Színes erdő

Kálmánnak

Japánban a képzeletemmel járok. Repülőgépek helyett különös szárnyak visznek a maguk módján – mesélek majd erről.

Tanítványaim közül kettő vitt a japánok közelébe. Egyikük, Mari Vamagushí, ott született és növekedett. Hegedűművésszé is ott képezték. Szent mániája a tanítás. Gyerekek közt: csoda. Így került hozzám a Boston melletti Cambridge-ben. Kurzust szervezett nekem, anyákat hívott össze a kisgyerekeikkel. Szervezése olyan volt, mint az otthona: kikerekített, gömbölyűn guruló, helyre illeszkedő, szemet gyönyörködtető. A fület is édesgette finom hangzásaival. Mély barátságba kerültünk, életéről beszélgettünk. Japán szokásokra tanított.

Másik tanítványomat magyarul szólítom, Kálmánnak, mint az apámat. Ritka név. Aprócska korától hordták óráimra. Van egy fényképem róla, abból az időből. Új könyvem előkészületeinél sokat forgattam. A könyv[1] ötven fotója közt is jelentős, mert Kálmán – akkor még Tonyónak becézett hároméves – felemelt karjaival táncol, tömzsi kis alkatának egész hevével a dundi lábakon.

Kálmán egyik filmünknek is főszereplője lett, véletlenül.[2] A lelkesen ugrándozva örvendező gyerekcsapat közé ugrott mérgesen: „Neeem! Én nem festeeek! Nem tudok festenííí!” – A filmen bemutatjuk őt, amint ceruzával hadiszerkezetet rajzol. A gondosan megtervezett többlépcsős gyárban hat pálcikaember számolható, hajszálra egyformák. Kálmán el is meséli a történetet, meglepő szóbőséggel és pontos fogalmazással. Majd látjuk őt kicsit később, amint festékes ujjacskákkal keni, keni a papírra a „színes erdőt”, a szépséges képet, amely a Händel-concerto segítségével[3] a képzeletéből született.

A filmet a napokban mutattam az Adler Társaság athéni szemináriumán, elbűvölte görög nézőimet is.

Kálmán azóta megnőtt, közös tornaóráinkon[4] futásban jócskán lemaradok mögötte, és a karizmok gyakorlatainál is lefőz. Dr. Kovács tanár úr óráin nem érünk rá bámészkodni, a mosolyos-halkan kiejtett irányító szavak bűvöletében teljes igyekezettel alakítjuk, rendezgetjük, frissítjük tagjainkat, de azért oldalvást pillantok olykor Kálmánra, gyönyörködni.

Nemcsak a mozgásával büszkélkedhetek, a tanulásával is. Különösen a nyelvekben parádézik. Ennek is története van.

A mi zenés csoportjaink óráira sűrűn jártak külföldi vendégek csapatostul. De nem ám a székekre hátraültetve bámészkodni, jegyzetet körmölni, ahogy másutt szokás. Nem, nem! Mi behívtuk őket magunkhoz, szőnyegre ülni, összekapaszkodva énekelni, játszani, táncolni: ismerkedni, barátkozni! Szokatlan merészség volt ez azokban a félős, minden szabadságtól korlátozó esztendőkben, de mi így szerettük. A gyerekek arcához, tekintetéhez, mozdulataihoz nem kellett az idegen nyelv, de Klári néni olykor segített, angolul, vagy ahogy éppen kellett. Kálmán – négyéves akkor – mérgesen toppantott: „Mért nem tanulnak meg ezek mind magyarul?!”

Családi hagyományuk azt tartja, hogy a fiú kiváló nyelvtehetsége innen indult növekedőbe. Az egyetemen ma japán szakos, angolból is díjakat nyer.

„Lefordítanék egyet Klári néni írásaiból japánra” – vetette fel tavaly.

Írásaim? Mint a tenger. Könyvek, cikkek, oldalszám. Mégis, mikor válogatni kezdtem, nem találtam Kálmán kezébe valót. Mást szeretnék. Újat.

Írok Kálmánnak – egyenest.

Halogattam, gondolkodtam. Mostanra jött el a pillanat. Az Égei-tenger magányában, az őszi színek és hangok egyedülvaló gyönyörűségében megtaláltam a papírt és a ceruzát, amivel tanítványomnak írhatok.

Azt magyarázod a filmen Kálmán, hogy nem érdemes festeni, mert mindig félbeszakítanak. „Álmos vagyok, és aludni megyek. Vagy vásárolni kell. Ilyenek.” Ismerem ezt a bosszúságot, így élek Pesten, félbeszakításokkal.

