Az Értől az óceánig

Újdonságos Bach koncert gyerekeknek

Kokas Klára interjúk a kendőlengetős koncertekről

 K:Koncertet rendeztetek gyerekeknek? Sok van belőle.

Válasz: Sok koncert van, igen, de mi „újdonságosat” terveztünk.

K: Újdonságosat? Miért?

V: Évek, évtizedek óta figyelem a gyerekeknek szervezett programokat jártomban-keltemben. Mindenféléket láttam. Szépeket is. Valami mégis hiányzott.

K: Hiányzott?

V: Igen, hiányzott a gyerekek bensőséges zenefigyelme, az a fajta érzelmi sugárzás, amellyel előadó és hallgató egymásra talál. A koncerten a gyerek nem válaszolhat az előadónak, erre nincs alkalma.

K: Hiszen tapsolhat!

V: No persze, tapsolhat. Gyakorta a taps a legjobb bulija, végre mozoghat. Csakhogy az zajjal jár, a zene minőségétől teljesen különböző, sőt vele ellentétes hanggal.

K: Minden koncerten tapsolnak.

V: Igen. Rémes szokás. Nem tudjuk, honnan ered.

K: Hátha már a görög színházakban is tapsoltak?

V: Szövegek végén talán jobb. A zenéhez végképp nem illik. Üti a hallott zene emlékét, az emlékezetünkben maradt különleges rezgéseket, ami a zene. Durva hanggal, vagyis zajjal üti. És nem is később, valamikor, odakinn, hanem ott rögtön, helyben, szinte rácsapva, nesze neked! Még el sem pihent lelkünkben a zene hozta hangüzenet, ráront a tenyerek csattogása.

K: De hát ez szokás mindenütt a világban, ez a közönség válasza a művész produkciójára.

V: Természetes, hogy egy ennyire elterjedt kommunikációs rendszert nem lehet máról holnapra megváltoztatni. Elhagyni meg csak akkor, ha egyéb jelzést találunk a taps helyett. Találtam is: kendőket lobogtattunk.

K: Milyen kendőket?

V: Színes kis kendőket adtunk a jegyhez, és megtanultunk kendőt lobogtatni taps helyett.

K: Könnyen megtanulták a gyerekek?

V: Meglepően könnyen. Magam is aggódtam emiatt. A koncert előtti héten Galyatetőn szedtem össze a bátorságomat. Gyalogoltam naphosszat a Kodály lábnyomok emlékei körül és fohászkodtam, hogy ne rontsam el ezt a szép tervet. Az egész szép koncertet a kendős ötletemmel. Esetleg nevetgélnek, bohóckodnak vele a gyerekek a zeneművek megszólalása idején.

K: Nem bohóckodtak?

V: Nem, semmit. Tömény, telített figyelem volt. Jobb, mint remélhettem. A gyerekek csodálatosak: minden szépre rávehetők, csupán a körülményeket kell számukra elrendeznünk.

K: Milyen körülményeket?

V: Először is a darabok rendjét. „Nehéz”-nek nevezhető zenedarabokat hallgattunk, csupa Bach művet, és igen jó előadásban, mondhatom:ihletett előadásban.

K: Észrevesznek ilyet kisgyermekek?

V: Egészen másfajta észrevevés ez, mint a szakemberé, a vájtfülű hallgatóé, aki tudja, minek hogyan kellene hangzania. Tudja tapasztalatból, más előadók bemutatóiból. Összehasonlít és bírál. Egy kisgyerek a testében érzi meg a művészi minőséget, a lelkesedést, az odaadást. Ez a viszonyunk az Égiekhez a magzati életünkből ismerős. Művészetben vagy intenzív ember-kapcsolatban élők olykor felnőtten is érzik.

K: Hosszú zenedaraboknál is?

V: Több évtizednyi tanításom tapasztalatain mértem meg, milyen a gyerekek figyelme. Időben mennyi és milyen. Általánosítok persze, hiszen egyénenként más, életkor, alkat, szülői szokások és testi állapot szerint. Koncertünkön egy-egy darab egy tétel volt, partitából, szvitből, szonátából, passióból.

K: Passióból? Gyerekeknek?

V: A legszebb figyelemmel hallgatták a Máté passió adagio szoprán szólóját (fuvola és continuóval), amely a szenvedés és a fájdalom költészete.

K: Kisgyerekeknek? Fájdalomról?

V: Az állandó növekedésben élő kicsi ember sokféle fájdalom részese. A művészetbe emelt fájdalom segít ezek elviselésében.

