Gyermekek zenebefogadása és önkifejezése különböző művészetformákban

GYERMEKEK ZENEBEFOGADÁSA ÉS ÖNKIFEJEZÉSE KÜLÖNBÖZŐ MŰVÉSZETFORMÁKBAN:

Kodályi segítség a problematikus gyerekek nevelésében.

Megfigyelések

Megjelent a Kodály-szemináriumok kötetben (Kecskemét, 1984).

BEVEZETÉS

Kodály eszméi elterjedtek a zenei nevelés különböző ágaiban, Magyarországon, majd szerte a világon, különböző kultúrákban. A kodályi zenei nevelés hírét-nevét a zenei képességek általános fejlesztésének eredményei tették ismertté. Az éneklésre alapozott belsőhallás-fejlesztési módszer lépcsőzetes folyamatossága, a gondosan felépített rendszer nemcsak a magyar népdalok zenei világában bizonyult hasznosnak, hanem idegen népdalokhoz átplántálva is.

Különös, hogy a nagynevű, ismert zenei képességfejlesztő módszerek oly kevés terápiás alkalmazásáról tudunk. Pedig azok, akik a módszer terápiás lehetőségét ki is próbálták, sikerrel jártak.

Azt hiszem, hogy ennek a fájdalmas lemaradásnak okát a pedagógusképzés társadalmi hátterében kell keresni. Mivel a társadalmi igények – világszerte – a versengés szellemében sürgetik az oktatás látható eredményeit, a zenepedagógusok is ezekhez az igényekhez alkalmazkodnak. Sőt, már ezekben nőnek fel. Képzésük egész beépült célrendszerét kell megváltoztatniuk ahhoz, hogy beérjék a „zenével segítés” többnyire igen kevéssé látványos munkájával és szerény eredményeivel. A csoportos oktatás is, az egyéni hangszertanítás is közelibb elismeréssel jutalmazza a vezetőt, ha erőit a produkciók sikeréért összpontosítja.

Így természetes, hogy a jó zenei adottságú, összeszedett figyelmű és könnyen kezelhető gyerekek képzésével szívesebben fáradoznak.

Kodály azonban azt tanította, hogy a zene mindenkié. Sőt, igen sok gondot fordított a botfülű, zenélésre alkalmatlannak ítélt gyermekek zene-világának felépítésére, azért, hogy – az ő megragadó szóképével kifejezve – mindnyájan bejuthassanak a zene kiskertjébe.

Feledhetetlen intelmünk a szava, amelyet Nemesszeghy Mártának mondott. Márta, az ének-zenei általános iskolák ihletett tervezője és a kecskeméti iskola alapító igazgatója Kodály kérésére már az első évektől minden zenei első osztályba felvett négy-öt botfülű gyereket, zenei fejlődésük bizonyítására. Egy alkalommal megemlítette Kodálynak, hogy már elegendő lehet a bizonyíték, és felhagyhatnának a botfülűek felvételével. A Tanár úr, így szólítottuk, ránézett, és ezt kérdezte: „És mi legyen velük?”

A zenéhez vezető útnak meg kell nyílnia, mert az értékes zene a gyerekek szellemi növekedésének segítője, erőforrás és az univerzumhoz kapaszkodás biztonságos eszköze.

 I. FEJEZET

A gyerekek önmegvalósítása kicsi koruktól kezdve nehéz küzdelem. Kibontakozásukhoz kevés segítséget kapnak a felnőttek világában. A csoportos oktatás zsúfoltsága és személytelensége kifárasztja, az egyoldalúan intellektuális terhelés beszűkíti, a zajjá változott élettér megviseli őket. Világjelenség, hogy egyre nehezebben találnak olyan erőforrásokat, amelyek segítségével egyéni adottságaikat és közösségi kapcsolataikat egyaránt harmonikusan fejleszthetik.

A civilizációs-urbanizációs élettér ártalmai miatt megritkultak és elsatnyultak a gyermekek természet-találkozásai. Érzékelésük finomságait a felnőttek gondatlansága nap mint nap roncsolja.

Az egymás közelébe-tetejébe épült házak azonosságából és környezetük megszokott zajaiból ki nem mozduló gyerekek nem élhetik át a természet jelenségeit a maguk teljességében, sokoldalú változatosságában, árnyalt finomságaiban és képzeletet kibontakozó szépségeiben. A létezésük, növekedésük feltételeit hordozó természet-hátteret csupán sémákban ismerik: az ég felhős, esik, nap süt, szél fúj… Pedig szabad vizeken a süvöltő vihar és a langyos légfuvallat között megszámlálhatatlan szélélménnyel találkozhatnának. Megismernének egyenletesen erőteljes, lustán kihagyó, rettegést keltő, kellemesen hűsítő, alacsony és magas járású, tréfásan kavargó és süvítve repítő szelet. Láthatnák a szelek színkeverését a vizek mozgásán, az olajos simaságú nagy hullámokon, a finoman vonalkázott vízszöveten, az átbukó tarajok fényes tajtékjain, párás hajnalokon és bíbor naplementén, kristályos csillagfényben és mogorva felhők árnyai alatt, csöndes és csapdosó villámok körül. Érzékelhetnék okos segítőtársnak és bősz ellenségnek, érzékeny barátnak és elforduló idegennek. Ámulhatnának kitartó erején, biztonságán és játékosan változékony kiszámíthatatlanságán. Megcsodálhatnák a különböző irányokból lesuhanó légáramlatok könnyedségét a vízfelület mozaikján, és erejét a felhők egyenletes mozgatásán.

A felhők, a maguk távlataival, messzeségszintjeik változatosságával, szétszakadásaik és összekapcsolódásaik biztatásával, képzeletlendítő forma- és színváltozásaik szépségével, belső törvényeik biztonságával és egyéni alakulásaik változatosságával adják a létezés reményteli kapaszkodóit.

A finom árnyalatok befogadása fontos irányítója az érzékeny gyermeki szervezet fejlődésének. A természet az árnyalatok kimeríthetetlen sokaságát nyújtja a hangzásokban is. A finomságaikban oly változatos rezgéskombinációk befogadása a hallószervek valóságos terápiája, véd az eldurvulástól, és elősegíti a gyermekek hallási érzékenységének, zenebefogadási és alkotási képességének fejlődését is.

Ahogy a növények környezetük fényeiből és páráiból, úgy építik önmagukat a gyerekek a megtalált szépségekből és igazságokból. Ezért tanította Kodály, hogy a gyerekek már fejlődésük indulásától kapjanak lelki táplálékot a művészet maradandó értékeiből, s benne tulajdon népük szellemi hagyományából. A folklór zenei-költészeti hagyománya természetközeli emberek generációinak összefonódó alkotása. Innen a népdalok legszebbjeinek mélységes természet-kapcsolata, amely nemcsak szövegeikben, hanem a szavak és dallamok szoros belső összefüggéseiben és az ezerszínű változatosságok tiszta törvényeiben él.

 II. FEJEZET

A gyerekek a zene univerzális nyelvén fontos üzeneteket kapnak önmagukról, a világról, amelybe gyökereikkel kapaszkodnak, és az univerzum távlatairól, ahova életük hajszálerecskéin át tulajdon értékeiket továbbíthatják.

