Rondo vagy ronda

RONDO VAGY RONDA

A tesztlap véletlenül került a kezembe, méltatlankodó anya rázogatta. Általános iskolásokat vizsgáltak vele, a zenei műveltségüket, énektanáruk tudta nélkül. Ez utóbbi körülmény arra utalt, hogy inkább a tanár tanításának eredményességét akarták e körmönfont módon megvizsgálni, a többoldalas tesztlap sűrű rubrikáiból talán kiderülhet a vádirat, hogy ki mi mindent nem tanított meg, amit a tanterv szerint bizony meg kellett volna tanítania. Ha a rubrikák üresen ásítanak, a tanulók tudatlanok. Mit csináltak az énekórákon?

Véletlenül tudom: énekeltek. Népdalokat. Falusi iskola, falusi gyerekek, történetesen szeretnek énekelni. Ez egyébként ma már nem jellemző, mert számos falusi iskolában nincs is énekóra, sőt tanára sincs, más órákat tartanak ének helyett. De a tanulók is szívesebben játszanak komputerjátékokat. Ha egymáshoz látogatnak, videoklipeket néznek. Lehetőleg szülő- és főleg nagyszülőmentes nyugalomban, hogy ne zavarják fel a kedélyeket a tartalmukkal, jobb a békesség.

Ebben az iskolában azonban lelkes éneklés folyik, mert a tanáruk afféle megszállott, kedvenc foglalkozása az ének. Rengeteg népdalt tud, folyton újakat is tanul, nem unja el, nem fáradt bele, nem számolgatja, hány esztendő még a nyugdíjig. Nem is lenne érdemes számolgatnia, sokáig várhatja, fiatal még. Énekes szórakozásokból népdalversenyeket is rendeznek, ott az iskolában, a nagydíj talán tábla csoki, esetleg a Vitéz Palkó, vagy a 77 magyar népmese. Semmiképp sem videoklip.

Ebbe a – láthatjuk kissé régimódi – idillbe robbant az említett sokoldalas teszt, mit sem sejtő gyerekek iskolapadján. A pad maga is sajnálta, hogy a hátán kell tartania, nyekkent olykor, bocsánatért. A gyerekek nem ügyeltek a nyekkenésekre, némán meredtek az üresen ásító rubrikák halmazára, és rágták a tolluk rágható végét. Súgni nem lehetett, idegen felügyelő szeme vigyázta a vizsgát. Különben is ki súgott volna, kinek és mit? A kérdéseket se értették, válaszokat se tudtak. Ha talán a jól ismert tanáruk elmagyarázta volna azokat a keservesen ismeretlen kérdéseket! Vagy legalább ott ül a megszokott biztató mosolyával. Vagy ha valamelyikük súgva megkérdezhetné tőle, mi az a rondó? Talán ronda? De hogyan kell azt meghatározni? Mert ez a feladat: meghatározni. Játék közben, viccből, talán mondanának a helyébe más szót, de ez nem olyan hely, ahol viccelni lehetne.

És a rondó meghatározás nélkül marad. A rubrika üresen ásít. A többi rubrikába hellyel-kínnal kerül valami válasz, de a beszedett tesztlapok siralmasan hézagosak. Vagy van valami nekibúsult véletlen válasz, vagy semmi, csak a nagy üresség. A gyerekek fáradtabban lépkednek kifelé, mint egy matekdoga után. Ott legalább tudja az emberfia, mit kellett volna tudnia.

S az iskolában sebesen terjedt a gyászhír: az énekesek lebőgtek. A gyerekek még azt se tudták, mi az a rondó. Súgás-búgás, rosszalló hunyorgatás. Ejnye-ejnye, még azt se, nahát! A földrajz szakos kolléga gyorsan felfirkantotta a noteszébe, otthon van lexikona, megnézi. Vagy ha abban nincs, a sógorának van zenei lexikona, abban biztos meglesz.

A lebőgős gyerekek szülői a vacsoránál tudták meg a nap gyászhírét. Ki-ki vérmérsékletének és szokásainak megfelelően reagált. A szórakozott „Nahát!” volt az egyik véglet. Ezt az anyukát egyáltalán nem érdekelte a teszt eredménye, úgyis csak énekből van. És már mesélte is a családtagoknak a főnöke mai gonosz mondását, ami nyilván a Gizi aljas besúgása volt, hazugság az egész, de majd ő kideríti, és jól megmondja a bestiának. A rondó itt hamar feledésbe merült.

A másik véglet a gyerek síró bizonygatását túlszárnyaló sűrű kiabálás volt, apja-anyja együtt szidták, mint a jégeső. Elhangzott a százszor hallott vád arról, hogy sose tanulja meg a leckét, hogy biztos a többiek tudták, csak ez a lusta sose figyel, és folytatódott az emlékeztetővel, hogy a bátyja biztos tudta volna és az apja is mindig tudta és az anyja pláne tudta, sőt a nagymama is, aki aránylag fiatal volt és járatos a világban. Ha nincs véletlenül Colombo-krimi aznap este, bizony a vacsora is könnyekbe fulladt volna, de így muszáj volt abbahagyni a nevelést. Majd megtudjuk holnap a szomszédasszonytól, mi is volt azzal a zenei teszttel. Még hogy rondó. „Vidd ki fiam az edényt, kezdődik a film.”