K: A zene tanításában felveszik a kitűzött célok közé ezt a célt is?

V: Nálunk igen, mert tragikus népdalok bőséggel állnak a tanítók rendelkezésére, kincseink legszebbjéből. Hangszeres darabokból sokan már hajlamosak „gyerekeknek valót” szemelgetni.

K: Éllel idézed a „gyerekeknek való”-t?

V: Éllel. Tapasztaltam, hogy gyerekek sokkal tágabb zene-horizontot fognak át a tekintetükkel, mint felnőtteik hiszik. Egész ívű az a szivárvány. Koncertünkön nem hangzott fel egyetlen „gyerek darab” sem. Kendőiket mégis ragyogó örömmel lengették pici hallgatóink.

K: Mennyit jegyeztek meg a „nagy zenék” dallamai, hangzatai közül?

V: A „megélés” és a „megjegyzés” bizonyára másféle szálakon fut a test idegrendszerében. Számomra – és azok számára, akik bennem bízva hozzák közénk a gyerekeiket – a megélés a legfontosabb. A megjegyzés hasznos melléktermék. Véletlen, esetleges. Igen, a tudásnak is van öröme, diadalérzete, kielégülése. De a mi koncertünkön másra figyeltünk, másfajta örömet érzékeltünk.

K: Miből érzékelhettétek ezt az örömet?

V: Koncertünk másik újdonságából, mert a végén mi, a közönség, énekeinkkel köszöntöttük előadóinkat. Lelkes éneklést csaptunk, zengett a terem. Róth Miksa gyönyörű üvegfestményei a színeikkel, a ragyogásukkal visszhangozták dalolásunkat.

K: Honnan tudtatok ti, ismeretlenül összeverődött közönség, ismerős énekeket?

V: Magyarországon hál’ Istennek van néhány népdal és kánon, amelyet sokan ismernek. És közönségünk leglelkesebbje tanfolyamaink hallgatóiból került, hozták a gyerekeiket mindenfelől, távoli falvakból, városokból. Ők természetesen szívesen és buzgón énekelnek újonnan tanultakat, mert mi kánonokat is táncolva tanulunk és az szokatlan mulatság üléshez szokottaknak.

K: Mi volt a célod a közös énekléssel?

V: „Újdonságos” koncertünk örömben fürdő perceit éltük azzal, hogy egymás hangját érzékelhettük. De éneklésünkkel üzentünk is: kifejeztük köszönetünket előadóinknak, amiért megajándékoztak minket.

K: Milyen a kapcsolat előadó és közönség közt?

V: Hagyományosan tapsolás a távoli jelzés, üdvözlet a túlpartról. Hírességektől aláírást kérnek. Ismerősöknek gratulálni illik. Nem művelem, mert a szűkös percek csak szűkös közhelyek eldarálására elegendők. Levelet írok olykor, ha nagyon dőlne a mondandóm. De gyerek és előadó közt még süketebb a vonal. Keveset tudunk arról, mit fejezne ki egy-egy gyerek arról, ami a szívét eltölti, ha erre alkalmat adnának neki

K: Milyen alkalmat?

V: Ó, személyeset, persze, személyeset. Csakhogy a beszéd szűkös szavak egyvelege, szavakban képzett felnőttek is makognak, vagy beérik néhány szakmainak hangzó közhellyel, ha a zenészhez szólnak. A zenész meg éppen elmondta a mondandóját az imént a hangszerén. Mit mondjon most? Örül, hogy sikerült? Vagy, hogy ez amaz nem úgy kellett volna? Egyikük sem beszél arról, hogy mit érzett. Gyerek, igen, gyerek talán mondana igazat, az ő igazát, tiszta szívéből. Hát e helyett teremtettünk alkalmat arra, hogy elénekelhesse az igazát, mindenki a magáét, ahogy a szívéből fakad.

K: Mire tanítod a gyerekeidet ilyenkor?

V: Most nagyot sóhajtanék előbb, csak azután sorolgatnám. Minden gyereket – a felnőttségünkben megbúvókat is – az érzelmeik figyelmére tanítok. Mert Bachról, Bartókról lehet tudni, lehet olvasni, látni, hallani, és mindezt mások közvetítik, mutatják, mesélik, oktatják, elemzik, magyarázzák. De hallani őt magát, – Bachot, Bartókot -, csak a művén át lehet. És az előadó, ( az igazi, akinek reményében én oly sűrűn járok koncertre), elibém teszi a szentet, a bölcset, aki égi lény, csak egy kurta életre küldetett odaátról, reménységnek.