Ahhoz, hogy az életüket termékennyé és széppé tegyék, mindenekelőtt a felnőttek bizalmát igényelnék, azt a beléjük vetett hitet, hogy egyéni adottságaikkal megbecsült ajándékot tudnak adni környezetüknek. Ez az ajándék önmaguk értékeinek feltárása és bemutatása. A pedagógusok – szülők és nevelők – feladata, hogy a feltárást segítsék, és a bemutatáshoz alkalmat teremtsenek.

Tapasztaltuk, hogy a gyerekek boldogan megmutatták magukat, ha a bizalom légkörében biztonságos fogadtatást remélhettek. Óráinkon gyakran éltünk át nagy perceket, jelentős, hiteles megnyilatkozásokat, amelyekből szülők, tanítók új vonásokat ismertek meg a gyermekekben. A szabad mozdulatimprovizáció eszköz lehetett olyan mondanivaló közlésére, amelynek átadásához a gyermekek nem találtak egyéb kifejezési módot.

A zene segítségével az önállóan alkotott mozgáskompozíciók bénító feszültségeket is feloldhatnak, terápiás hatásúak. Ép gyermekek és sérültek egyaránt hordoznak rejtett fájdalmakat, feszültségeket, szavakkal alig vagy sehogy ki nem fejezhető sebesüléseket. Érzelmeik – tehát önmaguk – megmutatásához többnyire hiányoznak az eszközeik, a modelljeik. A zene, az igazi művészet olyan forrásokat fakaszt fel a lelkükben, amelyek felgörgetik a mélységekben megtapadt köveket, és megkönnyítve azok mozgását, lazítanak a fájdalmas feszültségeken.

A szabadon kitalált mozdulatok előnye, hogy könnyen előhívhatók és természetes gyökereikből mozgósíthatók, a tudatos tanulás közbejötte nélkül. A zenével kapcsolatos tanult mozgások viszont (a táncok, és a hangszerek kezelése is) igen hosszú és koncentrált tréning nyomán alakulnak csak olyanná, hogy a gyerekek önkifejezésének megfelelő eszközeivé válhassanak. Emiatt sokan feladják a küzdelmet a tréning különböző szakaszaiban, tűrőképességük, fizikai erejük fogytán, körülményeik nyomására, mielőtt még megízlelhették volna az önkifejezés felszabadító örömét az aktív zenélésben.

Ha a gyermekek rátalálnak szabad mozdulati kifejezéseik örömére, megnyilvánulásaik egyéni különlegessége a velük élők igazi élvezete, mivel minden gyerek sajátos világ, sajátos törvényekkel, érzelmi-értelmi apparátussal, reakciórendszerrel, igényekkel és kifejezési kapacitással. Természetes, hogy sajátos a zeneigényük és a mozdulatnyelvük is.

Évek óta figyelem tanítványaim egyéni különbségeit abban, hogy milyen zenét kérnek. Persze csak az általuk ismert stílusokból válogathatnak, de mivel mi a hangszeres zenék kiválogatásában nem a zenei korszakok időrendi egymásutánját követjük, gyerekeinket elég tágas zenei horizont veszi körül a korai reneszánsztól a közeli kortárs kompozíciókig és a miénken kívüli világrészek népzenéjéig. Éneklésben – a kodályi elgondolást követve – magyar népdalainkkal élünk, elsősorban a félhang nélküli ötfokúság és a régi modalitás hangnemi világában.

A zenék kiválasztásában ugyan szerep jut a gyerekek hangulatának is – vannak Vivaldira és vannak Sztravinszkijre alkalmasabb napjaik –, de többnyire kiderül egyéni ráhangoltságuk is. Edda Bartókra nyílt meg, Veronika Händel zenéjéhez alkotta legszebb mozdulatkompozícióját, Tomit Beethoven hozta lázba, Mártának Kurtág darabjai adták a legtöbb impulzust, Anikó Schuberttől pihent a legszebben, Orsi Bachot imádta, mert mint mondta: „a fényessége mindig igazság, sohase hamisság”. Bulcsút az egyiptomi dob ritmusai húzták elő, ha a napi iskolától kimerülten terült el valamelyik fotel puhaságában. Évi a minél mozgalmasabb, eleven, ritmikus zenéket kedvelte, Kriszti szeretett elmélyedni a lassú tempókban. Döme a bohóckodásra alkalmas zenékért rajongott, mert szerette megnevettetni közönségét dundi képének remek fintoraival. Okos és kezelhetetlen Tamásunkat egyik gyönyörű ornamentális erdélyi népdalunk emelte ki hosszan tartó passzivitásából, a Piros rózsa. Ha a távoli bordásfalon hintázott magaválasztotta elkülönülésben, akkor is velünk énekelte, tele torokból, valamennyi versével. Most, hogy tizenkét évesen, elköltözésük után két évvel látogatóba jött, a Piros rózsát kérte.

A gyermekek különbözőségeit figyelmes szülők örömmel regisztrálják. A pedagógusok azonban többnyire alig ismert gyerekekkel foglalkoznak, ráadásul nagy létszámú csoportokban. Megrettennek attól az elvárástól, hogy a gyermekek egyéni szükségleteihez igazodjanak. A hangszertanítás egyéni ugyan, de az elvégzendő kötelező tananyag sürgetésében többnyire kevés energia jut gyermeki kívánságokra, egyáltalán a gyermekek óhajainak meghallgatására. Ezzel magyarázom, hogy a szakemberek sokkal hamarabb felfedezték foglalkozásaik terápiás hasznát, mint a pedagógusok az általános nevelési értékeit.

De a „problémás gyerekek” száma az utóbbi években olyan hirtelenséggel nőtt meg az óvodákban és iskolákban, hogy sajátos nevelési gondokkal ma már minden pedagógusnak nap mint nap szembe kell néznie. Kiderül, hogy a kisegítő osztályokba javasolt, a nevelési tanácsadókba és pszichiátriai kezelésekre hordott gyermekek nagy része nem születetten sérült, hanem életkörülményei folytán károsodik. A nevelési hibák miatt önértékelése csorbul, kifejezőképessége szűkül, lelki talaját nem leli.

Miképp gyógyulhat? Hátha nem a felfokozott olvasási gyakorlás segít a diszlexiáján, hanem a visszanyúlás azokhoz a mozgási-megjátszási formákhoz, amelyekben még otthonos biztonsággal mozgott? Hátha valamelyik szabad alkotásában feltárulhat és megkönnyebbülhet?

A gyermekek bajában könnyebben segít az a felnőtt, akit a szeme láttára megszülető gyermeki alkotások magukkal ragadnak és felfrissítenek. A gyerekek világába való bepillantás új lendületet ad, erőforrásokat nyit meg, és arra sürget, hogy többet fedezhessünk fel érzelmi világuk gazdagságából. Az erőteljes művészi élmények hatására feltáruló gyermeki érzelmek a mi megújulásunk forrásai. Ezek segítenek abban is, hogy találkozhassunk a művészet olyan, mélyen rejtett értékeivel, amelyekhez ők tudják az utat.

