Tűz a vízből

Tűz a vízből

Pirosra nyílt a szemem, párnámról egyenest az égre látok. Mire a vízhez értem, a ciklámenek és lilák átsimultak fehéres tompa kékségbe. Az öböl közepén úsztam, amikor sötétpiros körfolt felső, vékony kis szelete jelent meg a tenger láthatárán. Sebesen emelkedett, kerekedett.

A csillagképek mindig észrevehetetlen lassúsággal mozdulnak, akárhogy meresztem a szemem, állónak látszanak. Változásaikat csak a helyzetükből észlelem: lám, a Göncöl rúdja eltűnt a domb mögött, pedig imént itt láttam. Ezt a tűzkört a szemem követhette változásában.

A szeptemberi Égei-tenger langyos, sós, tempózás nélkül is lebegtet. Nincs súlyom, és a testem is gyönyörűség.

Az emelkedő kerekség alázatra indít: ez a pici labda lenne a nap? Arcom a tenger szintjén, pislogás nélkül bámulom a sebesen kerekedő szeletet. Már kör és mégsem kör, mert alsó érintőjéből nyél nyúlik a vízbe, mint a kerekre faragott nyeles kézitükör. Nyúlik a tűz-nyél, aztán letörik, és lehull a láthatár mögé. A kör már kereken emelkedik diadalmas fenségében, megállíthatatlanul, már nap, fénye van, pályát jár, melegít. Nézni sem lehet, vakít. Mozdulok, érzem a szelet a hajamon, gondolataim indulnak, irányt keresek, érzékelem a testemet. Az elébb nem a mindennapi testem működött, és a 70 évvel ezelőtt egységnek szült darab. Úszom lassacskán, a sós tenger körülfog. Szeretnék egy kicsit sírni, csakúgy sírdogálni, könnyű könnyekkel.

Elengedtem egy gyereket. Belém kapaszkodott, másban nem bízhatott. Elengedtem, útjára küldtem, a semmibe.

Tanítottam? Gyógyítanom kellett volna.

Testemet hiába ápolgatja a meleg hullám, a lelkembe vesszőket szúr a magasan fénylő nap. A szeretet ellen vétkeztem. Nincs bocsánat.

Kurzust tartottunk szép, hegyi faluban. Sokan jöttek, sokfelől, sokféle várakozással, kicsit csudát látni, zene-fészekbe bújni, zene-titkok közt melegedni.

Kiket találok ott? Melengetem a reményt, hátha segítőket, tanítókat? Ha kezükbe nyomhatnám a „tudományomat”, nesztek folytassátok, csináljátok jobban! Mennyi ember! Jönnek, érkeznek, cipekednek, elhelyezkednek. Ismerkedünk.

Robi jön, mackósan, szuszogva. Tizennégy éves, gyógyszerekkel puffadtra hizlalták. A régiek ismerősen köszöntik, megölelik. „Náditündér!” Robi a tolószék fölött, összehajolnak. Náditündér finom madár-üdvözletet csipog, Robi olvadozik, a szeme is mosolyog a vastag üveg mögött. A madárhang szinte igazi, csak Náditündér tudja így. Elbújnék boldogan, nem kellek most, ezek ketten a fa meg az ága. Egyik a Szeretet, törékeny cserépedényben gyógyító kenet illatos olajakból. A másik felbillent mérleg, idegorvosok gyógyítanák, ha tudnák. Tanítók rég feladták…

Robi a szép külföldi gyógyászat különszobájában él, bezárják, kiengedik, tombol, tör-zúz, visszazárják új gyógyszerrel. Legyintenek, és kerülik, mint a pestisest. Szeretni nem lehet, nem hagyja, nem tűri, ahol szeretnék, oda üt legelőbb. „Nem hiszek az érzelmekben – magyarázza –, anyám se tudja az érzelmeket, én sem, választanom kellett, hogy érzéseim legyenek-e, vagy tudásom, és én a tudást választottam.” Hallgatom, nézem, kapaszkodom belé. Mintha elszállóban volna, vagy süllyedőben. Mint Andersen meséjében a lány, aki kenyérre hágott. A lány, Klári, nem szeretett senkit, hiú volt, önző, az ajándékba kapott kenyeret a sárba dobta a lába alá, úgy védte a szép cipőjét. A pokolra süllyedt, kenyerestül. Dantei leírás a szenvedése, végül egyetlen könnycsepp szabadítja meg, egy kislányé, aki őszintén, szívből vele érez.