K: Reménységnek, mire?

V: Az életörömre. Ő meg, az előadó, ha elegendő esztendőkig tanulta, tanulja, gyakorolja, felfedezi, műveli a hangját vagy a hangszerét, akkor találkozik a Mesterrel, megidézi, beszél hozzá, imádja és birkózik vele, sír neki és átkozza, és olykor elmondja hangokba öntve, hogy mi történt kettejük közt. Mi meg, hallgatók, eltelünk életörömmel és szaladunk a villamosig, hogy holnap megváltsuk a világot. Vagy egy csöppjét.

K: Ilyesmit mondasz a gyerekeknek?

V: Azt, hogy mit mondok a gyerekeknek, utólag lehet leírni, előre nem. Az érzéseim beszélnek, helyesebben énekelnek, a kottát meg ők, a gyerekek tartják elibém. Nyelveken szólok, pártusul, vagy médül, amit sose hallottam. Minden gyermek új nyelvet hoz odaátról, anyja méhében szövi dallá, ott, a jó langyos vízben, fejecskéjében le is kottázza, hozza készen. A szép zenéhez fűződő élményeiről csak ezen a nyelven szólhat.

K: A koncertet többen szerveztétek?

V: Alapítványunk segítőivel, barátaimmal és tanító tanítványaimmal szerveztük. Pedagógus továbbképző tanfolyamunkon elmondtam az ötletemet, és öten nyomban jelentkeztek szervezői feladatokra. Beosztották, ki mit vállal.

K: Például?

V: Meghívó, jegyek, kendők, szőnyeg, ülőpárnák, zongorabérlet, közönség értesítése, és még sokféle ügy, egészen a vizeskancsókig. Ötven ember, fele gyerek, mind szomjas lesz.

K: Kinek volt tapasztalata koncertszervezésben?

V: Senkinek. De apró részletekben valami mindenkinek eszébe jutott. Sokszoros nagymama vagyok, nem úszom el a gyakorlati feladatokban. Surrogtak az e-mailek, csilingeltek SMS belépők, no meg a telefonok, úgy negyven egy-egy sűrűbb napon.

K: Az előadókat ki szervezte?

V: Velük én beszéltem ilyenformán: „Szabad vagy-e, szívesen játszol-e gyerekeknek, van-e készen Bach darabod”, és csak ezután jöttek a részletek, a dátumok, órák, műsorok, egyeztetések. Mert hamar kiderült, hogy egy koncert helyett kettő lesz.

K: Miért?

V: Rengetegen jelentkeztek, nem volt szívünk annyi családot visszautasítani. Öt koncertre is elég közönségünk lett volna.

K: Ingyen volt?

V: Nem. 1.600.-Ft-ot fizetett egy család, vagyis a szülő. Gyerek semmit. Így kaptak egy gyönyörű meghívót, ami egyúttal belépőjegy is lett és eredetileg letépősre terveztük, de olyan szépre sikerült, hogy sajnáltunk beletépni, inkább rápecsételtük a jelünket, az örömben pihenő, de már énekére készülő madarat. Eltehették emlékbe a színes kendővel együtt, amire aláírást kérhettek a gyerekek az előadóktól.

K: A kendőre?

V: Bizony, a kendőre. Szülők mesélik, hogy a kendő milyen becses emlék lett. Orsi ágya fölé akasztotta, Marci a maciját takarja vele.

K: Számodra, személyesen, mi a koncert legszebb emléke?

V: Azoknak az arca, a hangja, akik részt vettek benne. Előadóink közt voltak ismert, nagynevű, keresett művészek és voltak művész-palánták pályájuk kezdetén. Mind-mind egész lelküket adták a felkészülésbe, kitalálásba is. Zenedarabjaikat nagy gonddal választották. Öt perces a darab. Lehet öt oldalán egyforma gonddal kicsiszolt kristály? Lehetett.

A kölcsönkapott zongora sokmilliós Steinway volt, László maga jött hangolni, ő is énekes-virágos köszönetet kapott érte.

Koncertünk címét Zoltán találta meg. „Bachtól Bachig, az Értől az Óceánig”- mondta a telefonomba egy kora tavaszi reggelen.  Ő játszott fuvolaszólót a két mamának, akik még a szívük alatt hozták oda gyermeküket. A szellőkből szőtt álmot Bach egyenesen nekik üzente.