III. FEJEZET

Programunkban a gyerekek megnyilvánulásainak kulcsa a megjelenítés. Ők úgy hívják: átváltozás. A játékot elsősorban Kodály Kis emberek dalaihoz alkalmazzuk. A dalokat nagyon szeretjük, s mivel játékleírásuk nincs, a játékokat a gyerekekkel együtt építjük fel. A dalok szövege többféle indítást adhat.

Például ebben:

1. Árnyék ül a falu dombján,

Hét szál jegenyefa lombján.

2. Domb közt fülemüle hangzik,

Völgyben kicsi falu alszik.

A kör közepén az első gyerek megjelenít egy zsúpfedeles házat, vagy jegenyefát, vagy zöldellő dombot, vagy madárfészket, vagy kedve szerint bármi egyebet. Maga választja a témát és természetesen a mozdulatait is, megjelenítését sosem javítjuk, nem kritizáljuk, hanem arra törekedünk, hogy elgondolásához minél szebb egyéni változatokkal csatlakozzunk. Minden újabb megjelenítés a dal újraéneklése után következik. Éneklés közben körbejárjuk a falut, amelynek gyarapodásához a falubeliek választanak új személyeket. A frissen érkezők csatlakoznak valamelyik előző megjelenítés témájához. (Például tollpehellyé vagy madártojássá változnak a fészekhez, jázminbokorrá vagy kerekes kúttá a házhoz, zörgő levéllé, vastag gyökérré vagy öntöző esőfelhővé a jegenyéhez…) De megvalósíthatnak vadonatúj ötleteket is. Ha például Marci oroszlánná változik, akkor a mi dolgunk, hogy a falu Indiába vagy Afrikába kerüljön, és a játék tovább bővül indiai állatokkal, afrikai fűkunyhókkal…

A változatok sora végtelen.

Az állandó keretek tartják fenn a játék egységét. A játék keretei: (1) a dal, amely – mint egy téma a rondóban – mindig azonosan ismétlődik; és (2) a kör, amellyel a teret behatároljuk. A visszatérő dal megcsendesíti a túlmozgókat. Az éneklés hangjai a csendben teremnek meg, s a gyerekek ezt így is szeretik. A közös éneklés másfajta figyelmet igényel, mint a dramatizálás, így a kettő periodikus váltakozása szerencsés kombináció. A kör ősi forma az egymás felé fordulásra, összefogottságra, együvétartozásra. A mozdulatkitalálás terápiás értéke, hogy a gyerekeket képzeletük – és vele a megjelenítés testi valóságélménye – átlendíti egy másik lény vagy jelenség valóságába, lehagyva ezzel tulajdon valóságuk pillanatnyi terhét, sőt esetleg hosszan nyomasztó feszültségét is. Ha az átváltozás katarzis-élménye és a feloldás öröme maradandó emléket hagy, gyógyító forrásához visszatér a rászoruló.

A gyerekek átváltozásai többnyire természethez kapcsolódók: állatokat, madarakat, bogarakat, fákat, növényeket, patakot, tavat, napot, felhőt, csillagot jelenítenek meg. Csak olyan átváltozás nyújt nekik megkönnyebbülést, amelyet saját elképzelésük indíttatásából, önálló mozdulatkompozícióként alkottak meg, egyedül, vagy választott partnereikkel. Ha szabad választásuk biztosított, és egyéni ötleteiket megbecsülés fogadja, akkor hamarosan elhagyják a felnőttektől tanult sémákat, és önmaguk kifejezését tudják adni.

A játék struktúrájában egyenlően fontos a tartóelemek biztonsága (a gyerekek igénylik a tradíciót, az ismétlődést, az állandóság bizonyos kapaszkodóit) és az átváltozások kötetlen képzeletszabadsága (ahova beilleszthetik a maguk képeit és belső indítékait, mások korlátozásai, gondolati megkötései és kritikus felülvizsgálatai nélkül).

Fontos, hogy az átváltozások varázslatában a közösség tagjai egymás közvetlen közelében vannak. Az összekapcsolódás formáit erősítjük, ha a ház falai, ablakai, ajtajai, küszöbei, nádfedelei, kéménye és gólyafészke érintkeznek, ha a fa gyökerei, törzse, ágai, gallyai, levelei, odúi és madárfészkei egymásba kapcsolódnak, ha a tó vize, kövei-kavicsai, halai, vadkacsái, nádszálai, hínárindái, vízililiomai összetartozásukat mozdulatkapcsolatokkal is jelzik.

Foglalkozásaink felnőtt és gyerek együttesei különösen alkalmasak arra, hogy a közös alkotást sajátosan megteremtett hangzás-/közelség-élményekkel is kiegészítsük: a játék végére összenőtt óriás fa alatti védett kis odúban összebújó gyerekek feje fölött egymáshoz támasztott emberkarok boltozata őrzi és dúsítja a halk hangok zengését. A nádi vízivár fölött kezek sűrű összekapaszkodása alakítja a ködöt, amelyben mesebeli lesz a megzendülő hang. A ház nádfedelét olykor a képzelet vastag hótakarója borítja, amelyen a hang csak távoli sóhajként jut át. És így tovább.

Az egyéni megnyilatkozások útjait így egyengetik az átváltozások közösségi örömei. Igen gátlásos, közösségünkben is hosszú hónapokon át visszahúzódó gyerekeink bújtak be a megzendülő vízivárba, és változtak át ott aranyhallá vagy a békakirály legkisebb fiává.

Különös, hogy a fővárosi gyerekek sokat emlegetett természetitapasztalat-szegénysége nem feltétlenül szűkítette le a dramatizálásokat. Gyönyörű holdfény- és csillagmegjelenítéseket láttunk gyerekektől, akik sosem voltak kinn este a szabadban, nádi-vízi változatokat, olyanoktól, akiknek víz-élményei nem terjedtek túl a lármás, zsúfolt fővárosi strandokon. Úgy tűnik, hogy a gyerekek képzelete nagyobb magasságokban és mélységekben, tágabb tereken szárnyal, mint amit életük valóságának érzékletes tapasztalatai érintenek.

A természeti hanghatások imitációiból kiinduló hangkompozíciók megalkotásánál azonban már feltűnő különbséget találtunk a tanyákon élő és a mi fővárosi gyerekeink produkciói között. Orgovány-Kargalapuszta tanyai iskolájának tanulói kilométereket gyalogolnak-bicikliznek naponta, hogy eljussanak nagyon szeretett iskolájukba. Mindennapi hangélményeik világa olyan gazdag és olyan árnyalt, hogy tanítójuk, Tóth Istvánné vezetésével páratlanul szép együttes hangkompozíciókat állítottak össze az erdei és a tanyai környezet madarainak, állatainak, fáinak és természeti jelenségeinek hangjaiból. Komplex esztétikai programunknak ez a különleges hajtása hetedik esztendeje táplálja kísérletünket sajátos szépségeivel, amelyeket a természet-környezetben élő gyermekek és vezetőjük együttes esztétikai élményeik nyomán iskolai programjukba építenek.

