Világító gyík

Miklós unokám hároméves múlt, amikor előadást tartott nekem a világító gyíkról. Nem amolyan tréfásan nevezem előadásnak. Egyik délután kettesben maradtunk és Miklós hosszú órákon át nekem magyarázott. Fel-alá járt, mint az ógörög tanítók, a sétálva tanító peripatetikusok.

Sosem láttam világító gyíkot, könyvben sem. Érdekelt, és Miklós elmagyarázta. A külsejét, a nagyságát, a színeit, a szokásait, az életfunkcióit, a tojásait, a fiait, az anyagyíkot és az apát… Hogyan világít és miért. Angolul beszélt, magyar kérdéseimre is angolul válaszolt. Mindent ért magyarul is, de a tudás-anyagát angol anyanyelvén tartogatja.

Hosszú életemet gyerekek között éltem, rájuk figyelve, őket ismergetve. Nem találtam Miklóshoz hasonló tanító-talentumot. Talentuma két oldalról rendkívüli: minden ismeretet tudni akar, mindennek az eredetét, a működését, a „hogyan”-ját, a „miért”-jét.

Mindig kíváncsi és sosem felületesen. A dolgoknak, a lényeknek, a tulajdonságoknak valamennyi részlete fontos, kikutatni, kifundálni, megkérdezni való. Talentuma másik rendkívülisége: az átadás igénye. Gyerekek ritkán állnak szóba idegenekkel, még ritkábban magyaráznak idegen felnőtteknek. Miklós megáll a kórházi ügyeletes egyenruhás rendőr előtt és kapásból a folyosón, elmagyarázza neki a tornádó keletkezésének okát, természetét és a másféle viharokat Magyarországon. A nagyra nőtt néger férfi megáll, hallgatja, nézi a dereka tájánál a felfelé néző ragyogó szempárt, és „ejnye!” „nocsak!” „igazán?” biztató, érdeklődő, kérdő szavakat hallat. Nem megy odébb, nem rázza le.

Miklós ikerpárban születetett, nővére után másodiknak, kisebbnek, féltenivalóbbnak. Törékenyebb, sebezhetőbb, anyásabb. Hónapokkal tovább szopott, nehezen szakadt el az anyamelltől. Nagyon fiús, semmi lányos vonást nem hordoz, külsejében sem, játékaiban sem. Anni testvérével mély közösségben él, gyakori versengésben is, ahol többnyire Miklós húzza a rövidebbet. Harc és visítás folyik egy madártollért, amit egyikük talált, de a másik elvett (ugyanott tíz hasonló madártoll hevert), Anni elkapja, összeszorított foggal nem adja, Miklós ordít, végső esetben harap. A harapás nagyon tilos, apja komolyan elmagyarázza, miért és elküldi Miklóst: „Ülj le és gondolkozz ezen!”, Miklós, kétévesen, ül a lépcsőn és gondolkodik.

Ha legalább mellé ülhetnék, némán. De a szülői módszerek jók, puhaszívű szimpátiák csak összezavarnák a sima szálakat, pedig ilyenekből szövődik jellem és egyéniség szövete.

Anni a megfontolt, az óvatos, félti, és nevelőn figyelmezteti az impulzív Miklóst, aki lerohanna az útra, leugrana magasból, csapkodna botokkal. A csapkodást ruhadarabokkal is kedveli, vaktában még anyja szemébe is belecsapott, de bocsánatkérése olyan őszinte, azonnali, szívhezszóló és legmélyből fakadó szeretet-vallomás, hogy az érzések kútjába pillanthatunk általa.

Miklós érzelmeinek teljességével fordul szerettei felé. Zsarolni is könnyű ezzel, Anni, női módon, tudja és fegyverként használja. Miklós kórházba indul, búcsúzik az otthonmaradóktól. Annitól is öleléssel szeretne, a „hug” a családi búcsú köszöntése. De Anni nem öleli, nem és nem, áll az ajtóban, néz, és nem öleli meg a testvérét, aki zokog. Zokog a hosszú úton, végig a kórházig. Ha Miklós vállat vonna - ölel, nem ölel - nem lenne érdemes cukkolni, de így érdemes és Anni kezében csattog a pici ostor. Hogy megbánja-e később? Lehet.

