Átadom kézből kézbe -
Egy vasárnap tanítványokkal

„FÜLÜNKBE CSENG…”

SOROZAT DR. KOKAS KLÁRA KEVÉSSÉ ISMERT ÍRÁSAIBÓL

I.

Szerkesztő: Dr. Deszpot Gabriella*

Ahogy újra olvasom mondatait, mindig itt cseng fülemben a hangja. A hangja, ahogyan könnyedén, bátran, egyszerűen felteszi kérdéseit, és ahogy gördülékenyen, őszintén válaszol rájuk. Arcát is látom hozzá, de inkább szuggesztív szemeit, ahogy a „Tüzet viszek” című filmben csillog, vagy, ahogy Tanos Miklós portréfilmjében látni. Kokas Klára sajátos műfajával – a kérdés-felelet formában való megfogalmazással – napfényre hozza mély gondolatait, megfigyeléseit, emlékeit. E kiskáté sorozatban tematikusan rendezem össze a különböző időben és apropóból született írásokat.

Kezdésnek két művét választottam, melyek akár egymás folytatásai is lehetnének. Ha összeolvasnánk címeiket: „Átadom kézből kézbe” „Tanító tanítványaimnak” – máris sejtenénk, hogy itt a tudás átadásáról, a folytonos tanítványi státuszról van szó. Az írások a tanító személyiségének, érzelmi megnyilvánulásainak szabadságáról beszélnek – a mozgás által felszabadított személyes zeneöröm és a reproduktív példakövetés ambivalenciájáról, a megtaníthatatlan taníthatóságának küzdelméről.

KOKAS KLÁRA: ÁTADOM KÉZBŐL KÉZBE. EGY VASÁRNAP TANÍTVÁNYOKKAL

Kérdés: Vasárnap? Tanítás?

Válasz: Tanfolyamunk napjait hétvégeken tartjuk. Tanítók továbbképzése ilyen, mert a hétköznapjaik munkával telnek, messzire tőlünk, sokfelé az ország távoli részeiben.

K: Mit adsz át kézből kézbe?

V: Tapasztalataimat, gyerekekről. Évtizedeken át tanítottam, sokféle gyereket, mindenfelé.

K: Mit jelent a „sokféle”?

V: Tanítóképzőst és gimnazistát és elemistát és óvódást és bébiket. Többfelé a világban, többféle igény szerint.

K: Például?

V: Egyes társadalmak igényei különböznek. A családoké is. Iskolák, nevelési módok, gyerekek, igen sokfélék.

K: Egyének tanításáról beszélsz, vagy csoportokéról?

V: Mindig csoportokat tanítottam, gyakran népes csoportokat. De a tanításom egyénhez szólt.

K: Az efféle „egyénhez szóló” tanítást műveled most a tanítóiddal is?

V: Nagyon izgalmas kihívás, különbözik minden eddigitől. Felnőtteket kapok, akik lehetnek zenében magas képzettségűek, előadó művészek, zenetanárok, kevés gyermekpszichológiai ismerettel. De jöhetnek mások csekély zenei ismerettel és kitűnő tájékozottsággal a nehéz problémákkal küzdő gyerekek tanításában.

K: Egy csoportban tanítod őket?

V: Igen és felfedeztem, milyen csodálatosan kiegészítik, inspirálják egymást. Nagyon fontos számomra a csoportok baráti közössége, az egymáshoz tartozás.

K: Miért? Hiszen a tanfolyam befejezte után többé nem találkoznak.

V: Mindenfélét kitalálok, hogy igenis találkozzanak nálunk. Aki elvégezte a 3 évét, élete végéig örökös vendégem bármely más csoport bármelyik napján. Be sem kell jelentkeznie, jön, és részt vesz.

K: Honnan tudja a dátumokat?

V: A honlapunkról.

K: Egészen ismeretlen csoportba pottyan váratlanul?

V: Nevezetesek vagyunk a nyitottságunkról, a szíves befogadásunkról. Szájról-szájra száll a hír, egymásnak elmondják.

K: Bizalmas együttest alkottok ilyen szabad nyitottságban?