Itt nem. Feladataimat szabadon alkalmazom a Nap, a Hold járásához. Órám sincs, villanyom sem. Emberek beszéde a vízen messzi haladó csónakból szűrődhet ide, a halászoké; úgysem értem, madárnyelv az is. Félbeszakítás nélkül a gondolat, a képzelet szárnyra kel. Az enyém csak, mint a vízimadarak, lassan, tollászkodva. Ti, tanítványaim, a frissességetekkel bűvöltetek el, képzeletetek röpte gyors volt, fecskéhez hasonló, ötletességetek mindig meglepő. Mihelyt megtanultátok köztünk, hogy értékeljük egyéni ötleteiteket, megnyíltatok, mint a forrás, friss áradással.

A mozdulatotok kifejező szabadsága együtt született a gondolatok szabadságával. Ha egy gyerek nem fél attól, hogy kinevetik, hogy lemosolyogják, hogy kijavítgatják, másokhoz hasonlítgatják, megbírálják, mércére teszik, osztályozzák, akkor meri igazi valóját megmutatni. Esetleg szótlan mozdulatokkal. Úgy könnyebb, mint szavakkal. Szavakban szűkölködhet még, de a mozdulatoknak bővében van. A szabad mozdulat a kisbaba első anyanyelve, nézd meg a motolláló bébit fürdés után, vagy a mászókából szabadba került nyolchónapost.

A szabad mozdulatokat én nem kitaláltam, hanem megengedtem, bátorítottam és a figyelésetekbe fűztem. Nem a szokásos ráparancsolt figyelésbe, amit a felnőttek erőltetnek a gyerekekre. Hanem a zenefigyelésbe, mert az kapaszkodik igazán mélyre, sok-sok rezgő részecskével. A szép zenére érdemes volt figyelnetek és jólesett belébújnotok. Belebújtatok, és odabenn találkoztatok az átváltozással.

Az „átváltozást” sem én találtam ki, hanem ti. Egyszer csak úgy neveztétek, ha mozdulataitokkal, táncotokkal másvalaki – vagy -valami – lényébe átlendültetek, átsimultatok, átsétáltatok, átugrottatok. Mindig gondot okoz az átváltozás szó fordítása, ha idegen nyelveken mondom. Magyarul sem könnyű elmagyarázni. Valakiből valakivé vagy valamivé átváltozni a mesében természetes. Ti, gyerekek, azért tudtatok a zenével átváltozni, ment a mesét is élni tudtátok.

Amikor Bendegúz az emlékezetes sasjelenetét táncolta – négyéves volt –, a sas megjelent a teremben. Kisfiútestében igazi sas volt, az óriás madár hegyi magányában szirtfokon pihent, nézelődött, méltósággal magasba lendült, leszállt, a zene szerint. Nem a hangok lüktetését követte, hanem a dallamok Aris-téziseit, ahogy a Bach-prelúdium diktálta.

Sokat töprengtem azóta, honnan tudhatta a fővárosban felnőtt kisgyerek a sast ilyen hallatlan megjelenítő erővel elibénk mozdulni? Az óvodai állatutánzások oly silányak a maguk gyermekded ugrándozásaival, karlengetősdijeivel. Utánozni próbálnak nyuszit, békát, madarat a mozgásuk kívülről megfigyelhető, szűkös, egyhangú sémáiban. Többnyire felnőttek írt mutatásával, irányító segédletével. De Bendegúz sasmadara a sas lényegét varázsolta elő a belső vonásaiból. Hogyan? Örökölhetett ilyen tudást távoli őseitől, akik még együtt éltek az erdei madarakkal, és a sas is életük közeli résztvevője volt?

De én nem pantomimet tanítottam nektek. Zenét akartam tanítani úgy, hogy a zene öröme és ereje eláradjon bennetek, amint énbennem is eláradt. Van zene, amely elbűvöl, magával ragad, energiával tölt fel, bátorságra buzdít a szépségével. Keresem ezeket a zenéket, és ha rátalálok, a tanítványaimhoz viszem.

Nem azért tanítok zenét, mert az a műveltség fontos része, hanem mert féltelek titeket az égi láng fénye nélkül. Hogy ne kelljen a silányságba kapaszkodnotok, hiszen a silányságok elrongyolódnak, szétfoszlanak az ujjaitok között, és akkor kapaszkodók nélkül dobálódtok.