Van-e könnyem Robiért? Az érzelmek kenyerét dobta a cipője alá, mert tudni akar, minden tudományt. Olvas, olvas, képtelen mennyiségű könyvet, cikket, ismertetést, bárhonnan. Évek óta nem jár iskolába. Nem tűri a gyerekeket, azok se őt, kivetik, látni se bírják. Magyarországon is így tettek vele, óvodától iskoláig, bármilyen közösségben, családban, baráti körben, társaságban, bérház udvarán, parkban, játszótéren. Ütötték. A gyengébbet meg ő ütötte.

Felnőttek olykor megértik, próbálkoznak körülötte, elbámulnak a tájékozottságán, beszéltetik, hallgatják, ámulattal. Én is így hallgatom, mert csupa olyat tud, amit én nem. Nem lehetnék vitapartnere, csak hallgatója. Atomfizikáról beszél, találmányokról, rendszerekről, a világ romlásáról, a rohamos pusztulásról. „Az emberi felelőtlenség pusztít – magyarázza –, nincs menekvés, elpusztítják a növényeket, az állatokat, a levegőt, a talajt, az embereket. Mindent.” „Rövid idő kérdése” – mondja természetes hangon, mintha az időjárást véleményezné. „Esni fog ma” – mondjuk így. És Robi: „Hamarosan lesz egy gép, kicsi, ekkora – mutatja –, egyetlen gombot nyomnak meg rajta és puff, a világnak vége. Vagyis a Földnek. Mindenestől.” Elgondolkodik. Én a fenyőfát nézem. Robi nem, ő valahová a levegőbe néz, távolra. „Lehet, hogy én leszek az, aki a pusztító gombot megnyomja.” Nem szólok, nem tiltakozom. Mégis, szünet után így folytatja: „Talán sajnálnék valakiket. Ezeket itt, titeket.” Csönd. A szívemben a hála olvadozik. Mindjárt megnyílik a torkom, és mondok valamit. Robi megelőz: „Hiába, senkit sem lehet megmenteni. Mindenkinek pusztulnia kell.”

Ülök mellette, tehetetlenül, és siratom a befelé csorgó könnyeimmel, úgy szeretem, a kötényembe rejteném, elbújnék vele. Még sosem volt tanítványom, akit ennyire szerettem. Tudja. Azt mondta egyszer: „Te mindenestől szeretetből állsz.” És megmutatta: „Innen a talpadtól a fejed tetejéig. A hajad is. Minden.” Jóságosan, megbocsátón mosolygott rám, mint aki elnézi a gyöngeségemet és a tudatlanságomat. A világ felrobbanó félben, a gépek készen állnak, én meg itt zenélek. „Csak szeretetből állsz – mondta –, a csontjaid is.” Nem tréfál, komolyan mondja, meggyőződéssel, ahogy a világ felrobbantó atomot.

Választékosan beszél; magyarul, franciául, héberül. Mit olvas a tudományos fantasztikus könyvek erdején kívül? Pszichológiát, a sűrűjéből. Hát verset? Irodalmat? „Nem. Untat” – mondja egyszerűen.

Eszembe se jut, hogy verset, könyvet ajánlhatnék. Az életet sem ajánlhatom. A halál, a pusztítás vert benne gyökeret, ezer gubanccal. Mérgekkel locsolják, ahogy a testét is mérgekkel fújtatták puffadtra. Sem csitítani nem tudták, sem békíteni, sem bátorítani, sem megnyugtatni.

Ülünk este a zenés gyertyafényben, a kezét fogom, vagy csak hozzáérek. Társakat keresnék neki, mezítláb lépkedek a padlón fekvők, térdeplők, guggolva gubbasztók, táncolók között. Társakat, Robinak. Nem gyereket, nem, sajnos gyereket nem lehet. Felnőttet, talán. Hol van Ildikó? Hol van Eszter? Szemem kutat a félhomályban. Meleg kályhát keresek egy fagyott gyereknek. Táncolnék, de Robi súlyosan ül, teste a padlóba süpped. Mellé térdelek, kézen fogva, csontjainkon átrezeg Bach, az övén is, tudom.