IV. FEJEZET

Három portré

TAMÁS

Tamást már az óvónői is alig viselték el, az egyetlen, kitűnő empátiás érzékű Vera nénije kivételével, aki nagyon szerette. A törékeny, rossz testtartású, sápadt, vézna kisfiú az iskolában ellenszenvet és rettegést keltett. Egyetlen óra alatt, szemem láttára, nyolcszor bonyolódott sírással végződő konfliktushelyzetbe. Írtam az édesanyjának, meghívtam Tamást zenei csoportunkba.

Két esztendeig fogadtuk el türelemmel különcségeit, rendkívüli ingerlékenységét és kiszámíthatatlan agresszivitását. Tehetsége felvillanó fényei káprázatosak voltak. Emlékszem, különösen a memóriája ejtett bámulatba, mivel sosem láttam figyelni. Bútorok alatt csúszkált, ablakpárkányra mászott, bordásfalon himbálódzott, ugrószekrény mögé bújva rendetlenkedett. Mikor tanulta meg a dalainkat? Valamennyit tudta, mindenkinél előbb.

Első videoműsorunk felvételei közt csodálhatjuk meg elmélyült mozgáskompozícióját ősi stílusú magyar népdalokhoz. A parlando rubato dallam hajlásait, ornamentális díszítéseit ujjaival, karjaival, törzsével, sovány térdeinek mozdulataival követi. Mozgása görcsös, mintha egy helybe béklyózták volna, sovány kis teste küzd a mondanivaló kifejezéséért. A dal élményét aztán agyagba komponálta, művén órákig dolgozott, megszállott némaságba merülten.

A felvételt századszor sem tudom könnyek nélkül nézni. A dal szövege:

„Apámért s anyámért mit nem cselekedném:

Tengernek a habját kanállal lemerném.

Tenger fenekiből gyöngyszemeket szednék,

Apámnak s anyámnak gyöngybokrétát kötnék.”

Tamás sosem látott tengert. Tavat sem. A főváros egyik legzajosabb utcájában, sokemeletes, szürke bérházban él. Az apja kisbabakorában hagyta ott, nem is látogatja.

Egyszer – ezt a jelenetet televíziófilmünk örökítette meg –, két remek farkast mintázott, egy nagyot és egy kicsit. Elmesélte, hogy a nagy a legerősebb a farkascsordában. Csudára tud üvölteni. Mindenki fél tőle. A kis farkas mindig a nagyot, az apját követeli. Így ketten nagyszerűen erősek.

Veszprémben, a szabadban képmagnóztunk, bokros, szép parkban. Tamás elbújt a távoli aranyesőbokor tövébe, és az ágak takarásában barlangost játszott. A gyerekeket rémisztgette vad kirohanásokkal, csapzott haja a homlokába tapadt, és izgalmában élő gallyakat tört a szép bokorról. A kertész fegyelmező szavait elengedte a füle mellett, nekivadultan rontott ki-be a barlangjába. A felvevőgép mellől hívtak oda, hogy rendbe szedjem. A gyerekek egymás szavába vágva döntötték a panaszaikat. Gallyat tördelni élő bokorról? Talán haza is zsuppolom Tamást. – Két kezét fogtam csöndben, míg a vékony nyakán kidagadt erek lüktetése lecsillapult. Aztán hanyattfeküdtünk a bokor alá bújtatott fejjel, és ott suttogva beszélgettünk az aranyesővel: mekkora a gyökere és mennyit dolgozik, mire mindegyik ága elegendő táplálékot kap? Hát a letört gallyak? Azokért hiába fáradt. Odavannak, végük. Az orrunk hegyével érintettük a leveleket. A szempillánkkal söprögettük a virágokat. Ujjurakkal simogattuk a törzsét. Békítgettük. Kinövi-e? Vagy mindig emlékszik majd a letört gallyakra, akkor is, ha száz újat nevel? – Visszaballagtunk a felvételhez, és fülemüle-dalt tettünk magnóra. Tamás szorosra hunyt szemmel követte ujjaival a madár hangjainak minden rezdülését. Elmerült figyelme maga az áhítat. Az arcát ég felé fordítja, befogad és vele mozdul. Így táncolta később Beethoven VII. szimfóniájának utolsó tételét is, behunyt szemmel, arccal az égnek. Lábai merevek, mintha a föld fogva tartaná.

Tamásék távoli városrészbe költöztek. Olykor mégis megjelenik köztünk, megnőtt, nagyfiú. Érkezése ünnep, a gyerekek elébe szaladnak. Agyagot kér, mintáz, a Piros rózsát kéri, énekel és mesél, mesél. Szeretjük.

ZSOLT

Zsolt egy cseppet sem hasonlít Tamásra. Nagyra nőtt, erőteljes, elszánt. Játékaiban vadul birkózik sárkányokkal és harcos indiánokkal. Persze legyőzi őket. De amikor kegyelmet kérnek, megkegyelmez.

Eleinte féltettem tőle a kicsiket. Hátha ráugrik valamelyik apró kézre! (Nálunk mindenütt lehet apró kéz. Táncokban-megjelenítésekben bárki váratlan helyzetekbe kerülhet.)

Nem tört össze senkit, de elsöprő energiáját csak lihegve győztük. Ha elindított egy játékot, abba nem hagyta lélekszakadásig. Kedvenc mesebeli erdőnkbe rókákat telepített, rengeteg rókát. Minden gyerek róka lett, rohangáló rókák vadultak szerteszét, és Zsolt, a rókavezér izzadó üstökkel kalandos jelenetekbe hajkurászta őket. Öten törülgettük szárazra a felizgatott rókákat, akik csak a második csöndes búcsúének végére tértek vissza nyugalmukba.

Ám Zsolt gyakran merült passzív mogorvaságba is. Láthatóan emésztette valami, aminek nem adott kifejezést. Táncolni nem szeretett, nevetséges gyerekségnek tartotta. A többiek – elsősorban szép mozgású kishúga – táncait lenézően méregette. Rajzai ceruzás sémákba szorultak. Az agyag nem kapott kedvére való formát kezei között.

Egyik elkeseredett napján történt, hogy akarattal megbántott. A gyerekekkel éppen hanglemezekké változtunk. Kisebb-nagyobb lemezek gurultak ott, és bekiabálták, hogy milyen zenét képviselnek. Zsolt hirtelen felugorva, sötét arccal lökte félre a megszeppent kicsiket, és beordított: „Vécé!” Dermedt csend. A gyerekek rám bámultak. – „Csúnyát csak az mond, aki nem tud szépet” – szóltam csöndesen. Zsolt magából kikelve harsogta: „Nem bánom, nem érdekel, csak csúnyát tudok, és kész!” „Ha ez ma így van, kérjél egy szép ötletet valamelyik társadtól. Legközelebb majd te adsz nekik szépet a magadéból” – szóltam szelíden, mert nagyon búsultam. Már akkor szerettem Zsoltot.

Zsolt nem kért a mások szép ötleteiből, morgolódva visszahúzódott magányos sarkába. A mi játékunk megkeseredett, abba is hagytuk, zenét kértünk vigasztalóba.