Beethoven kapaszkodót nyújtott Bercelnek, amikor szeretett nagyapja hosszú betegsége és halála miatt megrendült a lelke. A hetedik szimfónia zárótételével talált egyensúlyra, hitre, harmóniára. Történetet táncolt a téli fán fél kézzel kapaszkodó magányos falevélről, amelyet végül sárba sodor a szél. Tánca után a gondolatait is elmondta a természet törvényéről, amely egyedül örök.

A dokumentumfilm[5] athéni nézői sírtak és lelkesedtek, értették, magukba fogadták a 9 éves magyar fiú üzenetét. Pedig sokan közülük tájékozatlan-értetlenül hallgatták volna Beethovent, hiszen a klasszikus zenére csak kivételes kevesen nevelődnek.

Bercelt a természet jelensége ihlette a táncára, a téli fán egyedül kapaszkodó falevél sorsa. A fél kézzel kapaszkodó falevél megragadó kép. Drámája mélységesen igaz, amint Beethoven zenéje is. A tánc, a jelenet, a rajz összefonódik a beethoveni hangokkal, egymást erősítik, együtt gyógyítanak.

Bercel a táncával vezényel is, akár zenekar élén állhatna, érzékeny együttes értené a mondandóját. Van néhány videofilmünk, ahol hasonló képek láthatók. Például a Duende zárójelenetében Tomi a táncában vezényli Bach Hozsannáját.[6] A filmben olyan megragadó festmény, Orsi kék-fehér tüze, az Adriai-tenger partján került a szélben feszülő lepedő-vászonra. „Idelenn olyan szorosan vagyunk – mondta Orsi –, és odafenn annyi a hely.” Ecsetje lázasan lobogja a kék-fehér tüzet, amely felfelé tör, a magasba, Bach diadalmas hálaénekébe kapaszkodva.

Mindez világosan kifejezi Isten jelenlétét, gyógyító erejét, az aprócska Földet körülvevő véghetetlen Mindenséget, és a mi örömünket, hogy benne élhetünk.

Hat esztendővel ezelőtt alapítványomat „Agape Zene-Életöröm Alapítvány”-nak neveztem, mert az ógörög szeretet és a magyar életöröm szó zárta legjobban körül a fogalmat, amelyért élek. Most, az Égei-tenger szigetén, megint ezt a kettőt tanulgatom. Az agapét, amely összetartja a sokfelé guruló lényeket, a lebegő fogalmakat. És az életörömöt, amely a pórusaimban lakozik a gyerekségemmel, mióta emlékezni tudok.

A mozdulatok foglalkoztatnak. Nézem az octopus gyönyörű haladását a csillogó vízben. Tenyérnyi testéből ruganyos biztonsággal löki makarónihosszú lábait, átkarolva a mindenféle szögletű követ. Körülfonja, rásimul, kerek cipóvá alakítja, az átváltozásban picit megpihen, majd új lélegzettel lendíti izmos végtagjait új kő köré. Zsebórányi fejét a hátán hordja, mintha csak dísz lenne, pedig a kerek szemek elevenségén látszik, hogy a fej irányít.

A tenger meleg, sósan emelő tágasságában átlazulnak a mozdulataim, az octopus megihlet, új mozdulatokat ösztönöz. Nincs tornász, sem táncos, aki hozzá hasonló hajlékonysággal mozdulhatna. Nem is utánozni próbálom, hanem vele élek egy kicsit. A puha folyamatosságba természetesen illeszkednek a szünetek és a lendületek, semmi sem tűnik véletlennek, összecsapottnak, ahogy halad kőtől kőig a selymes fényességben.

Sajnos, az ízletes húsa miatt minden épkézláb görög vadássza, s ha kifogta, szörnyű csapdosással veri kőhöz. Szürke rongycsomó lesz, szánalmas látvány.

Minap odaóvakodtam egy bajszos, nagypocakos csónakoshoz, és bátorságot véve megszólaltam: „Olyan szépek voltak az imént a tengerben.” „Ugye, szépek – lóbálta meg büszkén a drótra fűzött szürke rongyot –, és milyen finom lesz estére úzókával!”

A ti spontán mozdulataitokban sokszor figyeltem az octopuséhoz hasonló összeszedett várakozást és a pillanatba sűrített lendületet. Elsősorban a zenében megjelenő szünetek közül. Izmaitok feszülésén láttam a várakozást, a szünet értelme szerint, amely lehetett pihenő vagy előkészület. Amint harmadszor-negyedszer hallottátok a darabot, a testetekben megjelenő reflexsorok a helyükre tették a szüneteket, nemcsak az időtartamuk, hanem az értelmük szerint is.

