Kokas Klára: Aprók koncertje

Kokas Klára: Aprók koncertje

K: Az aprók zenéltek, vagy zenét hallgattak?

V: Mindkettőt bizony. A zenedarabokat meghallgatták, azután meg körülénekeltük az előadóművészeket, akik Pécs város kiváló előadói, különféle hangszereken.

K: Ki kérte fel őket?

V: Barth István fuvolaművész vállalta, hogy erre a nagyon szokatlan helyzetre felkér néhány zenészt. Bonyár Judit cselló, ének, Horváth Judit zongora, Hűvösvölgyi Péter gitár, Janzsó Ildikó cselló, Oláh Zsófia ütőhangszerek, Vermes Tímea ének, s természetesen Barth István fuvola.

K: Miért volt szokatlan a helyzet?

V: Az előadók a közönség közvetlen közelében muzsikáltak. A közönség meg a szőnyegen ült, sok-sok gyerek, anyjával, apjával. Családi koncert volt.

K: Kicsi gyerekek is?

V: A legkisebb négy hónapos baba volt, a többiek valamennyien idősebbek, néhány esztendővel.

K: Szent ég! Ez aztán szokatlan koncert, klasszikus hangszeres darabokkal. Nagy zsivaj volt?

V: Egyáltalán nem. A szülőket előkészítették a szervező tanítóink, úgy látszik ügyesen. Láttam csodásan figyelő tíz hónapos fiúcskát az apja ölében. Üzenném a szülőknek gratulációmat a sikeres nevelésükhöz. Mert a koncert utáni közös éneklésben és táncolásban is örömmel vett részt ugyanaz a gyerek. Nemrég tanulhatott járni.

K: Hány gyerek volt együtt?

V: Úgy negyven család, némelyik több gyerekkel. A jegy is így szólt: családonként egy jegy. A jegy árából a terembért fizették, a művészek szeretetből jöttek. Persze a szervezők is ugyanúgy dolgoztak. Sok havi tevékenységük volt benne. Duga Ilona volt a főszervező, a pécsi tanító tanítványaimmal: Bóné Magdolnával, Gundrum Saroltával, Kecskeméti Zsófiával, Várbíró Veronikával.

K: Miféle kendőcskékről beszélsz?

V: Tapsolás helyett mi kendőcskéket lobogtatunk. A pécsiek hat különböző színű kendőt produkáltak, azokat körbeszegte egy lelkes segítő, Csomor Mónika. Mert nem mindenki tud ám egyenesen körbeszegni egy háromszögletű anyagot! Mesterség az.

K: A kendőt elvihették emlékbe?

V: Igen és ráadásul felírva nevekkel, mert tollakat is készítettek a rendezők, hogy a művészek aláírásukat tehessék a kendőkre.

K: Autogramot a műsorokra szoktak íratni.

V: Igen, de mi azt is írtuk, hogy „Marikának…, Noéminek…, Zolinak…Klári néninek. Mert hát tőlem is kértek nevet, noha én nem érdemeltem ki hangszerjátékommal. Legfeljebb a lelkes énekemmel, közösen, mindenkivel.

K: Miért nem mentetek oda?

V: Nem kaptuk meg a délelőtti órákra. Művészeink pedig többen a Pécsi Filharmonikusok zenészei, este foglaltak.

K: Hogyan zajlott le a varázs-koncert?

V: Mindegyik előadó a maga hangszerén eljátszotta a zeneművét, ami kb. öt percig tartott. Bach: d-dúr hegedűverseny átirata ütőhangszeren, Mozart: C-dúr andante és Bach: h-moll szvitből a polonéz tétel fuvolán, Saint-Saens: Az állatok farsangjából a hattyú csellón szólalt meg, Schubert: Ave Maria, majd egy különleges népdalfeldolgozás következett: Megfogtam egy szúnyogot. A mi válaszunk a lelkes kendőlengetés volt, kicsike suhogás a zajos-zsivajos tapsolás helyett.

K: Nem volt szokatlan nekik ez a „tapstalanság”?

V: Valószínű szokatlan volt, de bizonyára nem kellemetlen. Gyerekek nagyon fogékonyak érdekes újdonságokra. Ilyen kendőlengetős koncerteket már sikerrel rendeztünk Pesten és Győrben. A győri Bartók Béla zenei osztályosokról megtudtam, hogy az iskolájukban hetekig emlegették, mutogatták kendőiket.

K: Megszeretik vajon ezt a puha hangot a tapsolás helyett? A gyerekek szeretnek tapsolni.

V: Igen szeretnek. Ezért is töprengtem annyi esztendőkig, amíg végre felvillant bennem a kendő ötlete. Koncerten nagyon fontos a közönség válasza, és a tapsolás a mi válaszunk. Az pedig nagyon csúf zajjal jár, agyoncsapja a zenéből bennünk maradt szépséges hangzást. Más minőségű hang, fizikailag más.

K: De hát szokás mindenütt a világon.

V: Persze szokás. Próza után színházban nem is zavar. Csak a zene hangzásához nem illik.

K: Nehezen fognak megválni tőle valaha is a koncerttermekben.

V: Nem is próbálkoznék efféle forradalommal csupa felnőtt között. Gyerekekkel csinálom, ők az én szívbéli közegem.

K: No de a taps jó kis mozgással jár, amit ők szeretnek.