Texasban Miklós idegen név, a kiejtését gyakoroltatni kell. Egyszer, még a költözésük körül az utcán, idegen macskával találkoztunk. A macska megállt, Miklós hozzáhajolt: „Az én nevem Miklós.  Say it /Mondjad: Miklós!” És a macska felnézett egyenesen a gyerek arcára, úgy mondta: Miau. Hátamra szaladt a borzongás, bámultam: a két élőlény itt előttem ismerkedett.

Miklós minden élőlényt komolyan vesz, ismerős, vagy távoli állatokat, madarakat, hüllőket, bogarakat, mindent, ami él. Egy akvárium előtt órákig áll, az állatkert kacsái éppolyan izgalmasak, mint a gólyák vagy a pingvinek, a teknősök, mint a sündisznók. Állatkerti látogatásaik nem mennek ritkaságszámba, családi bérletük van. Az állatkert mégis mindig újdonság, az ismerősök is felfedeznivalók. De felfedeznivaló az udvar füvében megbúvó béka, az esőben előtekergő giliszta, a medencébe pottyant bogár, a virágra döngicsélő dongó, sőt az igazán mindennapi hangya is. Gyűjtőkosara van, kisajtós, abba tesszük óvatosan az elfogottat. Bármennyire szeretné közelről nézni, mégis zokszó nélkül szabadon engedi, nehogy baj érje rabságában. Az élet szent. Eltöpreng a hal sorsán, amit vacsorára eszünk, pedig a halat szeletekben hoztuk a boltból „Kár volt meghalnia”- mondja. Semminek sem kellene elpusztulnia. Élni, élni kell, mindennek és mindenkinek, mindenütt. Csodálatos éles figyelme szívszorító most, amióta leukémiáját felfedezték. Miklós a tulajdon életéért küzd, együtt a gyógyítóival.

Amikor a telefonban meghallottam a hírt, vasárnap reggel volt, tanítani indultam. Bemutatónkra gyerekeket hoztak, sokfelől, zenészek, tanítók érkeztek, szülők, vendégek, német barátaim. Aki látott már tanításban, ismeri átsütő figyelmemet, a sok jelenlevő egyenként is megkapja. Lazítani nem lehet, nem is szabad. Csak kézen fogva mehetünk át a lángokon, így tanítja a Varázsfuvolában Mozart, Taminóval és Paminával. Volt mit eltáncolnom azon a vasárnapon.

Csak estére jutottam magányhoz. Egyre vágytam: arccal a földre feküdni, felszántott göröngyökre az arcommal és ott maradni, nem felkelni többé.

Amikor megérkeztem, Miklós aludt, éjszaka volt. Nem láthattam, de nyögdécselő hangjára megremegtek a térdeim. Nyögött álmában. Reggel sírva ébredt. Vérzett az ajka. Lassan jutott el az asztalig. De enni kért, habzsolt, a gyógyszer vad étvágyat gerjesztett. Az egyik gyógyszer, mert egész patikányi üveg sorakozott a gondosan beosztott táblázat alatt. Evés után mit, éjszaka közepén mit, szerdán mennyit… mihez lehet vizet inni, melyikhez szörpöt, melyik mehet almapürében, porrá törve. Miklós tudta, melyik keserű és melyik undorító és melyik büdös. Nagyon érzékeny, finom szaglása van.

Az első nagy kemoterápia kezelésen túl volt már. A kórházban ébredt fel és amint kinyitotta árkolt gyönyörű sötét szemeit, elénekelte apjának: „Pál, Kata, Péter, jó reggelt.” Végig az egész éneket. A kánont nyáron a magyar zeneovinkban tanulta, szépen szólt, több szólamban, megtetszett Miklósnak, hazáig fújta. Szó szerint hazáig, a dallasi reptéren is a „Gyere ki a rétre kukorikú” dallamát dudorászva ráncigálták le körbefutó kofferjaikat az utasok.

Az ember nehezen képzeli el, hogy kibírja sírás nélkül azt a látványt, ami fogadja, de bizony kibírja, mosolyog is és beszélget, mint máskor. A tennivalók sokasága is segít, ezek nem pityergésre való napok, hetek. „Mindenki a fedélzetre!” kiáltották a vezényszót a viharban küzdő hajó matrózainak. Gondolom, közösen húzták a köteleket.

Legkeservesebb látvány a megváltozott gyerek, a feszülő pókhasát nehezen vonszoló dagadtképű, bámész tekintetű Miklós, aki folyton enne, teli tányér ennivalót habzsol, félre se néz, de ha rád téved a tekintete, üres a szeme. Asztaltól ágyig, onnan vissza. És sír, sír értelmetlen dolgokért.