A hangszert tanítók a szünet idejét kiszámoltatják. Szolfézsben is a lüktetések egységével mérik, mérőütésekkel. Nálatok láttam, milyen feleslegesen mechanikus az a módszer, hiszen ti az ugrándozásotok közepette is a helyére tettétek a szünetet, anélkül hogy valaha magyaráztam volna. Az is felesleges, hogy a szünethez egyenmozdulatot tanítsak, hiszen ti úgyis találtok hozzá mozdulatokat. Méghozzá igen változatos, ötletes mozdulatokat, a zenében hallott hangzás szerint. Spontán mozdulataitokkal jeleztétek a pihenő, a lélegzet időtartamát, sőt jellegét is. Ez a zenéből származó jelzés értékesebb az utánzó, tanult, mechanikus mozdulatnál. Nemcsak azért értékesebb, mert az utánzás alacsony színvonalú művelet. Hanem azért, mert egyenesen és közvetlenül a zenéből szerzitek. A zene mint információforrás gazdagabb és megbízhatóbb a tanárnál, aki többnyire egysíkú, esetleg bizonytalan, cáfolható. Csak kivételes esetben zseniális, zenétől ihletett, zenével átvilágított ember. De még a teljességgel zenei lelkületű tanító is nélkülözheti a gyermeki könnyedség bátorságos energiáit.

Amikor óvatosan kérdezősködtem tőletek a mozdulataitok eredete, indítéka felől, válaszaitokkal csak oda lyukadtam ki, amit Orsi mondott a Tüzet viszek filmben.[7] Copfokkal keretezett arcocskáját a kamera felé fordította, kicsit csodálkozva pillantott a tenyereire, és szólt: „A zene felemeli a kezeimet, és játszik velük.” Mert ez azért meglepő, igazán. De valahogy természetes is. Hiszen a mozdulat könnyű. Gyereknek a mozdulatlanság nehéz.

De mivel engem a tanárok módszertanában arra oktattak, hogy a zenei írás-olvasás megtanításának fokozataiba a „tudatosítást” betervezzem, sokáig nézegettem, volna-e helye magyarázatnak az újfajta tanításomban. Bevettem volna, ha szükségesnek, vagy legalább hasznosnak gondolom. De miután századszor is végigbogarásztam a filmjeinken megörökített – tehát ismételhető – táncaitokat, úgy döntöttem, hogy ártanék a magyarázatokkal.

Eszter az Adria hullámaiban Bachot táncolt.[8] A Glenn Gould zongorájáról pergő zene és a kislány teste a hullámokban egyesült egészen természetes találkozásban. Eszter olykor belehelyezkedett a zenébe, mint a vízbe, a homokba, kicsit fészkelődött benne. Nemcsak görög nézőim, még norvégek is nevezték őt „kislány Aphrodité”-nek, aki a tengerből, íme megszületett.

Jó lenne a videóra rögzített mozdulatokat kottából elemezve sorra leírni. A zenét tanítók tájékoztatására bemutathatnánk, mit tud és mit akar egy gyerek teste, ha a zenedarabbal közvetlenül találkozik.[9] A gyerekközpontú tanításnak elengedhetetlen fogódzója lesz ez a – már nem is nagyon távoli – jövőben. De akkor sem tudatosítanám a gyerekkel, hogy milyen zeneelemeket „talált el”. Mert ilyenféle magyarázat sebészkésével könnyen elvághatnám az élő idegpályákat, amelyekkel Eszter a tengerben Bachot érintett. Rálökhetném őt a tanítás-tanulás szokott „adok-veszek – számon kérek” pálya síkjára. Hogy is óvhatnám meg az igyekezettől, hogy megfelelni akarjon tanári elvárásoknak?

Az iskolareformok vezetői már évtizedek óta bizonyítják, hogy a tanulás eredményességét a tanulók önálló felfedezései segítik.[10] Sokoldalú alkotó folyamatokkal kísérleteznek világszerte.