V: Bizalmas együttes nélkül nem létezhetne a foglalkozásunk. Amikor a klasszikus zenéhez komponáljuk szabad mozgásainkat, bármikor megnyílhatnak érzelmeikkel. A mozdulatok életre segíthetnek titkot a rejtekből. De csak biztonságban.

K: Honnét a biztonság?

V: Biztonságot a nézők sugároznak. Minden jelenlévő.

K: Nem lehet ott haragosod? Ellenséged? Irigyed?

V: Még közönyösöd sem. Senki, „aki nem gyűjt veled”.

K: Mit gyűjt veled?

V: Amit mi, mindnyájan: megértést, elfogadást, bátorságot, együttérzést, segítést… vagyis értékeket. És aki nem gyűjt, az szétszór.

K: De ha a táncoló valaki nem szép? Ha esetlen? Ha tétován toporog? Ha furán fintorog?

V: Mi nem esztétikai minőségre törekszünk. Csak és kizárólag őszinteségre. „Előadónk” lehet bátran drumi, vagy csúnya, vagy esetlen, vagy ügyetlen, akár béna.

K: És ha nevetséges?

V: Már a gyerekeim is tudták, hogy a „cikizés”, a kinevetés, a csúfolás halálos bűnnek számítana, egyszerűen elfogadhatatlan. Kiraknánk a szűrét annak, aki megtenné. De erre figyelmeztetnem sem kellett soha. Elég volt a példám.

K: Melyek a pedagógiai eszközeid ahhoz, hogy megteremtsd magad körül a „gúnymentes” biztonságot? Hiszen a mi társadalmunk nevezetes a cikizésről, egymás hibáinak felemlegetéséről, sőt a „hátmögizésről” is.

V: Nincsenek pedagógiai eszközeim. Magam vagyok az eszközöm. Az elégedetlennek önmagával van baja. De én szeretem a trampliságot, parasztőseim örökségét. Tanítványaimmal dalokat improvizáltunk az öregségemmel gyarapodó ráncaimról. Eleinte számon tartották az újabbakat a szemem körül, de most, 80 évesen, már nem lenne érdemes az újabbakat keresgélni, szeretnek így a ráncos arcommal. Az énekem is az enyém, olyan, amilyen. Él és virul. Nem kezdte ki az idő. A mozdulataim meg? Édes Istenem, ki várna tőlem opera balettet?

K: Mi történt hát azon az emlékezetes májusi vasárnapon?

V: Indultam már, reggel 8-kor kezemben a táskával léptem vissza a telefon csörömpölésére. A hang a lányomé: „Hóvirág most feküdt a szülőágyra. Érkezik a gyermeke. Imádkozzál, Mami!”

K: Útra keltél ezután?

V: Beültem öreg Fiat Pandámba és végigénekeltem az utat. Szeretek énekelve imádkozni, ez kántor apám és szülőfalum öröksége, a háromtornyú szanyi templomé.

K: Megmondtad a hírt a tanfolyam résztvevőinek?

V: Nem. Vártam a hírrel, vártam az angyali üzenet ihletére: hogyan adjam át a nekem olyan nagyon fontosat tanítóimnak?

K: Másképp, mint bárki másnak?

V: Másképp, mert itt mindenki a lelkével van jelen.

K: Miért éppen itt?

V: Mert ők miattam jöttek ide, az igazat várják tőlem.

K: Másutt nem az igazat várják tőled?

V: Nem biztos, hogy másutt kíváncsiak az igazamra. Még a templomban sem, ahova naponta járok. Vagy a tanári testületben, ahova 18 évig tartoztam. Csak a gyerekekről tudhattam biztosan, hogy az igazamat várják tőlem, ők azt mindig, mindenütt: Bostonban és az arizonai Navajo indián rezervátumban és Barcelonában és Szombathelyen és Budán és Orgovány-kargalapusztán és Szanyban. …

K: Őket közelről ismerted?

V: Voltak közeli, gyakori, hosszantartó ismeretségek és rövid találkozások, akár egyetlen naposak is. De mindenikük tudhatta, hogy az igazamat kapja. Tudta is.