Néhány hónapja csak, hogy folyton beszélő szájába kanalaztam az ebédjét, két szó között „hamm! Bekapja!”, mert Miklós sosem ért rá enni, az asztalnál is ezer a mondanivalója, mind fontos, halaszthatatlan. Most lassan beszél, nehezen, keveset.

Sírásai váratlanok és idegesítők, ha rátör, nincs vigasz, nincs magyarázat, a figyelmét sem lehet elterelni, csak várni kell, míg eláll, magától. Első zokogásának én voltam oka: lehúztam a WC-t, hirtelenül, óvatlanul megnyomtam az öblítő gombját. Az ő kakiját zuhintottam le. Pedig az övét csak ő húzhatja le, mielőtt lehúzza, lebúcsúzik tőle: „By-by pí, by-by pú !…” Hiába magyarázkodtam, a nemtudás nem mentség, sírt végevárhatatlanul. De ennél kisebb vétség is sírással jár, kívánságai többnyire lehetetlenek, például, hogy egészben akarja az almát, amit én gondosan négybevágtam a tányérjára. Hát, tessék, itt van másik alma! Á, az nem jó, ez a négybevágott legyen újra egész. Milyen okos, ragyogó eszű gyerek és nem érti, mi a lehetetlen? Később több hasonló sírásból értettem meg, hogy éppen a lehetetlen feltételt keresi. Hogy sírhasson.

Kórházi kezeléseit bámulatos nyugalommal tűrte, a fájdalmasakat is. Mi nem fájdalmas ott? Orvosai ámulva nézik, emlegetik. Tűr és tűr és szót fogad. Valahol – úgy hiszem – engednie kell a feszültségekből. A sírás jó, valamit ismételget, amivel beindult. „ Anni nem ölelt meg búcsúzóba”, vagy „Azt a salátát akarom” (amit éppen kidobtak a tányérjáról, mert nem kérte), vagy „Az elszakadt csillag legyen ép” (ötven másik ép felragasztós csillag mellől az egy szakadt), vagy „Én nyomom meg a garázsajtó gombját” (amit késlekedett megnyomni, amikor Mami hazaért). Kinyitnánk szívesen, hogy becsukhassa, de az nem jó. Mert Ő éppen akkor akarná, amikor Mami az előbb hazaért. Lehetetlen, mivel már elmúlt. Sírni, sírni lehet érte.

Egy vidámnak indult délelőtt botokat dobálunk a patakba, magas-meredekről, erdőben, száraz gallyaknak bőviben. Miklós akármeddig folytatná, de egyszer mégis mennünk kell, ebédidő. Azelőtt ilyenkor segíthetett meggyőzés, némi engedmény: na, még utolsó három bot… Most odacövekel a hídra és csorgó könnyekkel zokogja vissza azokat a botokat, amiket addig bedobott. Lenn kavarognak a mélyben, némelyik fennakadt köveken, másokat elsodort a víz, tovatűntek. A part meredek, lemászni nem lehet. A lehetetlenért kesergő begerjedt sírás mindnyájunkra sötét fátylat borít, tehetetlenül nézzük, már ebédelni se kívánkozunk, csak haza, menedékbe, valahová. A család elfárad, már senki sem próbálja megnyugtatni, elcsitítani, tűrünk és kivárjuk.

Anni olykor cukkolja, ellentmond, nagyon halkan. Mi alig halljuk, de bezzeg halljuk Miklós felüvöltő válaszát! „A tányér szélén a halminta barna.” Halk ellentmondás: „Nem, hanem kék.” Üvöltő válasz: „Barna!” Pianissimo: „Kék.” A síró „barna” már szívszakasztó fájdalomból tör elő.

Elvárhatnánk a négyesztendőstől, hogy kímélje beteg testvérét? Nem. Érzéseik másképp mutatkoznak. És vigyáznunk kell, vigyáznunk Annira, maradjon rá is bőséges őszinte figyelem. Ha nem kapja önként, kivívja bajkeveréssel. Testvérek – tudjuk – torzsalkodnak, de az ikrek még vadabbul, mert ők minden eseményt azonos időben élnek, minden szülői mosolyt, gesztust, pillantást, érintést a másik előtt szeretnének. Nem később, kiáltja Miklós, MOST! Késhegyig megy a vita Mami esti meséinél azon, hogy melyikük választott könyvével kezdődjön a mesélés. Nem mindegy? – kérdeznénk józan fővel. De itt nincs józan fő, érzelmek csapnak össze, harc lesz, sírás-rívás, valamelyiknek engednie kellene, de úgy járnak, mint a mesebeli két kecske a keskeny híd közepén.