Valahol e szélső végletek között akadt egy anyuka, aki a zöldbab pucolása közben ráért meghallgatni a lánya siránkozását, lecsapta a zöldbabot, és a telefonhoz sietett, hogy az énektanártól megkérdezze a teszt-ügyet. Az énektanár még nem tartott a vacsoránál, különben biztos félrenyelte volna a falatot. A tesztről semmit se tudott. Másnaptól kezdődött csak emelkedni körülötte a csöndes súgás-búgás a tanáriban és a folyosón, az elhallgatás két barátnő között a közértben és a buszmegállónál. Tesztelték, és a tanítványai lebőgtek. Még a rondót se tudták. Elmehet a nagy népdaléneklésével. Örökké csak énekelnek. Nem az kell manapság. Tanítani is kell. Lám, ugye, kiderült a tesztelésnél.

Amikor én e tanulók életkora táján tanultam a soproni állami lánygimnáziumban, rendkívül modern énektanárnak örvendhettünk. Örvendtünk is, mert hordta közénk a frissen megjelent, még nyomdaszagú népdalfüzeteket. Az „Általmennék én a Tiszán, ladikon”-t és a „Megöltek egy legényt”, és bizony! a „Csitári hegyek”-et friss nyomtatásból böngésztük. Nagyon muzikális erdészfőiskolás udvarlóink sietve tanulták a „Tavaszi szél vizet áraszt”-ot összes versszakával, hogy a régebben szokásos „Csak egy kislány van a világon” és az „Akácos út, ha végig megyek rajtad én” helyett Kokas Klári és barátnői ablakai alatt danolják éjjeli zenének. Szerelem vagy nem, csak népdalra szemlélhették a felvillanó gyertyafényt a függöny mögül, a népdalok – igen kérem! – akkor jöttek divatba, lettek ünnepeink, örömeink, szenzációink. A Színház téren ötszáz, ünneplőbe öltözött diák ragyogta friss tudását, az ifjú Bárdos Lajos vezénylő keze alatt. Akkor, néhány rövid esztendeig még lehetett, azután hamarosan ránk szakadt a tilalom, mert összegyűlni se lehetett, találkozókat szervezni se, és énekelni is mást kellett, nem a „Csitári hegyeket”.

Gimnáziumi tanár éveimben három intézményben vezényeltem el azt, hogy „A rablánc a lábon nehéz volt, de széttörte büszkén a nép”, meg a „Sződd a selymet elvtárs”-at a szovjet himnusz társaságában, az év három nagy ünnepén. Éneklő tanítványaimmal illett volna elhitetnem, hogy „Szégyen volt egykor a munka, ma hősi tett”, noha személyes tapasztalataim cáfolták az effélét.

Kokas nagyapám a fűszeres boltjában napi 14 órát állt és ugrált a pult mögött, mérte a tíz deka kolbászt és liptai túrót, „igenis kérem, tessék parancsolni, kisztihand” – és nem látszott, hogy szégyellte volna. Tóth nagyapám hat hold földjét gyúrta-gyömülte, esténként suszterkodott, és éjjel ő kelt fel a felsíró gyerekeihez, hogy kímélje a nagyanyámat. Anyám volt a tizenkettedik gyerekük. Szüleimen sem látszott, hogy a munkájukat szégyellték volna, inkább szívesen művelték, Anyu többnyire énekelve kertet, tyúkokat, baracklekvárt, lenszövést, kendertilolást… és minket, a három gyereket.

Ifjú tanár koromban az iskolában közhelyeket énekeltünk gyatra zenével.

A „Csitári hegyek” pad alatti áru volt, nacionalista elhajlás. Hosszú, keservesen lemondós éveink teltek el, mire ismét énekelhettünk népdalokat az iskolában is, nemcsak a táncházban vagy bazári estéken, nem nagyon hangosan, ha féltettük az állásunkat, és szomszédaink közül ismertünk besúgót.

Ami a rondót illeti, először a zongoraórán találkoztam vele, Simon Otala, remek zongoratanárom játszotta, repeső fülekkel hallgattam, majd zongoráztam, az a fülbe táncolás visszatérő téma, és az üdítően változatos közjátékok jutalomként érkeztek a mindenféle balkezes terc-skálák gyúrása után. Hogy meghatároztam-e valaha a rondót? Nem emlékszem. Otala néni biztos nem kérte, hogy határozzam meg, a zongorán akarta hallani.