A mi foglalkozásaink alkotó folyamata igen sokoldalú volt, de nem azért, mert én annak terveztem. Ti alakítottátok így. Egy Händel-concertotétel meghallgatása közben telipörögni a szobát, bukfencezni, kergetőzni bizony intenzív tevékenység. Ha a zene fordulópontjainál váltasz irányt, helyzetet, akkor nagy figyelemben tevékenykedsz. Ha eközben átváltozol fehér köddé, és a „fekete köd” nevű partnereddel találkozókba gomolyodsz, már a sokadik síkon dolgozol. Hiszen ki kell számítanotok a terem hosszát, méreteit, a rendelkezésetekre álló helyet, az elképzelt történet alakulását és egymás reakcióit. Mindezt a darab zenei történéseivel egyidejűen, azzal összhangban, hiszen nem mozogtatok akárhogy. A frissen születő jelenet történései, változásai és nyugvópontjai a zene változásaihoz és nyugvópontjaihoz igazodtak. Hogyan? Nyilvánvalóan úgy, hogy egyidejűleg többféle tevékenységre figyeltetek: az egyik hallási információ volt, a másik mozgási tevékenység, a harmadik a partner jelzései, természetesen nonverbális jelzések, szemmel, gesztusokkal. Olykor több partneré is, ha a jelenetet többen improvizáltátok. Ha a mókusok anyjának meg kellett várnia a három kószáló fiát, közben ő, mint mókusanya, nem álldogált tétlenül, hanem mogyorót gyűjtött a fiainak, és maga is csemegézett. Ritmusra! És holtbiztos összefutott a mókus család a kadenciára, hogy még záróképre is legyen idejük. Akik színpadra koreográfiát terveznek, tudják, milyen kemény fegyelmet, és a tervezett mozdulatok, helyzetek milyen pontos memorizálását követeli az efféle jelenet. Mennyi próbát és ismétlést. Ti pedig, gyerekek, ott rögtönöztétek, a zenedarab megismételt lejátszása alatt. A jelenetet is közben találtátok ki. Olykor többet is.

És ezután következhetett festés, rajz vagy mintázás agyagfigurákkal, azaz valamilyen vizuális alkotás, tehát egy új média, amellyel akár egész más témán is dolgoztatok. Mint például te, először a hadiszerkezet ceruzarajzán, aztán a színes erdő ujjaiddal és tenyereddel festett foltjain. „Alakult, alakult – mondtad –, aztán színes erdő lett belőle.”

Igen, ezt az alakulást kellene tetten érnünk, térképekre rajzolnunk és magyarázó jelekkel ellátnunk ahhoz, hogy a gyermekek tanulásának legeredményesebb módjait megtaláljuk. A tanítás ma még azért nehéz, ment nem a gyerekek természetes öröm-mezőin át vezet, hanem csak a kötelesség igen szorosra kopácsolt járdáin. Csakhogy ezek nem mindegyik gyerek járdái. Van, aki botladozik a köveken; van, aki lelépked a széleken; van, aki bosszúsan mellé lép a pocsétába tapicskolni. Van, aki messze elkerüli a járdát és van, aki meggyűlöli benne a saját képességeit, még a lehetőséget is ahhoz, hogy azon járjon, amelyen mindenkinek kötelező.

Mennyit tanultam tőletek, és tanulok most is, szüntelen. Az átváltozásaitok velem vannak. Eljátszom a remeterákot, hátrafelé a kavicson. És a gekkó pazar hirtelenségét, ahogy a nyelvével bogarat nyalint. De gyakran a képzeletemben mozdulom a megcsodált mozdulatot, mert a repülést a testem nem követheti, csak álmomban. Pedig a repülés számolatlan változatot nyújtana átváltozásokra.

Tegnap mellém csapott a vízbe a jégmadár, türkiz tollain a nap sugaraival, a víz loccsanása is türkizt vetett. Csőrében apró halat szorított, nem is fáradt messzire, a közeli sziklára libbent, kicsit rám pislantott fényes szemével, kicsit a halra, majd elnyelte gondosan, és még ott billegett pálcikás, vékony lábain. Ha valamelyikőtök velem van, eltáncoltuk volna.

Magamban kicsit nehezebb az átváltozás. A repüléseket a kezembe teszem, vibrálva, mint a darázs, vagy cikázva, mint az őszi apró énekesmadarak. Ők ilyentájt érkeznek. Széles karlengetésemmel a gémpár repülésébe bújok, a szárnyaik gyönyörű ernyők, lapp-lapp, át a lilában tündöklő tenger fölött. A hangjuk csúf rikácsolás, de repülésük bűvöletes.

Megjelennek-e az átélt mozdulatok, amikor ismét gyerekek közé kerülök? Remélem. De bizonyára nem ugyanúgy, ahogy most. Minden átváltozás újjászületés. Mozart szonátáját sem lehetne kétszer ugyanúgy eljátszani, újjá kell teremteni minden egyes előadásban. A mű is megújul, az előadó is! Naiv törekvés volna egyforma zeneórákat tervezni. Nem is próbálnék ilyet.