Szerencsére én nem könyvekből mesélek. De énértem nem is érdemes késhegyig harcolni, az igazi érték: az elsőbbség Maminál, nála győzni, célba érni a másik előtt. Apjukon békésebben osztoznak. Pedig egyformán jutott a kezéhez fürdetés, pelenka, mese, ének, etetés, játék, állatkert, uszoda, utazás, hátizsákból nézegető kirándulás, síléceken száguldás, bukfenc és tánc. Kórház is most.

A kis beteg maga van a szobácskában, vele marad egyik szülője.

Azt reméltem, váltótársuk lehetek majd, de ezt meg sem kísérelhettük, Miklós otthoni felébredéseinél sem fogadott el, dühbe forduló sírással tiltakozott éjszakai megjelenésem ellen, apját követelte. Milyen jó lett volna, ha felválthatom apját, akinek nappal semmi pihenője, sehol, soha. Miklós, aki azelőtt szívvel simult hozzám, bármikor játszott, útra kelt velem, most gyanakodva nézegetett, nappal is. Álmából ébredve, pedig egyenest ellenségesen. Kis gyapjútakaróját melléhez szorítva ült ágyán, (a „bingi” mindenütt vele, autóban, kórházban is) sírva, mert minden ébredése sírással járt, és közeledésem puszta feltételezésére is rúgott, két lábbal.

Öt-hét telt el, mire először szólalt meg a halk „Nagyi” az éjszaka közepén, engem hívott, a szomszéd szobából. Elöntött az öröm, szárnyakon siettem át. Éjszakai beszélgetéseink a legédesebb élményeim. A lepedőcsere, a pisi ellenőrzés, pizsama-váltás ideje alkalom beszélgetésre, az éjszaka csendjében csöndesen diskuráltunk. Mert ahogy gyógyult, úgy tért vissza régi beszélgető kedve. Az étvágy-felfújó gyógyszer eltűntével eltűnt a puffadt has. De az evési kedv is, megint kanalaztam szájába ebédet, vacsorát. Megindult a nyargalászás is, botladozva, elesve, de panasz nélkül. A heti egyszer gerincébe nyomott gyógyszer valamelyik elemére idegeivel érzékeny, járása botlós, beszéde is akadozik. De úgy küzd a mozgásáért, ahogy azelőtt küzdött gipsszel lábán vagy karján. Eltört lábával futott, bicegve, eltört karjával kapaszkodott és segítséget nem kért, mert a mozgás természetes eleme.

Sosem sír a mozgás-bajai miatt, ha elesik, vagy elfárad. De sír, sokat sír egyebekért és a felnőtteket kimerítő, legyőzhetetlen „bepörgéses” sírásokhoz már nem talál vigasztaló partnert.

Mami dolgozni megy, elbúcsúzott, ölelés a szobában, másik ölelés a ház előtt. Az autóból még egyszer kiszáll, ölelés Miklósnak, ölelés Anninak. Vissza a kormány mellé, sietve, máris elkésett. Miklós tovább zokog, zokogja, hogy „I miss my Mami.” A meggyőzhetetlen sírások egyike, sóhajtok, megadóan, Jamie is odébb áll, várunk némán, tesszük a dolgunkat. Miklós lekuporodik öthónapos öccse elé és neki sírja el bánatát: „István, I miss my Mami” István ingóbingó térdei nem mozdulnak, arca éppen a bátyja arcával egymagasan, ő nem sír, igen ritkán sír, de hihetetlen figyelmes, nézi a testvérét, egymás szemét nézik. Elbújok sírni.

Miklós az érzelmeit szenvedi, nem a gyógyszereit, vagy a fájdalmas kezeléseit. Persze fáj a tű, a sűrű vérvétel az ujjából (karján sokszor elvétették a vénát), olykor fájdalmasan mellészúrnak a gerincébe. Egyik-másik gyógyszer pocsék keserű, hiába keverik édesbe. De ezek a felsírások rövidek. Sosem olyan keservesek, mint a bánattól valók. „I am sad”, sírja, „Szomorú vagyok”. S az egyik keserves „lehetetlenért sírás” végén az apja térdébe kapaszkodva: „Nobody likes me any more!” az „any more” szívettépő. „Már senki sem szeret.”

