Tanár úr

Tanár úr

Megjelent a Gyermekünk c. lapban, 1982-ben.

Első emlékem Kodályról – talán négyéves lehettem –, amikor a nevét betűzgettem apám kottás füzetein. Akkoriban, a harmincas évek elején, még kevesen ismerték fel tanításainak igazságát; apám első generációs követője volt. Mi a szanyi elemiben Kodály Ádám Szó-Mi füzetein tanultunk éneket olvasni. Este az iskola olajos padlóján Szentes Miska bácsi öreg csizmás lábai járták a szanyi verbunkost, szinte a fekete deszkák fölött lebegve, káprázatos könnyedséggel. Juli néni hosszú szárú fűzős cipőiben nádszálegyenesen ropta a táncot, keményre font kis kontya fölött szorosra kötött piros kendő, fejét hátrafeszítve duliluzott a duda hangján.

Az énekes játékokat a réten danoltuk, a Lucázók szalmahintős verseit a legényekkel fújtuk, a betlehemesek pásztorbotjának súlyos koppanásait szív dobogva vártuk. Eleven emlékeim: mellemen keresztbe kötött selyemkendő, sok kis fehér szoknyámat anyám vasalta keményre, hajamon szélesre font pipitérkoszorú, fejem fölött négy nagylány tartja a rojtos kendőt, kis kosaramból tele marokkal szórom a virágszirmokat, és énekelem: „Én kicsike vagyok, nagyot nem szólhatok”. Pünkösdölünk.

A zene, az ének, a tánc, az öregektől továbbvitt hagyomány Kodály tanítása nyomán került az életembe. Vacsora után apám átment a dalosokhoz, egy udvarunk volt az iskolával, álmomban is áthallottam az éneküket. A zenélés és a hagyomány megélése mindenkori gyökerem, a tanítás, az iskola mindenkori örömem.

Negyedik évtizedemben jártam, amikor a fekete Washingtonban Bernice, a néger hagyományok elhivatott gyűjtője és interpretátora így fogadott be maguk közé: „Mások üresen jönnek hozzám, de te telve vagy.”

1929-ben, abban az esztendőben, amelynek Szent György-napján megszülettem, Kodály a párizsi konferencián azt mondta a kérdezőknek, hogy a zenei nevelést a gyermek születése előtt kilenc hónappal kell elkezdeni. Ha az anya énekel, az egész test zenél, amelyben a magzat lélegzik, pihen, növekedik. A gyermeket körülvevő egész világ rendeződik hangokba abban a páratlanul bensőséges kapcsolatban, amikor az anya még tulajdon szívműködésével látja el azt, aki minden életfunkciójában tőle függ.

Anyám nagyon szépen énekelt. Miképp válaszoltak formálódó sejtjeim az énekére? Szavakkal aligha kifejezhetően. De tudom, Kodálynak volt igaza: „Az anya nemcsak testét adja gyermekének, lelkét is a magáéból építi fel.” A zene gyönyörűségét anyám úgy adta át énekével, hogy az mindigre velem maradt. Kisbabakoromtól nagyanyakoromig énekeltem, ha bánat ért, ha féltem, ha egyedül maradtam, ha elfáradtam, ha nagyon örültem, ha önmagam legszebbjét akartam átadni.

Énekelni jó.

Éneket tanítani a legszebb. Pályaválasztásomon sohasem töprengtem; mióta eszméltem, Kodály útján akartam járni.

A százéves évfordulót nehéz elhinnem, mert oly közeli lénye még frissen él minden sejtemben. „Hány szíve van?” – állított meg, mikor hármasával szökdeltem felfelé a Zeneakadémia lépcsőin. Az ezerszer megjárt lépcső mindig újra megidézi figyelő tekintetét.

„Szóval?” – szakította félbe valamelyik beszámolómat. Harminc év múltán is lenyelem a nyelvemre futó felesleges, pongyola szót.

Népzenét tanított nekünk. Hányat alszom még, míg újra láthatom? Tizennyolc évesen így számoltam a hét napjait. Órái piros betűs ünnepek. Hetekig készültem a vizsgára, sokszínű táblázatokat szerkesztettem a népdalok elemzéséhez. Alig kérdezett, karcsú, hosszú ujjaival beírta az indexembe a kitűnőt. Az örömtől szédülten órákig keringéltem a lármás nagykörúton.

Bízott bennem.