Este Tamásék hazakísérik. Másnap is. Harmadnap gyűlölettől fortyogva érkezik, családi veszekedés, a szokásos, értelmetlen és értelemmel nem is követhető. Elköltözzön? Ott maradjon a bérelt házikóban a patakparton, sötét utca végén, maga? Maradni akar, anyja nem engedi, veszekedés, Robi zsebre vágja a ház kulcsait.

Így kezdjük énekes óránkat, Robi a körben, velünk. „Két szál pünkösdrózsa, kihajlott az útra…”, a kör közepén gyarapodnak az „átváltozók”, pünkösdrózsák, vízcseppek, hangyák, fűszálak, a katicabogár, hétpettyes. Robi még a körben kering, csupa mosolygó várakozás, valaki őt választja mindjárt, a szemébe néz, és beviszi átváltozóba, így szoktuk. De Eszter szalad át a ház felől, Robihoz fut, és a fülébe sugdos. Robi elsötétül és visszaszól. Eszter tanácstalanul topog, visszafelé indul. Robi sötét daccal fújja a pünkösdi rózsát. Épp választanák őt, amikor Eszter újból szalad, „bocsánat, muszáj!…”, néz rám. Biccentek, folytatom az órát, ez kurzus, emberek hónapokig készültek ide, és én tanítok. Tanítok! Robi a zsebébe nyúl, Eszternek adja a kulcsokat, és azért is átváltozik, nem mondja meg, mivé. Nem is faggatom. A körben keringők elfogytak, valamennyien a füvön kuporgunk, közelség-kupacban, egymás érintésében, puhán zsongó hangok közt. A pünkösdrózsa dallamához saját dallamok simulnak, gomolyognak, bugyborékolnak, szétterülnek, apróra szakadoznak, csipkésednek, egymásba egyenesednek, csakúgy szabadon a hegyi tiszta fenyőillatban. Óriás hársfa és fenyők hallgatják. Elbűvölődöm, belefeledkezem.

Csak órák múlva tudom még, hogy Robit kidobták, nálunk fog lakni. „Nálunk, hol? Hisz nincs szabad helyünk!” „Az átjáróban van dívány!” Az átjárón átjárnak, nyugodt perce sem lesz, ismerem a magány-igényét, robbanni fog. Robi dühös és megalázott, nincs hova menjen, jó lesz az átjáró.

Korán keltik, este későig nem alhat, és nincs egy kuckója, ahova elvonuljon. Én is keseregnék, én is elfáradnék.

Az átjáróban összerakjuk az ágyneműjét, naponta összecsomagoltatjuk a holmiját, elrakatjuk a cipőjét. Robi mogorva, keserű, és megmutatja a kellemetlen arcát. Ha leülnénk a fenyő alá ketten, és kibeszélhetné a baját?

Klári néni tanít, tanít, tanít, ötven embert, kiscsoport, nagycsoport, kiscsoport, nagycsoport.

Robi veszekszik, durva, kíméletlen, lökdösi a kicsiket. A felnőttek engem figyelnek: mi lesz Robival? A páros beszélgetések megritkulnak, Robi a gyerekek közé vegyül, unott fölénnyel, neki nem partner a gyerek, sosem volt gyerek partnere, nyolcévesen sem.

Ebédidőben mackósan mászkál. „Nem ebédelsz, Robikám?” „Hogy ebédelnék, disznóhúst adnak.” „Helyette mást?” „Én nem eszem ezt a kosztot…” Motyogok magam elé, tehetetlenül. „Kérsz egy kefírt?” „Utálom! És gyűlölök mindenkit. Ma hallottam, hogy az az undorító srác azt mondta rólam: »Mit akar ez a dagi?« Fogalmuk sincs semmiről, hülyék, szétverem a pofájukat.” „Robi!” „Tudom, tudom, nem bántok itt senkit. Miattad.”