Zsolt a búcsúénekeket anyja vállára dőlve énekelte. Kedvenc dalát is kérte, elfújtuk, rámosolyogtam, megbékültünk. Soha többé nem bántott meg.

Lassan szelídült hozzánk. Olykor rajzot hozott, indián történeteket tervezett nekünk. Az iskolában rajzolta, mérhetetlen unalmában. Tanítója nem bánta, mindent jó szívvel vett, ami a gyereket valamiképp lekötötte, mert Zsolt puszta jelenléte is a végletekig kifárasztotta. A magatartási panaszokra már szava sem maradt. Eleinte megpróbálta eltanácsolni a gyereket kisegítő osztályba azzal, hogy képtelen csöndben figyelni, és tönkreteszi az osztály figyelmét is. Zsolt azonban eszes, gyors felfogású, rendkívül tanulékony. Persze nem hagyományos oktatási rendbe illik, mivel az osztály együttes tanulási tempójánál sokszorosan gyorsabb felfogású. Mit kezdjen felesleges energiáival? Utálja a tétlen üldögélést.

Egy napon valóságos életunalommal roskadozott köztünk. Aztán kedvére való afrikai zenét kapott és vad harci táncba kezdett. Kard ki kard! Puska és ágyú és nyílvessző!

Hadihajó- és tengeralattjáró- és repülőcsatákat szervezett gyors egymásutánban, magával ragadva, akit csalt ért. A harcosok már verejtékben fürödtek, Zsolt nekivadult vezetésével inkább lőttek és elestek, mint táncoltak. Izgalmukban persze megfeledkeztek a csendről (szabályunk: minden jelenet csak néma mozdulatokkal játszható meg, mivel ott a zene, aminek minden egyes hangja érték), kitört egy-egy harci sistergés, kurjantás is.

Igen ám, de a csoport csöndesebb fele megunta a harci jelenetek sorát, és néhány gyerek a maga halk határozottságával másfélét kért. Szavazás következett: ki kér harcosat, és ki más témát? Zsoltot leszavazták, még harcostársainak java is az új témák mellé állt. Belemerültünk Veronika csodás történetébe, ahol zöld liánok fonódtak az őserdő fáira, és fürge gyíkok futkostak a sötét lombok közt.

Zsolt magában füstölgött, majd kiment, felöltözött, és teljes téli ruházatában, csizmásan álldogált az üvegajtó mögött. A függönyrésnél olykor benézett, majd hátat fordított. Kedves Emmi nénije hívására mégis beült, kabátban, sapkában, csizmástul. Már a búcsúénekeket is eldaloltuk, készülődtünk hazafelé. Zsolt hirtelen megszólalt:

– Klári néni, írtam egy verset. Pocsék vers, egyáltalán nem jó vers.

– Mondd el, meghallgatjuk.

– Á, semmi az egész, rossz vers.

– Súgd meg a testvérednek, és majd ő elmondja.

Petra aggodalmasan odatartja a fülét, Zsolt belesusog. Petra felragyog, mintha napfény suhanna át finom kis arcán. Biztatóan mosolyog:

– De igazán szép vers!

Zsolt kék szeme világít, széthúzza a cipzárját, és előredőlve szavalja:

 

Ó, élet, ó, élet,

tarts ki mellettem, míg élek.

Csak addig, csak addig, kérlek.

Csak addig, csak addig, kérlek.

Azért, mert nekem szép az élet,

csak addig tarts ki, kérlek!

Mindenki megáll a nyüzsgő készülődésben, és Zsoltot nézi. Mintha most látnánk először. Ámuló csend. Ülök a földön, megcsap a csipkebokorban támadt láng fénye, nincs szavam. Zsolt megérzi csodálatunkat, felugrik, ledobja a kabátot, le a csizmát, sapkát és mondja, mondja. Szavai egymásba ütköznek, egymást lökik odébb, hebegve torlódnak.

– Matekórán írtam ezt.

– Írtad?

– Nem, csak úgy a fejemben csináltam. Először zongorán képzeltem el. Azt hallottam, hogy zongorán hogyan szólna.

Nincs is zongorájuk. Odarohan a pianínóhoz, és gondosan kikeresve megmutatja, milyen mélységű hangokat képzelt el a verséhez. Elmerülten improvizál sok puha hangot. És magyaráz. Elmondja, hogyan hallja a hangokat matekórán:

– Úgy se kell odafigyelnem, már rég tudom.

– Miért éppen zongorán hallod a verset?

– Hát ezt szeretem legjobban. Tanulnék is zongorázni. De nincs zongoránk.

Végül így búcsúzik:

– Megint írok verset. Holnap is írok. Mindennap.

És ünnepélyesen megcsókol.

Kedden új verseit titkos magányban mondja a kismagnóra. Én sem hallhatom. Majd este egyedül kell meghallgatnom. Íme a versek:

 

Szurok

Fekete a város, fekete az utca.

Robognak az autók, a füstjük nem szürke, hanem fekete.

A házakban kiabál a rádió

és az emberek szurtosak, feketében járnak.

 

Madarak

Ó, a madarak ott fenn az égen de szépen repülnek!

Ó, ha nekem is szárnyam volna, felrepülnék az égbe,

jó messzire, lehoznám a napot, a napot, a holdat.

Bárcsak megtörténne!

 

Felhők

Vonulnak a felhők fenn az égen.

Csak vonuljanak, én akarom, Zsolt.

Én akarom, Zsolt, már úgyis költőnek készülök.

 

A vándor

A hegyeken én sítalpat látok.

Nem is sítalp: egy ember hátizsákkal a hátán.

Én is vándor vagyok, de nem hátizsákkal a hátamon, csak szatyorral.

S a végén:

– Klári nénit jobban szeretem, mint minden barátomat. Én mondom, én, Zsolt.

S az ihletett vallomás után harsány, kipuffanó nevetéssel:

– Magilla gorilla!

EDDA

Edda harmonikus családban él, szülei szeretik egymást, és életüket két gyerekük körül építik fel. A kislány nevelésében azonban gyakoriak a viták. Apja véleménye szerint az anyja túlságosan odaengedi az irányítást, a gyerek akarata dönt az élethelyzetek túlnyomó többségében: étkezésben, ruházkodásban, tanulásban, szórakozásban… Az anyaintézetben nőtt fel, családi környezeten kívül, de – mint mondja – szeretné megóvni gyerekeit a folytonos kötöttségek és a felnőtt-irányítás szenvedéseitől.

A négyéves Edda óvodába lépése jókora megpróbáltatást jelentett az óvónőknek. A kislány semmiben sem óhajtott alkalmazkodni a közösség rendjéhez, nem bízta a kötöttségeket. Ha telefirkálta a terem falát, a megrováson nevetett, hiszen otthon is oda rajzolt, ahova neki tetszett. Étkezése, altatása külön küzdelemmel járt. A kötelező csoportos foglalkozások idején hátat fordított, esetleg kisétált, vagy játszani indult. Viselkedésével naponta fogyasztotta az óvónők, dajkák energiáját és türelmét.