Miklóst, a pici babát megcsodálták a járókelők. Nemcsak a szépsége miatt. Anni is szép. De Anni tartózkodó tekintetével távoltartotta az ismeretlent, megérintést sem tűrt, barátkozást sem. Miklós nyíltan szembenézett a köszönő felnőttel, mosoly-gödröcskéi is megsüppedtek, fogadta a kedves közeledést. Szíves látogatóval kézenfogva útra kelt. Amint beszélni tudott, beszédbe elegyedett az emberekkel, postással, fűnyírásra érkező sárgasapkással, boltossal, kalauzzal, aki ráért egy falat társalgásra. Velem is ő vállalkozott kalandos bóklászásokra, faodvak fürkészésére, patakba dobálósdira, nyuszi meseház rakosgatásra erdőszélen. Maminak víg búcsút intett és hazatérést sosem kezdeményezett. Abbahagyni – ez igaz – soha semmit sem szeretett. Hintát, mászót a parkban, pancsolást vizeknél, őzeket erdőszélen, botok úsztatását a patak zuhogójánál, sárban gilisztakeresgélést, locsolást, kapálást… csak hosszas, muszáj nógatásokra hagyott el. A holnapi visszatérést nem hitte igazán. Holnap? Messze az. Tán soha sem lesz.

Miklós kitartó minden kedvére való tevékenységben. Ha ügyes anyjával valamelyik különleges festésüket kezdik, például színes húsvéti tojásokat több tál színei közt, vagy apanapra készülő meglepetésinget, amelyet telinyomkodnak kéz- és lábnyomaikkal (we love Daddy), a művelet hármasban indul, de hamarosan kettesben folytatódik: Anni elunja.

Miklós lázas izgalommal folytatja akármeddig. Sütemények sütésénél ő nyújtja legszebben a tésztát, szaggat ügyesen figurákat. Kuktáskodásban éppúgy kitartó partner apja mellett – székre állva kavarja a lábasban a spenótot -, mint szerelésben, kocog a szerszámokkal, néz, fog, adogat, csavaroz, kalapál és kérdez, kilencszázkilencvenkilencet.

Festést velem is ő művel sokáig, zenével, vagy madárfüttyös kertben, képeit mindig befejezi és el is mondja a tartalmukat, hogy melléírhassam, melyik a héja, hol a tyúkanyó, hol a veszélybekerült kiscsibe, hol a viharfelhő, melyik villám és melyik a szél. Sosem mázol vaktában, festésével koncepciót követ, kigondolja a képet. Kérdésemre határozottan megismétli a folt témáját, nem véletlenül odapöttyent sárga lett a csibe, vagy fekete a felhő.

Anni is remekül kezeli eszközeit, esztétikai érzéke jó, tanulékony is, az átvizező szétfolyatós technikából első próbára szép kis képet festett, de türelme tizedannyi sincs, odébbáll, másba fog, sőt a munka ideje alatt sem koncentrál igazán, odacsapja nagy hajcihő nélkül. Miklósból mindvégig süt a figyelem, összpontosít, mint egy lézersugár, nem rám, de a tulajdon működésére.

Miklóst könnyű volt megszeretni. Szeretni, Istenem, bizonyára jobban szeretjük rettenetes aggodalmunkban. De vigyáz a szülő aggódása a jövőért is, bízunk a gyógyulásában, reményünk építené a felnövekvő gyermeket a jó tulajdonságaival. Mit kezdenének a társak, a testvérek, a szülők, nevelők egy bepörgött követelővel, akinek minden szeszélye teljesülhetett a betegsége idején? Mivé válna ő maga? Mikor mondható gyógyultnak? Hol az a nap, amelytől kezdve hirtelen fordulatot vehetne a nevelés, a megengedés, a beleegyezés rendje?