Viszont nagyon hasznosnak bizonyult az óráim helyszíni magnóközvetítése, éppen a változatosságuk miatt. A közvetítő feladata, hogy a szeme előtt zajló történésekről beszámoljon, ezáltal eleven dokumentációval szolgáljon. A leírásból aztán kiemelkedhet az órák képe, sok-sok óráé, évek hosszú során át. A gyerekek is szívesen magnóba mondták az ötleteiket, frissen kitalált jeleneteik meséjét, emlékszel, ugye? A kismagnó afféle jó barát lett, akár titkosat is rábíztatok.[11]

Az átváltozásaim lényege persze nem a mozdulat, csupán az eszköze az. De a mozdulatok sem a pontos utánzástól igaziak. A belső átélés teremti őket. Ez pedig nem függ a mozgás képességeitől. Ha attól függne, akkor csupán táncot, pantomimet, mozgásművészet-féleségeket tanítanék. És akkor mi történt volna köztünk a Náditündérrel? Sosem lett volna Náditündér, csak a tolószék béna lakója. De ő táncolt, mert átváltozhatott velünk, veletek.[12] És mi történt volna vak tanítványaimmal? Az ő mozgási tehetségük is szűkösebb a látókénál, hiszen folyton tartanak ütközéstől, eleséstől. Zenéből fakadó mozdulataikat az átváltozásaik segítették.[13] Elmesélik maguknak a felhőt, amit sohasem láthattak. Tőlük tanultam a fény-repülést, amivel sokat játszom itt. Szárnyakat növelek fényességből – mint Erzsike, aki vakon született –, mindig másféle szárnyakat. Picikét, vicceset is. Nem madárszárnyak, de repítősek. Némelyik lassan repít, méltóságosan. Másik hirtelenesen, és dobál is, megijeszt, kapaszkodom erősen. Van, amelyik puhán lenget, valósággal átemelint a vízen, a hegyeken. Bejárom így a világon azokat a helyeket, ahol már megismertem és tanítottam gyerekeket.

Finneket Jyvaskula hűvös tópartján, az áfonyás bokrok közt.[14] Kanadaiakat az északi szikláknál, a medvés hegyek tövében.[15] Katalánokat Montserrat katedrálisának tágas terén, nemzeti fáklyájuk alatt, piros sapkás táncaikkal.[16] Izlandiakat a forró gejzírek mentén, ahol egyszerre láttam a jéggé fagyott vízesést, rajta vastag havat, alatta zubogó gejzírt, afölött forró gőzt és párát, és az égen felhők gomolygását. Olaszokat az Adria partján és a ravennai római mozaikok közt, Bach és Händel zenéjére táncolva.[17] Fekete szemű portugálokat a virággal borított téli Madeirán, az Atlanti-óceán harsogó hullámainak hangjaival.

St. Simon’s szigetén Mrs. Bessie nagyapjának afrikai örökségéből való ősi ritmusokra tanítottak amerikai gyerekek.[18] Türelemmel fogták rózsaszín tenyerükbe doboláshoz nem szokott kezeimet és üde, vastag ajkukkal jókat cuppantottak.[19]

És otthon. Egyéni bújócska-változatokat találtatok ki a veszprémi parkban, a „Bújj, bújj zöld ág” régi énekhez, csupa új ötletet. Mennyit nevettünk. Eszti öreg tölgyfa korhadó odújában látta a törpéket. Török Sándortól tudok a máramarosi havasok törpéiről, írásai teljes hitelűek. Eszti élőben mesélte el nekünk, látva látta, milyen a budai törpecsalád otthona.

A velemi hársfa ágai alatt lomb-hangokat, erdőhangokat találtatok ki, bogarakat, madarakat hívogattunk, többszólamú zsongó-füttyögető improvizáció kerekedett.

Anikó táncolta Kodály Hegyi Éjszakák-kórusát. Zajos pesti bérházban él, sosem járt éjszaka hegyen. A nyolcéves kislány úgy mozdult a női hangok zümmögésével, mint a szellőfújta faág.

A debreceni óvodások váratlanul elindultak frissen kitalált mozdulataikkal Mozart fuvolájához. Cserebogarat táncoltak, szúnyogot, hangyát. A pici Jóska egyedül, behunyt szemmel.