Az ötéves Eddát óvónője, Zsuzsa néni hozta zenei csoportunkba, nyolc óvodástársával együtt. A kilenctagú együttes hamarosan megtöltötte az egész óvodai csoport életét zenéléssel, énekkel, dallam- és táncimprovizációkkal. Edda vezető szerepet talált, ötletes volt, aktív, lelkes, és egyre szebben alkalmazkodott társaihoz.

A gyermek első iskolai esztendeje katasztrofálisnak indult. Anyja tanácstalan rémülettel hallgatta a tanítói panaszok özönét. A jellemzésből egy figyelmetlen, közösségi életre alkalmatlan és a tanulásban tökéletesen passzív gyermek képe bontakozott ki. Edda szenvedett az iskolában. Nem értette, miért korholják és büntetik. A megrovásokat hősiesen megjátszott közönnyel fogadta, csak otthon próbált sírással könnyíteni feszültségein. Később elmondta, hogy eleinte sokat beszélt az iskolában. Felszólalásait, megjegyzéseit, kérdéseit tanítója szigorú figyelmeztetésekkel hallgattatta el; meg kellett tanulnia, hogy mondanivalóját magában tartsa, és jelentkezzen, ha beszélni kíván. Nagy erőfeszítéssel megpróbálta: jelentkezett és újra jelentkezett. Ám a tanító többnyire nem őt szólította fel. Eddából nyilvánvalóan hiányzott a minden akadályon áttörő gyerekek kitartó buzgalma. Próbálkozásai sikertelenségét véglegesnek könyvelte el, közönybe burkolózott.

Iskolai tevékenységét a továbbiakban az élet keserves kötelezettségei között tartotta számon, muszájból volt ott. Szívét, lelkesedését, alkotó tevékenységét, ötleteit és vágyait oly sikeresen elrejtette, hogy tanítói ezekről sohasem vettek tudomást.

Edda okos kislány, a tanulással jól boldogul. Kitűnően sportol, verseny-eredményei folytán tekintélyre is szert tett, osztálytársai értékelik őt. Elmondta nekem később, mennyire vigyáz, nehogy az iskolában szót ejtsen a zenéről vagy zenetanulása élményeiről. „Sohasem mondom meg, ha hegedülök, vagy koncertre megyek. Senki sem tudja, ha Klári néninél zenélek.” „Miért, de miért, Edda?” „Kinevetnének. Csúfolnának. Azok nem szeretik a zenét.”

Óráinkra Edda rapszodikusan járt, a heti két délután rendszerességét sem vállalta. Ha otthon éppen jó játékban merült el, a kedvünkért sosem hagyta abba. Gyakran volt passzív az órákon is, kiflit majszolt, vagy rágógumit rágcsálva elnyúlt valamelyik fotelen. Éneklésünkben többnyire részt vett, mert a közös búcsúéneket szerette. Ilyenkor közénk telepedett a szőnyegre, és valakihez odadőlve szívből énekelt. Sorra megrendelte a kedvenc dalait, s mi daloltuk, ahogy kérte. (Ez nem kivételes kiváltság, a búcsúének intim perceiben mindenki sorra kéri kedves dalait.)

Tánc-improvizációkat csak igen kedvére való zenékhez komponált, ám akkor valódi ihletésben, gyakran több variációt egymás után. Társakat többnyire régi óvodáskori barátai közül választott, elsősorban Krisztinához csatlakozott.

A legfinomabb szeizmográf érzékenységével jelezte, ha közönyös vagy objektíven bíráló szemű közönség vett részt az óráinkon. Kecskeméti intézeti bemutatónkon például egyetlen lépést sem táncolt. Miután nagy kék szemeivel alaposan megszemlélte a jelenlevőket, passzív hallgatásba burkolódzott.

Edda sohasem indult táncba irántam vagy másvalaki iránt való figyelemből, segítési szándékból. A körülöttünk totyogó, esetlenkedő kistestvérekkel nem foglalkozott. Nem tanított és nem segített. A zene: önkifejezésének eszköze volt, önmagát adta benne, amikor a megnyilatkozás szükségét érezte, és biztos lehetett az érzelmi fogadtatásról.

Edda első esztendejének végén készült első videofelvételünk a SZÁMOK stúdióban, de a felvételeken ő alig látható. Nem tűrte a stúdió levegőtlen forróságát és a felvételek fáradságát. Málnaszörpöt ivott, odakint szaladgált és vissza sem jött hozzánk.

A következő év egyik felvételének hűvösebb napján mégis bekapcsolódott. Sztravinszkij Trois pieces pour clarinet seul című darabjának harmadik tételéhez varázslatos mozgáskompozíciókat játszottak el Krisztinával és Emőkével. Az egyikben valamilyen csudamadarat kergettek zenére, a madár Edda volt.

Őrizzük azt a szólóját is, amelyet Mozart D-dúr koncertrondójának részletéhez táncolt, kezében egy képeskönyvvel. A Miki egér-könyvet valahol kinn találta, és tánc közben sem tette le, olvasta, miközben Mozartra keringett. A könyv lapozását a zenei frázisokhoz időzítette, és a téma végére lágy mozdulattal, könnyedén lefeküdt, fejét a könyvre hajtva.

A következő ősszel, szombathelyi videofelvételeink első napján Edda kint sétafikált, a vágóasztal kezelőit nézegette, almát rágcsált, nem táncolt.

Vasárnap kirándultunk Velembe. A szabadban játszottunk, szabad tűznél almát sütöttünk nyárson. Az almasütés minden részlete izgalmas újdonság volt – a tűzrakás, nyársfaragás, az almák sülése felfűtött élmény.

Másnap reggel a stúdióban Edda hozzám fordult: „Szeretném eljátszani az almát” – mondta. Törökülésbe kuporodott, lehajtott fejjel, csöndes befelé fordulással, komoly elmélyedéssel, majd azt kérte, hogy „valaki csináljon olyan hangokat, mint az alma, mikor sül”. A gyerekek lelkesen vállalkoztak, és sorra megkomponálták a maguk hangkölteményeit, szájukkal, nyelvükkel, almasütés- emlékeik nyomán. Edda mindegyikhez mozdulatokat improvizált. Végig ugyanabban a helyzetben, törökülésben maradt. Karjai, törzse, feje, arcvonásai, ujjai megkapó változatossággal követték a hangok erejét, dinamikai változásait, felíveléseit és lehullásait, a hangszíneket, a motivikus összefüggéseket. Közel fél óráig ült ugyanabban a pozícióban. Ha olykor az oldalára fordult, akkor is megtartotta a törökülés-helyzetét, kissé előrehajló vállaival és lehajló fejjel. Helyzetével az alma gömbölyűségét adta vissza, mozdulatai variációival pedig a hangzásváltozásokat követte. Átlényegülése bensőséges és lényegre törő volt, megjelenítette a sülő almát, minden, számára fontos jellemzőjével. Ugyanakkor odaadó figyelemmel alkalmazkodott társai hangkompozícióihoz. Ez az alkalmazkodás olykor a közös alkotás szintjéig emelkedett. Edda nem nézett a hangadó gyerekre, csak maga elé. Fejét nem fordította el; talán mert a pozíció állandósága fontos volt az almává lényegülés folyamatához. A hangadó és átvevő kapcsolata teljes volt: Edda felfogta az improvizált hangokat, és azonnal válaszolt rájuk mozdulataival. Spontán válaszainak időzítése hihetetlen auditív figyelem, tökéletes koncentrálás eredménye lehetett.