Reggelinél a jószívű Andrea meséli a tegnapi Robi-kalandját, szomorú, tehetetlen. „Én azt mondtam, ő azt mondta…” A gyerekek közt elviselhetetlen.

Ezerjófűteám keserűbb, mint tegnap. Mintha sós is lenne. Könnyeket nyelek?

A rétre indulunk, puha fejű vadvirágok ringanak a nagy mezőn, sosem látott, ismeretlen bolyhos fejecskék, lengő, hosszú szárakon. Sokaságuk simogató, bárányfelhők aprózva, s alattuk az esős nyár minden színes vadvirága, sok-sok, rengeteg. Tenyérnyi darabon, közelről sokféleségük bűvöl, kiterjedt ringásában az összefüggő egység. Napok óta nézegettem. Melyik Bachot válasszam hozzá? Mire fessünk? Apróra kigondolom, megálmodom. Tamásék lécekre feszítik a hosszú papírszőnyeget. A gyerekek is elérik így! Kicsit lebeg? Annál jobb. Húszan melléférnek, közös a tér, de ki-ki a maga választott felületén festhet. A hárfánk húrjai összehangoltak, mindenki segít, igyekszik, a zárónapok közelében sem fáradunk.

A réten ragyog a nap, minden virágszirmon, bóbitán bukfencet vet egy sugár, éjszaka esett, csupa harmat a fű, csak a tenger tud hasonló mozgékony ragyogást. A lekaszált darabon körtáncot járunk énekelve, sok a gyerek ma, mind figyel. A felnőttek is nekihangolódnak, rájönnek, miért gyalogoltunk ma ennyit és épp ide.

A dombtetőről kurjongatás szakítja félbe a dalolásunkat, szikár öreg átkozódik. „Pusztuljanak onnan, letapossák a füvemet, feljelentem magukat, kijön az önkormányzat…” A kezek lehullnak, ijedt, csönd. Szaladok fel a domboldalon az öreghez, békítőbe. Falun nőttem, tudom a kaszálást, a füvet nem tiportuk, hisz látja, a lekaszált darabon táncoltunk, a másikat csak néztük, megfestjük odafenn. Az öreg füstölgő kazán lassan csitul. „Gyerekek vannak – böstörgi –, azok majd belerontanak.” „A mieink nem. Nézze! Egy se lépett a kaszálatlanba.” „De majd belelépnek, aztán nem tudom lekaszálni. Micsoda kár! Mivel etetem a marhákat?”, pörög tovább a veszekedős kereke, már lassulóban. „Isten áldja, legyen szép vasárnapja” búcsúzom.

Odalenn szorongva vár a népem. Bori az anyja fülébe sugdosott: „Levágja a bácsi Klári nénit a kaszával?” Éneklésünk abbamaradt, de még körbenézünk a dombokon. Koszorúsan öveznek minket, és a hófehér Szent Vid-kápolna a csúcson mosolyog. „Onnan fújtatok tegnap szappanbuborékokat Zsókával, üzenőbe.” Minden otthonos, a mienk. Ballagunk hazafelé, fellazult karjaimmal ölelem a közelieket és emelkedő szívvel nézem Robit. Konstantinával jönnek, beszélgetésbe merülten. Jobb választás el sem képzelhető, a húszéves Konstantina maga a harmónia, a derű, gyönyörű arcán, szemein a napsugarak is megpihennek. Costa Ricán született, minap az otthonáról mesélt nekem, csupa élet és figyelem az a lány, de jó, hogy Robival sétál! Robi derűs, nyugodt-vígan lépked, semmi csoszogás és mackózás. Egyenest a festékekhez mennek, s Robi már rakja is a színeket. Míg a többiek készülődnek, keresgélnek, maszatolnak, Robi már felrakta a Szent Vid dombját, fenyőfástul, kápolnástul, távlatában, elképesztő realitásban, minden a helyén. A színek élnek, és semmi maszat, semmi keresgélés. Robi úgy fest, mintha ujja hegyében lenne a látvány, egyszerűen ott van a papíron, úgy, ahogy láttuk. Közben Konstantinával diskurál, képeik valahol találkoznak is.

