesmikkel elindítja azt a boldogító felismerést, hogy a halak milyen sokfélék. Eszerint a gyerekek sokfélesége sem baj, tehát ha Marci másféle, mint Ádám, az csak öröme lehet mindenkinek.

Továbblépve kérdezhetné: „Félénk, óvatos kis hal, aki a kövek közt bujkál, vagy erős cápa, aki bátran bekapja a többit?”, vagy: „Apahal voltál, és fiaid is voltak? Mit csináltak a fiaid?”, vagy: „Volt a tóban vízinövény barátod? Például ringatózó sárga, fényes vízililiom? Hogyan beszélgettetek?”

Nem kell itt részleteznem, mi minden derülhet ki efféle kérdésekből, ha a felnőtt igaz lelkéből érdeklődik, és nemcsak pedagógusszakmai megfontolásból. Amikor a szólás joga Marcihoz kerül, az óvónő kérdése: „Mi voltál?” Marci válasza: „Gólya.” Az óvónő: „Milyen hal?” Marci kis tétovázás után: „Cápa.”

Megtaníthatom-e az óvónőt arra, hogy Marci gólyája a foglalkozás legértékesebb pontja? Végre valaki nem hal, hanem gólya. Ha e pókszálon odébb lebegünk, nemcsak Marci emlékezik majd arra, hogy egyéni ötletét értékelték, hanem a többiek is. Így alakult ki csoportjaimban az önálló megnyilatkozások egész sorozata, sőt igénye, majd a boldogító tudat az önálló, szabad egyéniségek létezéséről és értékeléséről. Sokak által megcsodált személyiségek bontakoztak ki szemünk előtt, persze évek alatt. Ha egyéniségeket akarunk, és nem megalkuvó utánzókat, minden apró megnyilvánulásunk számít, az elismeréstől felvillanó tekintetünk is. Baj-e az, hogy a gólya különbözik a halaktól? Baj-e a gólyának? Ő itt a kreatív személy. De baj-e a halaknak? Az óvónő ügyes fordulattal rávezethette volna a gólyát arra, hogy miképp barátkozzon a halakkal, akik – ugyebár – mesebeliek. Táncolhat a gólya halakkal? És még ki szeretne más egyébbé változni a tóban? Például vízcseppé? Békává? Napsugárrá? Nádszállá? Vagy a tó mellett bicikliző gyerekké? (Hogy a lehetőség minél tágabb legyen.) Így alakítom az egyéniségek lehetőségeit a közös együttműködés szépségei felé.

Ezért alkották gyerekeim hihetetlen változatossággal az együttműködő „táncaikat”, jeleneteiket egy-egy zenerészlethez. Ami talán két percig tartó Bach-prelúdium volt. De Bach írta, tiszta lélekből és nagy sugárzásban. Ilyen fényességben érdemes élni, egyedül is kibontakozva és társakkal együttműködve. A társakkal való együttalkotás az élet számtalan mozzanatában hasznos, fontos, értékes, a társadalom termékenységét segíti. Sokféle tevékenységben nevelődhet, de egyedül csak a művészet fényesíti át a maga belülről áradó sugaraival. Mivel a zene rezgésvilága közvetlenül hat a test minden részecskéjére, a gyerekek könnyen befogadják, mozdulataikkal ráhangolódnak.

Felfedezésem egyszerű, igazán természetes. Mégis sokféle nehézséggel találkozik a tanító, ha csoportjában megpróbálja, elsősorban azért, mert a szabadságban nehezebb csoportokat irányítani. Dresszúrához szokott csoportokat különösen. Csak saját tapasztalataikból tanulják meg a gyerekek a szabadságban születő mozdulatok örömét, valami különösen szépet, amiért érdemes magukra, egymásra és a zenére figyelniük.

Számomra elképzelhetetlen, hogy másképp is taníthatnék. Azt azonban beláttam, hogy az ismeretek átadásának és számonkérésének jelenleg még érvényes oktatási rendszerében csak gondosan kiképzett tanítókra szabad bízni olyan feladatot, amely felületességgel, figyelmetlenséggel könnyen elrontható. Rutinból, megszokott gyakorlat alapján másféle módszerek használatosak. Emiatt tehát csak olyan tanítók akkreditált képzésére vállalkozom, akiket személy szerint választok ki. Csoportunk létszáma nem lehet 20-nál nagyobb, mert csoportos óráinkon kívül mindegyikük egyéni feladatokat is kap, saját vállalt igénye szerint. Nem tudom vállalni olyan tanítók képzését, akik nem rendelkeznek a tanuláshoz szükséges idővel.

Csoportos foglalkozásaink közös tanfolyami óraszáma évente 30 óra három éven át, de egyéni tanulásukra sokkal több időt kell szánniuk. A képzésünkre vállalkozó tanító saját gyerekcsoportjával dolgozva tanulja a munkájához szükséges dokumentáció megfelelő módjait.

Természetesen ezentúl is szervezünk majd különböző kurzusokat szülőkkel, óvónőkkel, tanítókkal, zenészekkel, gyógypedagógusokkal és gyermekek nevelésével, pihentetésével, gyógyításával foglalkozó érdeklődőkkel. Résztvevőink ezeken kapnak inspirációt, betekintést, tájékoztatást. Láthatják videoműsorainkat, hallgathatják zeneválogatásunkat (a videofelvételek, zeneválogatások kazettái nem másolhatók, árusításuk, felhasználásuk engedélyhez kötött), részt vehetnek bemutató gyermekcsoportjaink óráin. Azután kérhetik felvételüket a következő évben induló, kis létszámú akkreditációs csoportba.

Kísérlet volt, programmá nőtt. Kevesen művelhették, ma már szabad az alkalmazása, bevezethető óvodai foglalkozásokra, iskolai órákra is. Lehetőségei beláthatatlanok. Érdemes megtanulni. Vétek elrontani. Vigyázzunk rá!

[1] Kokas Klára: Beszámoló a komplex esztétikai nevelési kísérletünkről. Kodály Szeminárium, Kecskemét 1976.

[2] Kokas Klára: A zene felemeli a kezeimet. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1992.

[3] Kokas Klára: Öröm, bűvös égi szikra. Magánkiadás, Budapest, 1998.

[4] Pedagógus-továbbképzés a Budapesti Művelődési Központ és a Fővárosi Pedagógiai Intézet szervezésében, 1979–89.

[5] Innovatív Zenepedagógiai Intézet, Tatabánya, 1992 és 1993; „Sokhúrú Hárfa” kurzusok, Velem 1994, 1995, 1996; Győri Tisztiorvosi Hivatal, 1996; Baranya megyei Pedagógiai Központ, Pécs 1998, 1999.

[6] Budapesti Művelődési Központ, 1980–1990; Vakok Iskolája és óvodája, Budapest, 1994–97.