A kettősök összehangoltsága varázslatos volt, mindnyájan mozdulatlan elmerülésben figyeltünk. A megjelenítéssel átéltük a megszemélyesített alma drámáját átalakulásának különböző pillanataiban.

Erdei almasütésünk komplex élmény volt. Érzékeltük az élő tűz és a nyárson sülő almák színeit, formáit, hangjait, illatait, sugárzásait, ízeit. De az élmény komplexitását még egy fontos komponens egészítette ki: közösségi aspektusa. Az almasütés együttes felfedezésünk volt, megosztott öröm, amely a társak részvételével vált bensőséges ünneppé. A szabad tűz körül békés nyugalomban énekeltünk, hallgattunk, beszélgettünk. A gyerekek megjegyzéseikkel kísérték a tűzbe csurranó almalé sercegését, a szikrák izzását, a fadarabok lángolását és széthullását, a hamu színét és melegét, a pernye laza szállongását, a nyársak végén piruló almák héjának zsugorodását-fodrosodását, a megsült almák ízét, és így tovább. Az alma közös örömünk szimbóluma lett. Edda megjelenítésében pedig művészi élményünkké emelkedett.

Háromnapos felvételsorunk végére jutottunk már, csaknem útra készen, amikor – mintegy búcsúzóul – Bartók Mikrokozmoszának egyik bolgár táncát tettük fel. A gyerekek nagyon kedvelik a bolgár ritmusok váltakozó lüktetéseit, a kis stúdió csak úgy pezsgett a jókedvtől, mindenki táncolt. Edda hozzám bújt, és azt mondta:

– Szólót szeretnék.

A „szóló” nálunk egyéni, páros vagy kiscsoportos bemutatást jelent. A gyerekek szabad társválasztással táncolnak. A szóló többnyire egyéni mondanivalót hordoz, de lehet a párnak vagy kis együttesnek közös alkotása is. A témát az előadók egymás közt megbeszélik, de csak a tánc bemutatása után mondják el.

– Miért nem mondjátok el előtte? – kérdeztem egyszer.

– Mert amíg táncoljuk, azalatt megváltozhat – magyarázták.

– Egyedüli szólót kérsz? – kérdeztem.

– Nem, hanem Krisztivel lesz.

– Megbeszélitek még Krisztivel?

– Ezt nem kell megbeszélni.

Kriszti kissé meglepődött, de azonnal beleegyezett.

– Jól van, majd nagyon nézlek – bólintott, és mellém húzódva tekintetét máris Eddára függesztette.

A videofelvételen a jelenet első szakaszában csak Eddát láthatjuk. Én azonban mindig kettőjüket látom magam előtt: Eddát, amint a kamerák előtt térdepelve megkezdi jelenetét, és Krisztinát, amint mellettem kuporogva moccanás nélkül lesi a párja arcát. Edda nem fordult Kriszti felé, kettőjük összetartozását mégis intenzíven éreztük. A két gyerek, a táncoló és a mozdulatlanul figyelő, első pillanattól kezdve azonos kapcsolatban volt, együtt alkottak.

Edda drámáját lélegzetvisszafojtva néztük. Tekintete, mimikája, mozdulatai kifejezték belső feszültségét, felidézett élményének fájdalmát. Egy kétségbeesett gyerek küzdött ott valami – számunkra ismeretlen – csapás ellen. Megnyilatkozásának őszintesége feledhetetlen élményem maradt.

Mikor kelt fel Kriszti, hogy belépjen a jelenetbe? S miért éppen abban a percben indult el?

Már többször próbáltam megfigyelni a gyerekeim jeladásait, amelyekkel táncuk közben egymást irányítják, figyelmeztetik, de többnyire olyan finom jelzéseket váltanak, amelyeket a legfigyelmesebb néző sem tud érzékelni. Egy pillanatra sem vettem le tekintetem Eddáról, mégsem láttam, mikor és hogyan jelzett Krisztinának. Kriszti később azt mondta:

– Éreztem, hogy nagy bajban van, elhatároztam, hogy én leszek az anyja, és segítek neki.

Segített. Résztvevő arccal, sajnálkozó mozdulatokkal járta körül. A közvetlen közelében táncolt, mozdulataival, arcvonásaival kifejezte, hogy osztozik a bánatában, hogy vele van, hogy együtt érez, hogy szeretetével segíteni kíván. És azt, hogy az anyja szerepében vigaszt tud nyújtani.

„Elhatároztam, hogy én leszek az anyja.” Miért az anyja? Miért nem a barátnője, ami a realitás? Hiszen baráti segítséget is adhatott volna. Krisztina azonban olyan fájdalom jeleit láthatta, amelynek enyhítéséhez már anya kellett. Az anya szerepét vette fel, mert abban érezte magát leghatékonyabbnak. Az anyaszerep elegendő erőt adott neki ahhoz, hogy közbelépjen, és segítsen a szenvedőn.

A jelenet végén átöleli a szemeit eltakaró, térdelő Eddát, aki a vigasztaló ölelésben megnyugszik, elpihen.

A két gyerek pozíciója a zárómozdulatban Michelangelo Pietáját idézi. A szobrot nem ismerték. Lehetséges, hogy az örök érvényű emberi érzelmek művészi megjelenítései és a gyerekek megérzései közt belső összefüggés van?

A zongora utolsó hangjai után döbbent csendben maradtunk ott.

– Elmondod, Edda? – kérdeztem, amikor végre szólni tudtam. Edda derűsen fölült az asztal tetejére, lábát lóbálta, és gyerekes könnyedséggel mesélte:

– Azért csináltam így – a lehajtott fejét rázta, hogy rövidre nyírt szőke haja az arcára borult –, mert nem tudtam elhinni, nem tudtam elhinni, hogy meghalt az apám.

Miért és mikor félthette Edda viruló egészségű apját? Szüleinek sohasem beszélt róla.

Miért éppen ez a zene hívta elő rettegését, vagy félelmetes álmának emlékét? Nincs rá magyarázatom.

Azt sem tudom, miképp követhette a két kislány a Bartók-mű hangjait úgy, hogy improvizált mozdulataikból a zene szinte leolvasható. A képmagnó-felvétel elemzésekor láttuk mozdulataik hangolódását a darab harmóniáihoz és súrlódásaihoz, ritmikus összefüggéseihez, a frázisok emelkedéseihez és feloldásaihoz, és így tovább. Négyesiné Pásztor Zsuzsa leírásában olvashatjuk: „A képsor kezdetén Edda a földön kuporogva, nyugodt és tiszta arccal várja a darab indítását. A tiszta kvintekből álló 2+2+3 nyolcadon ritmusosztinátók között felhangzó napfényes pentaton dallamra felkel, magasra nyújtott karral, felemelt arccal, hajlongva forog, mosolyog önfeledten. Mozgáshangsúlyai, váltásai pontosan egybeesnek a 3 ütemes osztinátó szakaszok, illetve a dallamsorok indításaival.