A gyógykezelés valószínű időtartamát most 2 és fél évre teszik. Ha Miklós jövendő iskoláit elképzelem, szívesen felfújnék egy óriás léggömböt, egy mesebelit, abba ültetném Dienes Zoltánt, hogy hipp-hopp odalebbenjen, és varázspálcájával körbesimogassa az óvónőket és tanítókat. Harminc esztendő óta figyelem szenvedéllyel, odaadással a gyerekek talentumában gyökerező eljövendő pedagógia sorsát, minden egyes talentumgyerek és problémás gyerek és kirívó gyerek sorsát, nem sejtve, hogy lesz majd unokám ebből a fajtából. Az iskolákban jól taníthatók, a „még éppen közepesen elmennek”, a betörhető és a tanító-fejfájást okozó teljességgel betörhetetlen személyiségek között Miklósra az utóbbiak élete vár. Hacsak valami kozmikus űrcsoda fel nem gyorsítja a korszerű tanítóképzést csigatempóból léglökésesbe.

Milyen tanítói talentum adhat választ Miklós percenként előpattogó „miért?”-jeire és „hogyan?”-jaira és milyen zseniális szervező teremthet időt annak a temérdek tudnivalónak meghallgatására, amelyet ő elmondana?

Esti meséink kigondolásában figyelek arra, hogy kérdésekre nagyon is alkalmas szereplő ne jelenjen meg mindjárt az elején. Jöhet tündér, törpe, pásztorfiú, királylány. De már egy sündisznó, egy teknős, egy varangyos béka, tücsök, vagy gólya, vadliba, róka, vagy zebra, elefánt, esetleg denevér, bagoly megjelenése könnyen elvisz minket kérdés-özönbe, esetleg helyreigazító megszakításokba, mert Miklós nem nyel le pongyolaságokat. A legizgalmasabb fordulatnál is megállít a javításával és csak a tisztázás után haladhat a mese. Nagyanyai szívem büszkén dobban és örülök, ha kijavítanak, de Anni mérgesen löki odébb a párnáját a jobb oldalamon: „mese” – mondja magyarul. Miklóst azonban lehetetlen megállítani a teljes tisztázás előtt. És sajnos túl sok tanítót ismerek a világban ahhoz, hogy reménykedni merjek olyanban, aki örül, ha félbeszakítják és kijavítják.

Igazi történeteimet mindketten nagyon szeretik, életünk háborúban, békében egyaránt oly különböző volt attól a világtól, amelyben ők élnek. Háborús történeteim lehetőleg humorosak, mert abban is sok a vicc, ahogyan a szénapadláson bujkáltunk az orosz katonák elől. A létrát, amin felmásztunk, felhúztuk magunk után, a lyukra deszkaajtó csapódott, alatta a vályúnál kérődzött a Ripi tehén. Odafenn a zizegő szénában bogarak sétafikáltak, mocorgott az egér, a padlásablakon néha bekukkant egy bóbitás galamb, éjszaka zúgott a szél, a tetőn hangosan kopogott az áprilisi zápor. Mi, kislányok, sutyorogtunk, nevetgéltünk, vagy csöndben lapultunk, ha léptek hallatszottak az udvarról.

Hogy miért féltették a kislányokat az idegen katonáktól, azt egy szóval sem kérdezték. Noha TV-t sohasem néznek (a péntek estére kiválasztott mesefilm-videó családi megnézése, pattogatott kukorica rágcsálással, az egyetlen engedmény a képernyőhöz), az erőszak veszélyét korán megtanulták, szigorú házi szabályokkal, ajtónyitási tilalommal.

Nagy igyekezetemben egyszer mégis vétettem Miklós ellen, vétettem feledékenységből, hanyagságból, és aztán felületes értetlenségből. A természet-óvodában töltötték a délelőttöt. Legkedvesebb helyük, boldogan mennek, kár, hogy csak heti egyetlen napon lehet.  Erdőben, víz közelében járnak, békát, gyíkot, bogarat, madarat felfedezni. És végül festenek. Élményekkel teli kerülnek haza, napokig bugyborékol a mondanivalójuk és a festmény féltett kincs. Ottlétem alkalmával Miklós festése nedves maradt és az óvónéni kettőbe hajtotta, egymásra, hogy el ne maszatolja az autót. Hazaértünk után a képet kitettem a garázs polcára és ott felejtettem. Összehajtva! A festékes oldalak egymáshoz ragadtak. Miklós siratja az alkotását: béka volt, varangyos, sok sűrű zöld festékkel! Szégyenkeztem, bocsánat, elfelejtettem…A történet még a betegség előtti időből való, a sírás indokolt, de a bajt mégis rosszul próbáltam helyreigazítani: festékeket készítettem elő, szép papírt, hogy fessen másik békát, íme zöld festék, ecset, minden hozzávaló.