A meghívó grafikája művészi tervezés, Frigya és Kriszti szeretetéből.

És az apró részletek, a kendők, a szőnyegek, a párnák, a büfé házi süteményei, a színes papírszalvéták, a cserépvirágok mind valakinek ujjai nyomán, szeretetből, figyelemből, fáradozásból kerültek helyükre.

A ragyogón fényeskedő terem nemcsak képeinek alkotóját idézte, hanem a múzeum létrehozóit, megalkotóit, fenntartóit is. Előkészületeink mindenféle vesződséges idején sem fogadott egyetlen mosolytalan arc, az őrizőé, takarítóé sem. Mintha mind, igazgatójuktól kezdve, annak örülne, hogy szívességet tehet.

K: Megörökítettétek?

V: Igen, és a kamerák, mikrofonok mögött is szíves önkéntesek dolgoztak. Emlékeimben a két koncert úgy él, mint egyetlen kerek pipitér a sok egybenőtt fehér szirmával a napszínű közepe körül, ami persze Bachot jelképezi.

K: Ott, akkor, nem voltak ideges, feszült perceid?

V: De igen. Az erkélyre bújtam  mély levegőket venni és Ilonát kértem, hogy mondjunk el egy Üdvözlégy-et. Elmondtuk. Mikor továbbra is feszültnek látott, rám mosolygott és így szólt: „Ettől fogva már nem a te gondod.”

K: Miképp vehetnék át a gyerekkoncert ilyen módját mások?

V: Öt tanítványom, – a szervezők valamelyike – szívesen elmagyarázza a mi szervezésünk részleteit. Raisz Borbála zeneiskolai tanár volt a szervezőcsoport e-mail felelőse, nála megvannak a címek, az elérhetőség-adatok.

K: Miért éppen öt?

V: Gyakorlati okból: a Budapesten lakók könnyebben vállalhatták. Tanfolyamom résztvevőinek többsége vidéki, az ország valamely távoli részén él.

K: Mégis, előzetes tájékozódásul: milyen feltételek szükségesek?

V: Lelkes szülők, akik elérhetők előzetes tájékoztató beszélgetéssel. Az enyémre eljöttek, és ott bemutattuk, mit szeretnénk.

K: Enélkül nem tudnák?

V: Sok gyerekkoncerten láthatjuk, hogy nem.

K: Mi a szülő feladata a koncerten?

V: Aki a gyereket odaviszi – olykor nagyszülő, vagy rokon, esetleg barát – a saját zenefigyelmét sugározza rá. A szellemi elmerülés sűrű energia, feltöltöttségből árad. Vulgáris példának vegyük az autó akkuját: ha nincs feltöltve, élettelen doboz.

K: Tehát nem a fegyelmezés a szülő feladata?

V: Nem hiszek a fegyelmezésben. Külső eszközökkel hat, amelyek törékenyek, szétmállanak, elmaszatolódnak. Kalapács és véső bizonytalan nyéllel, ablaktörlő olajosan. Gyerekek a szeretett felnőtt lényét érzékelik, arra válaszolnak.

K: Koncerten hallgatni illik, ez megtanulható, nem?

V: Természetesen megtanulható, de nem magyarázatok útján. A felhangzó zene gyönyörűsége, a hangzás befogadásának élménye az, aminek emléke arra ösztönöz, hogy keresd újból. Hiszen olyan jó volt.

K: Hogyan készíted elő a gyerekedet az első koncert előtt?

V: Otthon, zenehallgatásokkal. Rövid darabot, egy-egy tételt hallgattok teljes figyelemmel, örömteli pihenőben.

K: Mit jelent az örömteli pihenő?

V: Kicsi gyerekkel ölbevevést, simogatást. Nagyobbal ölelést, kézfogást, összebújást, amire igénye van a jó érzésekhez.

K: Tehát te vele együtt hallgatod?

V: Hát mi egyebet gondoltál? Otthagynád magában? Ez nem tévé a felületnek. A nagy zene a sejtjeid közepéig ér, a tüdő hólyagocskáit tápláló erek is részesülnek benne. Nyugalomban várod és a gyerek nyugalma az, hogy szeretik, hogy figyelnek rá, hogy teljes szívvel vele van az, aki oly fontos az életében.

K: A koncerten is így volt?

V: Így. Ezért kellenek a szülők az előkészülethez. A koncertünk együttes élmény szülőnek, gyereknek. Nézzük meg a képeiket és örüljünk az arcoknak.