A 16. ütemben, ahol a lüktető zenei szövet föl-le gomolygó hangsorokban folytatódik, a kislány letérdel és előreborul, meg felemelkedik a kétütemes tagolás szerint, mintha csak látná Bartók kötőíveit a kottában, amikkel a hangok összetartozását jelölte.

A 20. taktustól egyre növekvő feszültséget tükröz a gyermek mozgása. A fokonként felfelé rohanó motívumok sűrűsödő hullámaiban Edda két kézzel szorítja halántékát, hajladozása felgyorsul a négytaktusos szekvencia ütemhangsúlyait követve. Arca elgyötört, homloka függőleges redőitől kétoldalt lefelé feszül szemöldöke.

A 24. ütemben a kínosan kalapáló bővített kvártok és szeptimek kulminációs pontján öklével eltakarja szemét, fejét jobbra-balra veti, törzse hátrafeszül, ég felé nyújtja tenyerét, majd a 31. taktusban fellendülő mély »fisz« orgonapontnál földre omlik, és az érdesen zakatoló kisszekundos osztinátók alatt 4 ütemen át mozdulatlan marad.

Közben lép a képbe társa, Krisztina, árnyékként lebben mögéje, két kezét arcára szorítja, és sajnálkozva csóválja fejét.

A 35. taktusban a »c« alapú dallam indulásakor Edda felemeli szenvedő arcát, karja még bénultan csüng oldalt, térden állva fordul társa felé, aki részvéttel megsimogatja. A »d«-ről kezdődő újabb dallamhullámnál (40. ütem) Edda kétségbeesetten emeli kezét a »desz« csúcspontig. Innen a háromütemes osztinátó nyolcadcsoportjainak lüktetését ketten felváltva rajzolják, magasra tartott, repdeső csuklóval.

A szaggatott akkordokkal kísért dallamsorok (a 45. ütemtől) újabb izgalmi hullámot indítanak. Edda térden állva, vigasztalanul himbálja fejét, arcát karjába temeti. Az 51. taktus exponált »f« orgonapontját kitárt karja akcentusával jelzi. Krisztina közben jobbról-balról hozzáhajol, suhanó lépései ritmusát és irányváltásait a zene lüktetéséhez és dallamíveihez hajszálfinoman igazítva.

Az utolsó dallamsor végeztével, a »c« alapú osztinátó morajlására oldódás következik (55. taktus). Edda felemeli homlokát a földről, oldalt hajlik párja felé, virágszerű ujjakkal lesimítja szemét, karját leengedi, majd az utolsó, halk »c« dobbanására csukott szemmel vállára ejti fejét. Társa mellé térdelve szelíden átfogja őt, és nézi lehajtott fejjel.”

Nem tudhatjuk, hogy milyen közeli vagy távoli jövőben alakulhat majd ki a képmagnó-felvételek rendszeres és részletes elemzése nyomán az a tudomány, amely a zenei nevelés új útjait a szélesebb közönség számára is járhatóvá teszi. Amit látunk, világos: a gyerekek sokkal nagyobb mélységben fogadják be a zenét, mint ahogy azt a jelenlegi tanítási ismeretek feltételezik.

A gyerekek önkifejezésének ezek a művészethez kapcsolódó jelzései a tanító igazi kapaszkodói. Eddáék Bartók-interpretálása nyomán Bartókhoz is, a két gyermekhez is bensőséges közelségbe jutottam. A kompozíció személyes értékeim legszebbjei közé került, hangjait igazi énemmel hallgatom, mert bennük nemcsak a zeneszerző, hanem két gyermek is szól hozzám. Közlésük új forrásokat tárt fel a lelkemben, amelyek bővebb áradással táplálnak, amikor gyerekek segítésére vállalkozom.

BEFEJEZÉS

Kodály tanításából és életviteléből tanultuk, hogy életünk egyensúlyához szükséges tapasztalatainkat a természeti és a művészeti értékek átélésének bensőségében nyerhetjük. A természet jelenségeinek közelsége és a művészet értékeinek befogadása együtt és egymást erősítve védi a gyermekeket a tompa céltalanság, a reménytelen beszűkülés, az értelmetlen elaprózódás, a bizonytalan ingadozás veszélyeitől.

A természet és a művészet mélyre nyitogató élményeitől megfosztott gyermekek könnyebben nyúlnak igazi kapaszkodóik helyett gyatra támaszok felé, megsérülnek, és sérüléseik nyomait terápiás kezelések hosszú sora gyógyítgatja. Vagy kiürültségükben növekedés helyett roncsoló bódulatokban merülnek el. Pedig a természetélmények és a művészetélmények bensőséges átélését a gyermekek született hajlandósága és hangoltsága segíti. Az élmények egymást erősítik, és a nevelésben elválaszthatatlan társak. Lehetőségeik messze túlmutatnak a pedagógiában eddig használatos módszerek gyakorlatán. A tantárgyakra és foglalkoztatási ágakra szabdalt oktatási rendszerek alapvető irányváltozásaira lesz szükség ahhoz, hogy a gyermekek természetes komplex befogadásuknak és megnyilvánulásaiknak jobban megfelelő, összefüggő élményegyüttesek segítségével nevelődjenek.

Miképp asszimilálja az érzékeny gyermeki szervezet a kibontakozásához oly fontos szépségélményeket? Keveset tudunk erről, mert a folyamat olykor látványos, máskor rejtett és csak távolabbi jelzéseiben regisztrálható. A gyermekek élete, miként a fák növekedése, nem a mi korunkat építi, hanem a következőt, az érzékszerveinkkel már el nem érhetőt. Életük eredményeit ujjaink nem, csupán képzeletünk érintheti. Mi csupán ösvényeket nyithatunk számukra, hogy könnyebben odataláljanak a természet és a művészet életadó erejéhez. A világban való elhelyezkedésük, közösségi beilleszkedésük, produktivitásuk, családépítésük és társadalmi lendítőerejük függ attól, miképp élnek vele.

Ha a gyerekek a dalok, a zene, a művészet üzeneteiből igazságot és meggyőződést szívhatnak magukba, lelki szöveteikben azok a sejtek indulnak növekedésnek, amelyek az igazságra és meggyőződésre érzékenyek. Ha a zene befogadásának, átélésének körülményei között egymás iránti szeretetet, megbecsülést, felelősségérzetet tanulnak, ezek a tulajdonságok a zenei élményekkel együtt épülnek személyiségükbe. Későbbi zenei élményeik, művészetekhez kapcsolódó kifejezési formáik ezeket a tulajdonságokat hívják elő, tudatosan vagy rejtett mélységeikben.

Művészeti tehetség, kreativitás, kifejező képesség önmagukban nem építik fel az ember belső erejét. Az élet áradását a minőségi többlet adja, a másokért vállalt felelősség, ami a fában a gyökerek tisztessége a törzs, az ágak, a gallyak, levelek és termések iránt, s azok figyelme egymás iránt: az önként vállalt, meg nem szűnő fáradozás az együttes növekedésért és a termésért.

Így írhatta Beethoven a IX. szimfóniát, Kodály a Psalmus Hungaricust.