Másik békát? Ehelyett másikat? Szóra se méltatott. Féllábon topogva figyelte az anyját, aki gőz fölött olvasztgatta az összeragadt oldalakat, a hátlapjukon. Én is néztem, kevés reménységgel. Miklós hozzám fordult, kézenfogott és szótlanul vezetni kezdett, kivezetett a konyhából a nappalin át, tovább a második szobába, az üres ebédlőbe. Egy huncut szót se szólt, elengedte a kezemet és otthagyott. Mély megvetését jobban ki sem fejezhette volna: nem voltam méltó arra, hogy más fáradozását nézzem. Az összeragadt lapot elfelejteni: baj. De helyette másikat festeni: szégyen.

A távolból emlékezem most, messziről topognak feléjük a gondolataim. Csak topognak, félelemmel teli apró léptekkel. A hétköznapokat veszem sorba, ma hétfő, klinika napja. Vérsejtek számlálása, hol tart a fehérek száma, mehet-e gerincbe a mérges tű és a helyire talál-e? Milyen lesz az egyensúlya, a reflexei? Hozhatja-e a nővér az utazó koffert, ami két napon át Miklós testébe csöpögteti a gyógyító mérget a mellébe operált csövön át? A csövek a kofferhez kötik őt, éjjel-nappal, egyfolytában, vele alszik. A koffer elég nehéz, olykor mi szaladunk vele Miklós nyomában. De ha nincs kéznél segítő, felkapja a vállára és cipeli, mint egy kis lakatosinas, vagy bádogos a szerszámait. Soha nem felejti el, nem indul el nélküle. Én elfelejteném?

A pisilés gondos művelkedés, csőbe kerül, elszíneződő papírszalag jelzi, jó-e a színe. Táblázatra írjuk az adatokat, minden alkalommal és bizony sok-sok az alkalom, de Miklós nem unja, nem felejti, nem panaszolja. A mérgek szigorúan zárt tartályba kerülnek, a nővér csomagol és védőkesztyűz. Miklós kérdez, tájékozódik, társalog, mert a nővér is partner, és ha új nővér jön, az is. Nemcsak a jelen szerkezeteket kérdezi, privát kérdései is vannak és a nővér készséggel elmondja a gyerekei iskoláját, vagy a kutyájuk kiskutyáit, vagy a vasárnapi tűzijátékot.

S eközben Miklós tartja, amit tartania kell, emeli, amit emelni, sóhajt, bevesz, lenyel… A kezelés jó két óra, nem tíz perc. Miklós egyetlen türelmetlen szót nem ejt.

A ráksejtek elsőre felfedezett tömege eltűnt. De mindig megbújhat alattomos, szaporodásra kész sejt, a harc ellenük folyik, ellőni, idejében. Két és fél esztendeig, ha minden jól megy. Ezalatt különösen vigyázni kell a fertőzés veszélyeire, egy nátha is végzetesbe fordulhat, egy gombás fertőzés is.

Különösen vigyázni, mit jelent ez? Féltsük. Hogyan? Ne menjen gyerekek közé. Nem megy. De megy a család többi tagja, például az édesanyja gyermekgyógyász a fertőzősök között.

Imádkozunk. Szabad-e imában csak könyörögni? Nem. De szabad imádságos lélekért könyörögni. Kapjunk imára alkalmas, imára edzett, imában fényesült, imában örvendező lelket, kegyelemből. „Tudja a ti Mennyei Atyátok…” Talán a hátunkat erősíti a kereszt alá. De ha Miklós is a gyógyultak között ugrál majd a kórház udvarára kipakolt tornaszereken – van ilyen ünnepük – akkor jobbak leszünk-e a keserves éveink által? Tudunk-e jobban sírást enyhíteni, másokét? Tud-e majd Miklós?

A gyík világít, saját fényivel. A szentjánosbogár is. Mi, emberek, nem világítunk a bőrünkkel. Miért nem? Talán, mert nem a fénnyel odavonzott bogarak az ennivalónk. Talán, mert kezünk van, hogy tüzet csiholjunk, és értelmünk van, hogy a villanyt és a napelemet kitaláljuk. Én ugyan nem. Nekem csak az elmagyarázott gombok működnek. Világosságot mások gyújtanak nekem. De amit a gyerekek gyújtanak, azzal én is világítok. Valamit magamnak, keveset másoknak.