Tanító tanítványaimnak

K: Miért olyan fontos neked, hogy tanító tanítványaid megszólalhassanak a rólad szóló interjúban?

V: Második évtizede foglalkozom akkreditált pedagógus tanfolyamaimmal, évente a két csoportomban 50-60 tanítóval (így nevezzük a tanárokat is). Háromévenként végez egy-egy csoport. Akik végeztek, visszajáró vendégeim lehetnek, akármeddig. Velünk maradhatnak.

K: Mit tanulnak meg tőled? A módszeredet?

V: Nem szeretem, ha „módszeremnek” titulálják. Módszer az, hogy figyelek a gyerekekre? Hogy tanulok tőlük? Hogy élvezem a társaságukat, és kíváncsi vagyok rájuk? Hogy szeretném, ha bátran, önálló véleménnyel és megbízható jellemmel élnének?

 K: De mindezt a nagy zeneművek személyes befogadásával éred el, amihez módszert találtál ki.

V: Igen, találtam a gyerekekhez vezető néhány ösvényt, a rengeteg lehetséges ösvény közül. Amikor a tanítókkal foglalkozom, ráébresztem őket arra, hogy ezek az ösvények tiszták, beláthatók, járhatók, sőt örömmel, élvezettel járhatók.

K: Mindenkinek?

V: Gyerekkorban mindenkinek.

K: Miért hangsúlyoztad a gyerekkort?

V: Mert a felnőttek kialakult szokásai, megrögzült elvárásai, megtanult módszerei nehezítik azt, hogy a gyermek-mivoltukban éljenek a zene örömével.

K: Mit jelent a gyermek-mivolt?

V: Egész lényüket, a testüket is, mindenestül, a képzeletükkel, az önálló ötleteikkel, kifejezési szabadságukkal.

K: Megtanulhatja mindezt, aki már kinőtt belőle?

V: Tanítóim példáin látom, hogy visszatalálnak a személyiségük lényegéhez, először a mi együttesünkben, ahol biztosak lehetnek az elfogadásban, és nem kell tartaniuk kritikától, vagy éppen kigúnyolástól, megalázástól.

K: A csoport vezetőjének sugallatára történik ez?

V: Természetesen. Mindenütt a csoport vezetője sugall, gyárban, kórházban, műhelyben, templomban, iskolában, családban. Termékeny, élő közösségeket személyiségek sugallnak.

K: A sugallat a bátorítás?

V: Igen, a bátorítás, a megértés, az elfogadás, az inspirálás, a lendítés, a továbbgördítés, és persze a kimunkálás,  a szépítés, a harmóniába segítés. Mivel tanító vagyok, számomra ez a tanítás.

K: Nem választod külön a tanítás és a nevelés feladatait?

V: Nem. A szülő is tanít, a műhely vezetője is, az orvos is, sőt a bolt, a piac eladója, vagy az óvoda takarítója is. A lényével tanít, vagyis nevel, ami egy és ugyanaz.

K: Ha a módszered nem módszer, akkor micsoda?

V: Előbb-utóbb csak találunk majd szavakat arra, amit ma még körülírásokkal közelítgetünk. Mert ha valaki felfedezi, hogy a színekkel és formákkal eredményesen lehet kottaolvasást tanítani, az a módszere. Ha valaki rájön, hogy gyerekek olvasásának fogyatékosságai korrigálhatók bébikoruk mozdulatainak felidézésével, az a módszere. A zenei írás-olvasás megtanítása belső hallás és az éneklés együttes és egymásba fonódó fejlesztésével, módszer. Hasznos, bizonyított, bevált, elindított, csodákra képes. Egyszerű Kodály módszernek nevezni. Kodály persze nem korlátozható a módszerére, ő az alkotásaiban él és hat. Ránk meg, akik élő közelében is lehettünk, a szellemének sugárzásával hatott.

K: Mi következik mindebből?

V: Megpróbálom elmagyarázni, mi a különbség a leírható, bemutatható, akár írásban, akár képekben sokszorosítható módszerek és az én tevékenységem között. Azért, hogy ne kérjék számon tőlem a „módszerem” sokszorosítását, a tanítók személyiségétől független alkalmazását.

K: Mi szélesítheti tehát a találmányod elterjedését?

V: A pedagógia megújulását számos – vagy inkább számtalan, hiszen alig is számolható – szerző, alkotó, gondolkodó, gyakorló tanító sürgeti, próbálja, műveli. Alkalmam nyílt arra, hogy ezekből sokat lássak, megismerjek, értéküket felmérjem. Olvasok néhány idegen nyelven is, beszélgetni tudtam remek emberekkel, élvezem az új ismereteket. Gyakorló tanító létemre kipróbálhattam, amit értékesnek találtam. Láttam életem néhány évtizede alatt, mi minden akadályozza, és mi segíti az értékes felismerések terjedését. Az énekes tagozatú osztályok elindítására kezdetben Kodály személyes kiválasztása nyomán kértek fel énektanárokat, például engem is, Szombathelyen.