Robi nyolcévesen feketés pacnikat festett, folt hátán foltvadulásokat kent egymásra. Elképedek most a gyönyörű munkájától. Látta-e valaki odakinn? Az orvosai, akik nyugtatókkal tömik, tanárai, akik naponta hazaküldték az iskolából?

Robi vékony ecsetet keres, és a domboldal közepére odapöccinti a kaszás öreget, sűrű feketével. Pici, vékony tücsök a kaszás ember. Kész. Mellém ül. Beszélgetünk.

Régi jógatanáromtól, Pétertől tanult képzelet-gyakorlatom jut eszembe; mintha belülről növekednék gömbbé, és körülvenne a magam levegője, biztonságban, megtöretlen egységben. A gömbben most ketten vagyunk. Robi beszél. Magáról, igazat. Gömbünkben fenyőillat és zöldes fények, mint az alkonyat erdei fényei, szeretnék maradni és csak lélegezni. A gyerekem megindult felfelé. Hallgatom, és ő mondja. A kórházat, a gondolatait, a csillagok járását, a könyveket, a csembalót, beszéde csobog, mint a patak, egyenletesen, megszakítás nélkül. Kezemet tartom a csillogó hűs víz alá.

De István áll elibénk, Robi szemébe néz, keményen, és azt mondja: „A kislányom odafenn sír az ágyában, és nem mer lejönni, mert Robi azt mondta, hogy megöli egy nagy késsel. Ha az apád lennék, most úgy elvernélek, hogy nem ismernél magadra. Én nem ütlek meg, csak a szemedbe nézek, és kérdezem: tudod-e, mit csináltál?” Robi nem védekezik, meglapul zavartan, szinte szétomlik a széken. István: „Mit szólnál, ha most felpakolnám a családomat, és hazamennénk innen?”

István okos felnőtt; jó apa és igaza van. Pedagógus módján beszélt.

Ülök a széken, minden csontom fáj, mintha megmángoroltak volna. Nincs szavam. Hangom sincs. Nyögni se tudnék.

Robi lassan észhez tér, és már mondja a szörnyű gyűlölet szövegét. „Az a lány egy pszichopata, mindentől fél, igazán megölhetném, különben is, mindenkit megöl az atom, a gép már nemsokára kész, és a gombot én fogom megnyomni…” „Robi, te most mit tennél a helyemben?” Robi nem is tétováz. „Haza kell mennem, ugye? Nem tudsz itt megvédeni.” „Nem, Robi, nem tudlak. Gyerekek vannak a gondjaimra bízva.” Robi feláll, és indul csomagolni. Most megy autó a vonathoz. Az autó tetejére hajtom a fejem, onnan szólok: „Hívjátok Konstantinát.” Konstantina szaladva érkezik, Robihoz egyenest. Semmit sem tud. Festményük meg sem száradt még. „Hova mész, Robi?” Mindannyiunk közül egyedül ő érdemelte meg Robi búcsúölelését. Címet is váltottak: „Írjál, jó?”

Este ketten írunk levelet Konstantinával. Levél, mi az? Írunk azért.

Istvánék sajnálják, nem kellett volna hazaküldeni.

Nem. Nem kellett volna. A csillagokat nézem az utolsó velemi éjszakán, és nekik panaszolom. „Én nem vagyok zsonglőr, se légtornász, hogy a két kezemen a tanítás karikáit pörgessem, a két lábamon a terápiáét, kifeszített kötélen a magasban, védőháló nélkül. Fáradt vagyok. Aludni szeretnék: Aludni, felejteni.”

Milyen nagylelkű volt. „Te nem tudsz itt megvédeni.” Védeni, mitől? Fészekben éltünk itt, Robi, te is velünk. Mégis a markodban érezted az örökös kést. Egyszer iskolatársa karjába szúrta. „Gyalázta az apámat.” Borikánk, szegény, szólni se mert. De félt. Aki fél, azt ijesztgetik. Kegyetlen valóság.

A tanító tanítson. A terapeuta gyógyítson. „Tűzzel, vízzel vigyázzatok!”, kiáltott a bakter éjfélkor a falunkban.

És ha a tűz a vízből emelkedik?