A Zeneakadémián, formatanon, Gárdonyi Zoltán, a világ legprecízebb professzora megemlített vagy ötven rondót, elzongorázta a felét, javasolt még kétszázat, hol nézzünk utána. Kottákban, partitúrákban, mert magnónk még nem volt. A rondók így közeli ismerőseim lettek.

Hogyan tanít formatant az általános iskola énektanára? Mérlegelve, hogy mi fér a heti egyszer 45 perces énekóráiba – melyeknek egy része még elmarad különböző okok miatt –, elsőbbséget ad annak, amit legeslegfontosabbnak tart. Ha a rondó ilyen, akkor eljátszik lemezről egyet, elmondja, táblára is felírja a szerkezetét. A rondó ezzel lekerül a napirendről. Zenével foglalkozó, hangszertanuló gyerek esetleg találkozik vele és ráismer: „Jé, hisz ezt tanultuk a suliban!” A többiek, akik nem tanultak hangszert, elengedik a rondó kezét, hadd hulljon a feledés tavába. Le is hull, csöndben. Hangot csak akkor kap, amikor egy ilyen tesztlapon kopogtat, majd dörömbölve kér: őt most azonnal kötelező meghatározni, különben baj lesz! Lebőgnek a tanulók és lebőg az énektanár, szégyenben marad az iskola, az igazgató, a falu. Tudatlanok, lapuljanak.

A tesztlapokat kigondolók, fogalmazók, gépelők, szerkesztők, bírálók, a bírálókat bírálók, sokszorosítók, postázók, ismertetők, az iskolában bemutatók, igazgatókkal egyeztetők, helyetteseikkel óratervbe illesztők, osztályban kiosztók, kitöltést ellenőrzők, lapokat összeszedők, értékelők, statisztikába illesztgetők, publikációba fogalmazók, pedagógiai tanácskozásokon megtárgyalók, a tanácskozások eredményeit publikálók és az eredményeket összegzők sora végén (nem számolom meg, mennyien vannak) – a sornak mindenesetre a legvégén, egymaga áll az énektanár. Gondolkodhat, hogy tanítsa-e több ismétléssel, biztonságosabb tudás érdekében, nagyobb időráfordítással a rondót.

Feláldozzon egypár népdalt, ha kell, akár valamennyit? Adatokat, ismereteket tanítani sokkal kényelmesebb, mint a sok kölyök éneklését javítgatni, egy csomó amúgy is botfülű, vagy mutál. Ünnepélyeken meg nem muszáj énekelni, ott a magnó, lejátsszák a Himnuszt, a rádióénekkar biztos jól fújja.

Mi meg, akik Kodály óráin tanultuk a népdalokat a Zeneakadémia kistermében, és akik Bárdos Lajos vezénylő kezéről és tündöklő szeméről énekeltük ötszázadmagunkkal a soproni Színház téren, hát csak megtartjuk a népdalokat az emlékezetünkben.

A zenei nevelésnek igen sokféle módszere és eszköze ismeretes a világban. Nálunk szűkebb a kör, kötöttebbek a módszerek, az eszközök is. A cél azonban egy itt is, mint mindenhol: az érzelmek nevelése.

A művészetek közül a zene jut közelebb az emberi testhez, a legkorábbi életkortól, az embrionális léttől kezdve. Éppen az éneklés az, amellyel az érzelmek folyamatosan, minden életkorban, aktív tevékenységben érinthetők. Magyarország abban a ritka kivételes helyzetben van, hogy az iskolák rendelkeznek művészi szépségű zenei anyaggal, saját kultúrából, bőségesen, lejegyzésből, gyűjtésből, publikált formákban. Az énekelhető népdalokért nem kell kottákban búvárkodni (ahogy például az amerikai zenei intézményekben kell). De lehet, igen, lehet még mindig újonnan gyűjtött népdalokkal frissíteni a tanulnivalót, üdítő élményekké varázsolni a szűkre szabott és egyre szűkebbre faragott időt.

Ha az énektanár mérlegelheti, mit válasszon az igen pici idejéhez az igen sok lehetőségből, még van esélye élményteli percekhez. De ha csak az igen sok kötelezőből kell tesztek követelményeihez felkészíteni a tanulóik, akkor a lényeget kell feladnia: a célt magát.

A tanulók írásos tesztelése lehet hasznos egyes tudományágakban, talán tantárgyakban is. Énekből nem. Akkor sem, ha az tantárgy. Az éneklés funkciója más.

Az éneket tanítók nevében pedig megkérdezem: részesülnek-e elegendő bizalomban? Feltételezik-e róluk, hogy választott hivatásukat a felnőtt ember lelkiismerete szerint látják el?

A tanár tudta nélkül tesztelni etikaellenes.

Kérem, nyissanak vitafórumot a témáról!

Tisztelettel:

Dr. Kokas Klára

A Kodály Zoltán Zenepedagógiai. Int. nyugdíjas docense

(2001. július)