Rám bízta az induló szombathelyi ének-zenei általános első osztályát, mikor ennek az iskolatípusnak még énektankönyve sem volt. A zenei nevelés hatásáról készült pionír vizsgálataimmal két ISME (világ-zenepedagógiai) konferenciára vitt előadónak. Tanuljon angolul – mondta –, a legközelebbi ISME-konferencia Amerikában lesz. Kijöttem a kapun, és az első boltban megvettem az angol nyelvkönyveket. Egyedül tanultam, lemezekkel, és a magnó még a gerincműtétem reggelén is ott szólt a párnám közelében. Bottal, szenvedéssel jártam meg első amerikai utamat. Repülősztrájk volt, hosszú órákon át vittek bennünket autón Chicagóból az északi Interlochenbe. Éjszaka érkeztünk, s a rendezőség aggódva sietett a nagy mester elé – hogy mielőbb a szállására kísérjék. De ő könnyedén kiszállt, és rám mutatott: „Őt vigyék előbb, fájdalmai vannak.” Nehezen jártam, ülni alig tudtam, felesége, Sárika egyenes padot készíttetett számomra tóparti faházuk teraszára. Ott feküdtem, és töprengtem a jövőmön. Elképzeltem életemet az állandó fájdalommal, mozgás nélkül. Hogyan folytatom? Az indián tó tisztán ragyogott, a Tanár úr hallgatott. A vizet néztük. Egyszer felkelt, és kihozott nekem egy pohár hideg tejet. Felém nyújtott kezében a fehéren csillogó pohár válasz volt ki nem mondott gondolataimra.

Száz éve született.

De még ezen az utolsó amerikai útján is olyan kortalan volt. A jéghideg tó vizét sziszegve próbálgatták a fiatalok, ő már úszott is, könnyedén, a természet valahogy befogadta, azonosult vele.

Mint a gyerekek is. Érezték őt, sosem féltek tőle. Önmagát adta nekik biztonságul, szavak nélkül, a tekintetével.

Utolsó születésnapján, otthonában, a két gyerekem is énekelt az ünneplésére. A „15 kétszólamú gyakorlat”-ból fújtak el ketten egy szépet, nagy lelkesen. Rájuk mosolygott. Az éneklés öröme kíséri őket az életükön, az anyaságban is. Két kisiskolás unokám Itália közepén növekedve csokorfával énekli a legszebb régi magyar népdalokat. A zenei anyanyelv kristályai lelkük szépségét építik.

Fiatal tanítóknak beszéltem egyszer Norvégiában, és kimutattam az ablakon: „Nézzék ezt a fenyőt. Megállhatna-e a gyökerei nélkül? Minden növekedésünk alapja a gyökereink ereje. Kodálytól tanultuk. Nemrégiben hallottam norvég gyűjtőknél gyönyörű régi népdalokat. Tanulják tőlük, és énekeljék a gyerekeiknek.” És elénekeltük Margit történetét, aki a hegyek királyának felesége lett, de éjszaka hazatért, hogy otthona kútjából friss vizet meríthessen.

Ezen a nyáron Anglia szép kis városának, Walesnek ódon templomában Ugrin Gábor és kórusa ajándékozott meg Kodállyal. A hajlott hátú agg sekrestyés fülembe súgott tanácsára hátra ültem – ott sokkal szebben hallani –, és így figyelő tekintetek nélkül fogadhattam fiatal honfitársaim ajándékát. Megjelentek előttem a szeretett arcok és azok a képek, amelyeket képmagnó-felvételeinken is őrzünk. Láttam Tomi behunyt szemét, ahogy befelé fordultan éli át és követi karjai mozdulásával a Hegyi éjszakák hangjait. És Veronikát Anikóval, amint egymás tekintetében kapaszkodva ujjaik hegyével bontják és fonják a halk hangok hozzájuk érkező fátyolfonalait.

A zene ünnepi élmény, mégis mindennapjaink megújítója. Milyen zenei rezgések mozgatják meg sejtjeinket, hogy szebben illeszkedjenek egymáshoz? Mi, tanítók, szülők, gyerekek befogadjuk, átéljük, megszólaltatjuk, tanuljuk, tanítjuk a varázslatot a maga varázslat mivoltában és anyagának megközelítésében. A Tanár úrtól kaptuk a tanítás vágyát és a zenét tanítók megbecsülését. Igen, megértük a világhírét is. Külföldi tanárokat tanítunk, csapatosan jönnek óráinkra idegen országokból, s hívnak bennünket sokfelé. Visszük a magunk kis vízcseppjében a fényt, ami szétsugárzik, mert ereje az igazsága. Párájából ki-ki felszívhatja a maga táplálékát, hogy növelhesse belső törzsét, ágait, lombozatát, virágait és termését.

Életem ajándéka, hogy példaként követhettem valakit, akinek életvitele, elvei és alkotásai harmóniában tárultak elém. Éveim gyarapodásával mind több hajszáleret fedezek fel, melyek ezzel a harmóniával táplálják a növekedésemet.

A Tanár úr tanítása él. Bennünk válik élővé.