K: Eltáncoltad az igazi érzelmeidet a dédunokád születéséről?

V: Eltáncoltam. Megvártam előbb, hogy hozzáhangolódjunk, ahogy szoktunk, előbb az énekünkkel, a vidám improvizálásba torkolló énekes körjátékunkkal, a nevek éneklésével, majd az elcsöndesülő zenevárásunkkal, amelybe megérkezik a várva várt zene, a kiválasztott Händel concerto tétel. Megérkezik egyszer, majd sokszor, örömünkre, éppen úgy, ahogy gyerekeimhez szokott. Mozogni bármit szabad, csak szólani nem. Így kezdődik a zene befogadása.

K: És azután? Mi történt azután?

V: Táncoltunk mindnyájan, magunkban, vagy társakkal, ahogy szoktuk. Händel hívott bennünk, hogy rátaláljunk. Hívott egyszer, kétszer, tízszer.

K: Még mindig nem szóltál semmit?

V: Nem szóltam, csak táncoltam, egyikük, vagy másikuk közelében, ahogy szoktam. A tétel 2 perce elég ahhoz, hogy jelezzem valakinek a szerető jelenlétemet: itt vagyok, nem eshet bántódásod.

K: Honnan tudod, hogy kinek van szüksége bátorításra?

V: Talán a bőrömön érzem. Vagy a zsigereimben. A nedveimben. A véráramomban, ahova Händel művészi alkotása érkezik a rezgéseivel. Ő közli. Hiszen ő megkapja, együtt az ihletéssel, amelyből a kompozícióját írja, tip-top, egyik kottafejet a másik után, tinta, toll, és már repülnek a hangok az ötvonalas papírosra. Kész a mű.

K: Igen kész a concerto. De a többi? Az üzenet, amiről beszélsz?

V: Az üzenet, az érzelmeinkhez szóló, a tetteinket irányító, oda van gyúrva a hangokba, mint a tésztába az élesztő, a kenyérbe a kovász. Harapod és megforgatod a szádban a nyelveddel. Te talán nem ismered a kottát, a hangszert sem tudod kezelni, gyerek vagy. Esetleg már felnőttél, de nem juttattak zene-ismeretekhez. Akkor hát mi legyen veled? Éld esztendőidet Händel concertók nélkül? Az üzeneteik kenyere nélkül?

K: Számtalan ember él értékes, nemes életet Händel concertók nélkül.

V: A művészetek formáit, hangzatait a Végtelen Szándék szüli, üzeneteit is. Nekünk, itt, ilyen kultúrát adott. A csángóknak másfélét. Az etiópoknak megint mást. A Navajo indiánoknak is mást. A szanyi gyerekeknek sem mindjárt a bölcsőnél Händel concertót. De én, a Szanyban világra jött Klári, kaptam belőlük. Ne adjam tovább, amit kaptam?

K: Táncodban adod tovább?

V: Táncom a gyerek-tanítványaimtól való, sok évtizedes tanításaimból. Ők tudták, amit a felnőttek már nem, vagy csak nehezen, újra felfedezve: képzeletet, indulatot, sürgetést, szándékot, szabad tetteket.

K: A szólóban bemutatott tánchoz kell mindez?

V: Igen, mindez kell és bizonyára sok egyéb, aminek a sorolásához szűkös a tollam ereje. Tudja, aki duci és formátlan, vagy merev és táncra alkalmatlan, vagy vak, vagy süket, vagy mindkettő együtt, mint Anna tanítványom, akit Bach hangjaihoz látunk táncolni, a „Béke, aranyvirág” című filmünkön. Azaz sok-sok zenével boldog lény. Akinek Händel üzenhetett, annak üzent és üzenni is fog. Én pedig, a szólótáncra kiképzetlen testi valóságomban, úgy, amint vagyok, 80 évesen, eltáncoltam tanítványaimnak a dédunokám születése körüli érzelmeimet.

K: Mit mondtál előtte?

V: „Most szólót táncolok nektek. Úgy, ahogy szoktuk a gyerekeimmel, majd csak utána mondom meg, hogy miről táncoltam.” És amikor befejeztem: „Az unokám, Hóvirág, most egy perugiai szülészeten hozza világra második dédunokámat. Most, ezekben az órákban.”