Nyíregyházán találtam Marcit. Sovány vállait behúzta, karjai üresen lógtak, mert a körben nem fogták meg a kezét. Osztálytársai kiközösítették. „Mély kútba tekintek, asszonyomat látom, bíborba, bársonyba, gyöngyös koszorúba…” – énekeltük, és mindig másvalaki bújt a kútba átváltozni. Julit láttuk csilingelő kisharangnak, Pétert csattogó csikós ostornak. Klári nénit rőzseszedő öregasszonynak. Marcit vettem a hátamra puttonynak. Lerágott körmű ujjaival szorította a nyakamat, szuszogva kapaszkodott, döcögve nevetett, mert hosszan jártuk az erdőt. Rőzsét kerestünk, de egyebet is találtunk, bagolyfészket, földiszedret, vadsóskát. Amikor aztán mesebeli járműveket válogattunk a királyi pár részére, a kék szemű, mosolygós Anna aranyhintónak választotta Marcit. Miből fonjuk a hintó kerekét? Virágokból fontuk a vásott nadrág körül. Az aranyhintó tartotta a vállaiba kapaszkodó királyi fenségeket, akik az állatok erdei báljára igyekeztek. Csak nem mehettek volna gyalog?

Hazáig mosolyogtam, és mintha nem is a MÁV vonata zötykölt volna Pestre, hanem erdei aranyhintó, a kereke virágokból.

A szadai bungalóban Náditündért látom, ágyazni tanít titeket. Harminckilós testét átcsúsztatja a lepedőn, keresztben-hosszában, apránként egyengetve. A fognivalókat a fogai közé szorítja, hiszen csak egyik keze használható valamennyire, a lábai meg sehogyse. Ti álltok bámulva az ágya körül, és másnap a négyéveseink is ágyaznak, nagy igyekezettel. A művelet jó darabig eltart, de senki sem türelmetlen.

A pilisszentkereszti réten kergetőztök, lengő fűben, mozarti örömmel. Pihenőül agyagfigurákat gyúrtok, ott készíti Balázs a Lapos bajost, kukorica a szeme, termésekből a szakálla, búzából a körmei. Estére a plébánia emeletén a padlót tömjük meg alvóhelyekkel, nyüzsgünk és egymásra szuszogunk. Odalenn a szülők beszélgetnek, Kálmán atya nyugodt mosolyával válaszol a lehallatszó nagyobb reccsenésekre. Végül álomba énekellek benneteket.

Emlékeimet a csillagok dobálgatják, de a jövő terveivel keverik, mindig friss tervekkel. Ha megfeledkeznék az örömről, a szentjánoskenyérfám figyelmeztet.

A világban sokfelé vannak beszélgetőpartnereim a fák között, de ő a legislegjobb barát. Gyökerei mélyre nyúlnak, mert hónapokon át egy csepp esőt se kap. Lombja dús, és nélküle nem lenne árnyékunk. Ilyenkor októberben csupa illat és zümmögés, virágai sötétsárgán borítják az ágait, megbújnak a levelek alatt. Nem hivalkodnak. Nyílnak, amikor itt az idejük. És lehullanak, mint Bercel téli falevele, a természet törvényei szerint.

A fám csöndes, munkás örömben él, sugározza és lengedezi a Szépet és a Jót, amelynek áldott részese. Ágaival átkarolja a szelet, amely a tenger fölött érkezik a hullámok és hegyek illataival. Mozdulatai harmonikusak, gallyai hajlítgatásával csitít tomboló, türelmetlen viharokat. Levelein tükrözi a naplementék felhőinek káprázatos aranyát, bíborát, és elfogadja szelíden a szürkébe hajlásukat. Üdvözletet int a domb lábánál kapaszkodó pici fehér kápolnának. Építője borral keverte a maltert, hálából megmenekülése emlékére. A halászok naponta gyertyát gyújtanak Poros Panagina oltárán.

A fám az ágain billegő apró énekesmadarakkal együtt köszönget a komor szürke sziklák mögött titkosan rejtőző Epidauros virágos ligeteinek. Az óriási építészeti ékszer, az ősi színház kőpadjain egykor gyógyulásra vágyók várták drámák megrendítő jeleneteit. A gyógyítás akkor még a szépség ihletéséből merített. A veszélyben, félelemben élők segítséget reméltek a művészettől.

Az őszi sötétség órái hosszúak, a pihenő és az álom mellé csillagsétához is jutok. Ha az éjszakai megébredés fejfájásával a szabadba botorkálok, szívesen elképzelem a csillagok lelkét, ahogy Plotinos gondolta. A szétömlő ezüstjével hivalkodó Hold már eltűnik addigra, és felbátorodva ragyog rám a sok szépséges egyéniség. Formákba rendezettségük csupa tiszta energia, csillagképekben fognak kezet, hogy összetartozzanak. A csöndben megszólítanak.