K: Hiszel abban, hogy a tanítók megtaníthatók arra, amit te megtanultál?

V: Mélységesen. Azt látni, amit Dienes Zoltán vagy Winkler Márta meglátott, amit Montessori doktorasszony javasolt és kipróbált – nem olyan nehéz. Zenében is találok helyet, ahova boldogan beíratnám az unokáimat, ha már helikopterrel járhatnának Nyíregyházára, Szabó Dénes kóruspróbáira.

K: Megint személyekről beszélsz?

V: Bocsánat, nincs annyi helyem, hogy felsoroljam a többit, akitől tanulnék ma is. De hát olyan nehéz felismerni a jót, akkor, ha új? Megláttam, hogy a gyerekek szeretnek mozogni, kitalálni, felfedezni, a testük egésze benne van a szép zenében. Kipróbáltam, néhány évtizeden át, hogyan lehet ennek hasznát látni. Nekifogtam, hogy megtanítsak rá tanítókat.

K: Lehetett?

V: Lehetett. Óvónők művelik óvodákban, zenetanárok zeneiskolákban, gyógypedagógusok speciális csoportjaikban.

K: Kiválogatod a tanítóidat?

V: Még a gyerek tanítványaimat sem válogattam soha. Jön, akinek fontos. És ha a személyisége olyan, hogy ráhangolódhat, marad. Ha ereje van és a jelleme arra való, folytatja, kibontja, felépíti maga körül. Talál hozzá társakat. Tanítványokat is.

K: Meglátod ezeket a képességeiket tanításod idején?

V: Igen, gyakran meglátom. Látom, csodálom, szívemből örvendezve. De először mindnyájan együtt “táncolunk”, magam is velük.

K: Mi a leírható, szabályokba foglalható ebből az igen személyes képzésből?

V: A felnőttek képzésében sem szakítom félbe a folyamatokat magyarázattal. A történés befejezése után viszont jegyzeteikben tüzetesen leírják a tapasztalatokat.

K: Diktálod?

V: Nem. Belőlük szedegetem elő, visszaemlékeznek, közösen, egymással, egymásnak segítve. Kivéve a személyes élményeiket a zenével alakított szabad táncolásuk idejéből, mert azt mindenki magának jegyzi fel és lehet titkos is.

K: Titkos? Egy beadott jegyzetben?

V: Igen, mellé írhatja, hogy csak nekem szánja. Más akkor nem láthatja.

K: Lehet olyan titkos, hogy te sem olvashatod?

V: Természetesen. Akkor azt írja be a nekem leadott jegyzetébe, hogy magának tette el.

K: Miképp válhat csoportos képzés ilyen személyessé?

V: Tanítókat így lehet csak eredményesen tanítani, hiszen azt kívánom, hogy ők is személyes figyelmet szenteljenek valamennyi tanítványuknak. Magukon kell tapasztalniuk, milyen érzéseket kelt bennük az ilyenfajta tanítás.

K: A rólad szóló írástól ezért várnád, hogy a tanítványaid is szóhoz jussanak benne?

V: Igen. Rólam szóló beszámolóknak ők részesei, mivel az életemnek is részesei. Első kézből kapják tőlem mindazt, ami élményem, ami megfog, megindít, továbblendít, ami segít nekem a szellemi növekedésben.

K: Zene-élményekről beszélsz?

V: Zene-élményekről, vagy egyéb élményekről, például újonnan olvasott könyvekről, rádióban hallott interjúkról. Keresem, figyelem az Aranyemberek, az Arcvonások, a Névjegy és hasonló beszélgetésekben hallhatókat, mindenkit, aki példa, tanulság nekem.

K: Olyanokat is, akik nem zenészek?

V: De mennyire! Teljes figyelmemmel fordulok más, - számomra ismeretlen- témákkal foglalkozók felé. A személyiségük vonz, az érdeklődésük, az intenzitásuk, elkötelezettségük, alázatos szolgálatuk.

K: Valamennyi tanítványod átveszi tőled az értékeidet?

V: Nem kérdem tőlük. Aki átveszi, megmondhatja. Olykor megírják, levélben, vagy különlegesen szép jegyzeteikben.

K: Jegyzeteiket leadják neked?

V: Igen, a tanfolyamok jegyzeteit gépelve kapom, másolatot, mert az eredeti náluk marad. Ez igen fontos. Szükségük lehet emlékeztetőre sokkal később, évek múltával is.

K: Nagy távlatokban gondolkodol?

V: Nagy távlatokban. A jövőben.