K: Nem kérdezték, milyen érzelmekről táncoltál?

V: Nem, ezt senki sem kérdezte. Gondolom, kitalálták. Ilyenkor rettenetesen aggódunk és féltjük az anyát és a gyermeket. És árad belőlünk az öröm és a hála, hogy megérhettük. És a remény, hogy az újonnan földre érkezettnek jó sorsa lesz.

K: Láthatták tanítványaid ezeket az érzelmeidet a mozdulataidban?

V: Egész biztos, hogy nem. De mivel szeretnek, vagy legalább elfogadnak engem – már a néhány alkalom találkozói után- megérezhették. Arcukon, tekintetükön sugárzott az élmény öröme.

K: És ezzel vége is volt a napnak?

V: Dehogyis! Ezután jött a java: a következő zenéhez önként jelentkeztek szóló táncra és egészen rendkívüli megnyilvánulások születtek.

K: Máskor nem szoktak szólóra önként jelentkezni?

V: Felnőttek az első évükben soha. Még a harmadikban is bíztatásra csak. Gyerekeim persze versengve kértek „szólót”, kiabálva, egymás hegyén-hátán, ahogy majd láthatjuk egyik filmen, Pállay Jóska, szeretett festőművész barátunk véletlen kamerájának jóvoltából. „Szólót, Klári néni!” Akármennyit táncoltak volna, imádták magukat bemutatni.

K: A felnőtt más?

V: A felnövekedés évei sok örömet elvesznek tőlünk, belőlünk. Például a magunk megmutatásának örömét. „Szeretném…., hogy látva lássanak” – írta Ady, de ő költő volt. Tanítók és óvónők és tanárok és művészek nem tartják meg magukban ezt az igényüket. Szülők sem. Ezért követnek el annyi hibát a gyerekeik nevelése körül. Ezért is.

K: Meg sok egyébért?

V: Természetesen sok egyébért is. De az érzelmek boldog megmutatása, amelyre egy concerto sarkall, teremthet bensőséges perceket.

K: Még a zenéhez nem értőnek is?

V: Ebben a helyzetben a zenéhez nem kell érteni. Mit számít az érzelmi megközelítés szent pillanatában az ismeret? Másfajta szellemi funkciónk működik, amikor elemezünk egy darabot.

K: Azt sem kellene tudnia, hogy a concerto milyen hangnemben van?

V: Zenei képzésünkben megtanítanak minket hallani, felismerni és alkotni hangzásokat. Gondosan, sokáig tanítanak, mert ez a művelet kondicionális, reflexek felépítése. Szombathelyi zenei tagozatos osztályaimban hatéves gyerekekkel műveltem, minden nap, leírhatatlan élvezettel.

K: Élvezet a tanítónak?

V: Élvezet tanítónak, tanítványnak. Bejutni az ismeretek világába szellemi kaland. Képességek felidézése ugyanígy. Felfedezni az ismeretlent? Mesés élmény. Nekem is az volt, sőt ma is az. De a szép zenébe a puszta mozdulataiddal belejutni másfajta művelet és másfajta érzelmek kísérik.

K: Ezeket a műveleteket nem kell tanulni?

V: De igen, tanulni kell. A figyelmet, a tiszta odafigyelést magunktól tudjuk ugyan, gondolom már anyánk méhében. A génjeink hordozzák. A növekedésünk során azonban eltérítenek minket ettől a „tudásunktól”.

K: Eltérítenek? Hogyan?

V: Részben a kötelező feladatainkkal, részben a folytonos hangingerekkel. Megtanítanak kanállal enni és szavakra reagálni. És körülöntenek közömbös, vagy rossz hangok özönével, amelyeket ki kell bírnunk.

K: Az általad javasolt tanulás tehát…?

V: Visszaidéz valamit abból, ami az enyém volt, igazán az enyém és fontos is volt nekem: az örömből való figyelést.

K: Miképp idézi vissza?