Zajban, sajnos, némák. Motorberregés, zenebona, duma, karattyolás elnémítja őket, hátat fordítanak és közönyösen pislákolnak, ilyen a természetük. A szél, a hullámok hangja, a bagoly rikoltása kedvükre való. Hát még ujjongó örömeim, a delfinek szuszogása! Füleljük a csapdosásukat, én tátott szájjal, moccanatlanul. Sötétben táncolnak. Csak egyszer, egyetlenegyszer mutatkoztak látó szemeimnek. Alkonyatkor bukfenceztek végig a part mentén, alig egy órája úsztam ugyanott. Lassan, játszadozva haladtak, bátorságos nyugalomban, olykor az arcukat is láttam. Mit nem adtam volna mesebeli varázssipkáért, hogy a fejemre csapva értsem a szavukat, ők meg az enyimet.

Emberek közt is lehetnek így ismeretlen barátaim, a földön mindenfelé. Értő nyelvünk is lehetne, hiszen érzelmeinkben közös a legfontosabb: Beethoven a Fidelióban a férfikar hangjaira bízta, hogy szabadságot áhítunk mi, élők, valamennyien.

Gyerekek után vágyódom. Elképzelek finom vonású, éjfekete etiópiait tágas, forró fennsíkon. Milyen madárrá változik, milyen zenére? Megleli-e az őseit, mint Bendegúz a sassal? Siratja-e nagyapját a falevéllel, mint Bercel? Van-e beszélgető cseresznyefája a japán szigetek gyerekeinek? Van-e táltos pingvinje az eszkimónak? Megszólítja-e a gazdáját, mint a táltos paripa a magyar pásztorfiút? Milyen átváltozás adatik a fázó gyerekeknek? A menekülőknek? Az éhezőknek? Az elárvultaknak? Többen vannak, mint a kenyérfám levelei. Minden virágszirma egy síró gyerek lehetne. És ő mégis örömet lehelget. Nagyon kicsi a tere, amit biztatóan átfog. Az enyém még kisebb.

A félelem harapdálta, szorongatta az én tanítványaimat is, történeteitekben gyakorta megjelent. Dani egyszer rémületben kergetett tücsök lett Steve Reich zenéjéhez.[20] Földbe bújó fejjel, apróra összehúzódva, térdepelve keringett a zene különös ritmusával. A végén felült, és komoran szólt: „Feladom. Tücsök voltam, és mindenféle nagy állatok kergettek; menekültem előlük.” Békés otthon, szerető szülők, testvér. Mi nyomorítja ezt a kisfiút? Egy esztendő múltán derült ki a diszlexiája, két éven át rejtegette. Minden olvasása kemény kergetőzés volt a folyton összetévesztett, fel nem ismert betűk körül. Az iskola pedig a szorongás mindennap kötelező helye.

Edda Bartók zenéjéhez táncolta a félelmét, hogy meghalt az apja.[21] Álombeli félelem lehetett? „Azért csináltam így – rázta a fejét –, mert nem hittem el, nem hittem el, hogy meghalt az apám.” És Kriszti, a barátnő, aki hozzá táncolt vigasztalóba: „Nem tudtam mi baja, de láttam, hogy nagy baja van, gondoltam, én leszek az anyja, és vigasztalom.” Michelangelo Pièta szobrának anyai mozdulatával ölelte körül Eddát a kopogó záróhangokra.

Szabadulj a félelmedtől, ha teheted. Így találtátok ki az átváltozást?

Van egy zenedarab, amely az én félelmem mindenkori gyógyítója. Bach írta a 67. kantátába. Mély férfihang énekli, Jézus szól a félelemben bezárkózott tanítványaihoz: „Friede sei mit euch.” Az égi béke-köszöntés szózata többször visszatér a kórus örömben ragyogó, táncos dallama után. Mi, földiek táncolunk, mert megszabadítanak minket a félelemtől. És ha megint rettegés űz menekülésbe a fenyegető szörnyek elől, Bach dallama ismét megzendül a béke vigaszával.

Szentjánoskenyérfám tudja a gyógyító zenémet. Eltáncolom neki, olykor repeső mozdulatokkal, máskor az összehúzott hátammal, görcsösen kapaszkodva. Ő itt él, nem jár hátizsákkal ételért, vízért, mert ételét-italát a földből szívja egyenest. Bach zenéjét is közvetlenül kapja, nálam biztonságosabban, mert a gyökereit szüntelenül a föld mélye felé viszi, a koronáját pedig szüntelenül az égbolt magasába. Meg nem áll a növekedésben. Mi, emberek, csak ritka átváltozásainkban növekedünk a mélységek és magasságok felé.

(1998)