V: A kendő lobogtatása sokkal tágasabb, szabadabb, változatosabb mozgásokkal jár. Próbáltál már kendőt lengetni? Lehet a fejed fölött a magasban, előtted, oldalvást, mindenféle irányban. Mindenféle tempóban is. Nem kell azt a gyűlöletes egyszerre tapsolást átvenni, ami csak a katonai marsolásra emlékeztet. Egysíkú, szűkös, képzeletszegény, vacak.

K: Nem zavarták egymást a kendőkkel ott a szőnyegen?

V: Szűkösen ültek, az igaz, de ez a közelültetés is a mi céljainkat szolgálja: hátha összebarátkoznak egymással abban a padlón ülős helyzetükben.

K: Széken ülve nem lehetne?

V: A székek elválasztanak. Az ülésem az én váram, ha kicsi is. Igen kivételes eset, ha két szomszéd szóba áll egymással koncerten. Igyekszik inkább a karját is odébb húzni, úgy illik. (Kivéve talán a pop-rock koncerteken.)

K: Miért akarod összebarátkoztatni az embereket koncerten?

V: Nemcsak koncerten, én a tanításaim minden formájában összehozom az embereimet, mindenkit, akit csak tudok. Külföldi tanfolyamaimon is, csak ott többnyire könnyebb.

K: Könnyebb? Mindenütt?

V: Legkönnyebb a skandináv országokban, de még Ausztráliában, vagy Izlandon is könnyebb, mint nálunk. Minket hosszú évtizedeken, – ennél fogva több nemzedéken át – uszítottak gyanakvásra és gyűlöletre sikerrel. Egy templomi misén is fanyalogva fogunk kezet a Miatyánk után.

K: Csak nem reménykedsz abban, hogy egy koncerten a padlóra ültetett negyven szülő és a csapatnyi gyerek megbarátkozik egymással? Mi vonzaná őket együvé?

V: Talán a közelségben megélt zene. Talán a közös éneklésünk. Talán a szeretet. Talán a lelkesedés. Talán az élmény öröme. Talán mindez együtt.

K: Nem találod szélmalomharcnak a törekvésedet?

V: Nem. Hiszen én sosem dolgozom tömegekkel. Csak kicsi csoportokkal.

K: Tavaly Utah államban a tanfolyamodon ötvenheten vettek részt.

V: Ötvenheten, de egyetlen teremben. Az még intim közösség. És ők is leültek velem a padlóra a táncolásaik között, beszélgetésre. Láthattam a tekintetüket.

K: Azt reméled, hogy idegen emberek szeretni fogják egymást a zenélésükben?

V: Pécsett nem idegenek ültek: pécsi családok. Mindnek gyereke volt. Mindhez magyarul beszélhettem, az én anyanyelvemen, az ő anyanyelvükön.

K: Mit mondtál?

V: Bemutattam Cselikné Juhász Ildikót, a pécsi Mezőszél utcai iskola igazgatóját, aki Duga Ilonával tavaly varázslatos tanévzárót művelt az iskolájában: minden egyes tanulójáról mondatott valami szépet és csak rá jellemzőt az osztály tanítójával.

K: Nem a kiemelt jó tanulókról és versenygyőztesekről?

V: Nem. Minden egyes gyerekükről.

K: Mit szóltak ehhez a tanítói?

V: Néhányan örültek. Aki meg nem, az is összegyűjtötte valahogy a jó szavakat, ha nyögve is.

K: Mi köze volt ennek a koncerthez?

V: Az én koncertemhez, a barátaim és tanítványaim koncertjéhez sok. Miért fáradozunk mi? Hogy emberekhez jusson a mi emberekbe vetett hitünk. Hogy egymás közelébe kerüljünk. Hogy értékeljük egymást: előadóművész a közönségét. Közönség a zene megszólaltatóját. Mi mindnyájan együtt a zeneszerzőt, aki rég csontjaiban porlik valahol, és íme itt az üzenete: a lelke él a zenéjében. És bízzunk egymásban. Mi mást cselekedett a Mezőszél utcai iskola tanítója a tanítványaival? Felfedezte benne a jót. Ami benne jó.

K: Minden gyerekben?

V: Hát talán nincs mindegyikben? Eszembe is jutott ott helyben és szóltam: „Súgjátok egymásfülébe azt, amit olyan jónak tartotok benne!”

K: Súgták?

V: Fogalmam sincs, hányan súgták. De az is lehet, hogy otthon súgták, később, este. Nem jutott hirtelenében eszükbe a szó. Nincs annyi dicsérő szavunk készenlétben. Néhány esztendeje, Miklós unokám leukémiás kezelése idején a kórházukban a falon találtam egy papírt, rajta száz dicsérő szóval. Elkértem, lemásoltam, hazahoztam, tanfolyamomon bemutattam. Valakik le is fordították magyarra.

K: Volt száz dicsérő szó magyarul?

V: Volt. Több is. De én most a magam egyszerű szókincsével dicsérem meg azokat, akik ezt a pécsi családi koncertet segítették, kezdve a meghívót tervező grafikus Melegh Andreával, a nyomtatást vállaló Dekorsprint nyomdával, folytatva a szép fotókat készítő Dittrich Évával, s mindazokkal, akik fáradtak vele. Tudom, örömük telt benne.

K: Miféle folytatást reméltek?

V: A szülőkön múlik. Ha ők összefognak, meg lesz a folytatás. Talán lassan, talán később. Az idő a gyerekeké. Ők azért kapjanak igazit zenében, énekben, meghívóban, dicsérő szóban, érintésben. Teljes figyelemben.