V: Az értékes hangzások útján. Nem szeretnék vitába bocsátkozni afelől, hogy melyik hangzás értékes és miért. A zene, amit a tanítványaimhoz viszek, értékes nekem, mert megújulásomra van. Így például az a Händel concerto tétel, amelyet kiválasztottam, hogy a tanítóimnak a lelkem fontos eseményét megmutassam vele.

K: Tanítóidnak is értékessé vált?

V: Élményben részesültek általa.

K: Maradandó zenei élményben?

V: Nem tudom, milyen maradandó élményük lett a Händel mű. Gyerekeim olykor felismerték sokkal később a zenedarabot, amelyhez mozdulat kompozíciót találtak ki. De a felismerés nem a leglényegesebb eleme az élménynek. Ebben az esetben az érzelmi megrendülés emlékére lehetne számítani, arra, amiben én táncoltam.

K: Azért, mivel ritka alkalom volt?

V: Kétségkívül ritka esemény volt. Csodálatosan időzítette a Szellemi Segítőm, aki készenlétben áll, hogy irányítson engem. Számtalanszor tapasztaltam életem folyamán a segítségét. Úgy érzem, most odébb akart lendíteni abban, hogy tanító tanítványaim szóló bemutatói hamarabb és teljesebben kibontakozhassanak.

K: Azelőtt sosem jutott eszedbe, hogy te magad szólót táncolj tanítványaidnak?

V: Eszembe jutott, de elhessentettem. Mindent elhessentek, ami az utánzásomra bíztatna.

K: A csoportban velük táncolsz?

V: Természetesen mindig táncolok én is, ahogy a gyerekekkel szoktam. De a szólónak más a kerete, más a formája, a szertartása. A szólót megszervezzük a kezdet percétől a befejezésig. A figyelem a táncolóra irányul,- azaz a táncolókra, ha duett, vagy kis csoport az előadó.

K: Mindnyájan a szólót nézitek?

V: Nemcsak nézzük, hanem a szívünkben követjük.

K: Kéred ezt a „szívből követést”?

V: Kérem. A példámmal viszem elibük. Mindenik szóló nekem szól, bármelyikből kiderülhet számomra segélyhívás. Készenlétben vagyok, nehogy elmulasszam.

K: És a végén mi történik? Tapsoltok?

V: Taps nincs a körünkben, helyette odaszaladunk és megöleljük, megérintjük a szereplőt. És megkérdezzük: volt történeted? Igen? Gyerekeknél már repült is elibe a kismagnó. Száz és száz történet került így felvételre.

K: Ha nem volt története?

V: Akkor is ünneplést csaptunk körülötte. A szavak olykor jók, de nem mindig szükségesek.

K: A befejező „szertartásra” mindig sor kerül?

V: Mindig. A szóló-tánc ajándék. Megbecsüljük. Értékeljük.

K: Akkor is, ha suta? Ha banális? Ha semmitmondó?

V: Nincs banális szólótánc. Mire odakerülök, hogy megmutassam érzésemet, lenyúltam a szívembe, onnan hozta mondandót. A szándékom szent.

K: Zenei nevelés ez? Hiszen minden zenei előadásnak tökéletesre, hibátlanra kell törekednie.

V: Bizony és éppen ez a törekvés adja meg a zeneművelésünk értékét. A zenehallgatásunkét is. Ki szeretne vacakul odakent zenei eseményen részt venni? Hivatásból zenélők és amatőrök egyaránt fáradoznak a tőlük telhető legszebb hangzásra. És százféle módszer vetekedik a „legeredményesebb képességfejlesztő” elismerésért. A mi zeneörömünk azonban más tőről fakad, más a virága és más a várható termése. Amikor Assisi Poveretto Ferenc két fadarabbal hegedülgetett, Umbria parasztjai gyűltek köréje áhítattal. Toscanini Mozart estjei a nagyvilág ünnepelt eseményei voltak. Melyiket választanám?

K: Választanod kellene?

V: Ugye nem? Ugye letérdelhetek Ferenc elé áhítatért? Toscaninit is hallgathatom lelkemben térdre borulva. Istenéhez fordul mindegyik és meghozza áldozatát.