Kezek

    „Áldott a sok kéz…”, mondták a falumban. A sok kéz több tollat fosztott, több kukoricát morzsolt, több szénát gyűjtött, több rőzsét szedett… A munkák szaporábban elkészültek. A társas együttlét hangulatában ének, mese, tréfa született, és élénkült a kezek ritmusa.

    Velemi „Sokhúrú Hárfa” tanfolyamunk a „stáb” érkezésével indult, mi szervezők és tanítók egy napig előkészítettük mindnyájunk helyét. Kitakarított házat kaptunk. „Látták volna, milyen piszkot hagyott itt az előző csoport” – panaszolták az illetékesek. „Ha mi szemetet hagynánk, beleverheti az orromat” – fogadkoztam. A „kitakarított ház” további takarításához súrolókefék, tisztítószerek, felmosó eszközök, a fekvőhelyekhez porszívó kellett. 

    Különös mániám a szemetes edények rendben tartása. Szortírozott, tisztán tartott hulladékgyűjtőket immár húsz esztendeje látok külföldön. Kevés fáradsággal rendben tarthatók. Az ifjúsági üdülő kukája dugig teligyömöszölten illatozott a ház bejáratánál. A belső szemetes edények egy részét kisikáltuk, egyes lezüllött darabokat száműztünk. A szeméttartóba nylonzacskók kellenek. „Azt itt nem adnak.” „Veszünk.” „Hol?” „Például Szombathelyen, ha közelebb nem árulnak. De miért ne árulnának egy üdülőhelyen, ahol 68 fajta fenyőfajta illatozik, gyógyító levegőjéről és kitűnő ivóvízéről híres?”

    „És mibe rámolták a szemetet múlt héten, a kézműves vásáron? A rádióban is beszéltek a sokféle művesség bemutatójáról.” „Valahonnan talán hoztak zsákokat.” Mi is hoztunk sietve, Szombathelyről. Addig a kisikált kukát és szemeteseket lefelé fordítva napon szárítottuk. Így fénylő edényekbe kerültek a fényes nylonok. A zuhanyzónak sikálókefe kellett, sok hypó. A műanyag rácsokat odakinn sikáltuk, sorra kőpárkányra rakva napoztatták a fekete ragacsos maszattól megszabadult lyukacsaikat. A nagyobb szőnyegeket a nehezére is vállalkozó ifjabbak kirázni próbálták. Elcsüggedve jelentették, hogy minél többet rázzák, annál több por dől belőlük. „Slagot nekik” – vélekedtem a tüskés bozót nyesése közben (nyesőollóról és tüskékhez való munkakesztyűről hazulról gondoskodtam). Zoli letette Anna lányát, az egyéves táborbébit, és ügyesen felszerelte a csövet. A szőnyegeket Zsóka mindenben csodás kézi irányításával valahol a ház mögötti bokrokra terítve tisztára mosták. Másnap megszáradtak a fényes júliusi napon. 

    A konyhaasztalt bádog fedte. Hullámos hajlataiban és szögleteiben változatos mocskok térképeket képeztek, hegyes-völgyes halmokat. Kreatív ötletekre alkalmas, de a kenyerünket ne tegyük ilyenre. Különben is imádok egyenes és belátható felületeket nagy körözésekkel és sok vízzel sikálni, sikerélményemet önző módon magamnak tartottam. A stáb egyes tagjai sorra begerjedve önálló motorokként takarítottak, rámoltak, készülődtek, rendezkedtek, mások a csoportos cipekedést választva az emelhető díványokkal rakosgattak fiú-hálót, leány-hálót, gyerekhálót, felső szobát, étkezőt, zenetermet…

    Saját kis körünk első estéjére otthon külön szép gyertyafényes zenét választottam. Tíz órára most mégis kidőltem. Kora esti lefekvő vagyok. A tiszta zuhanyozó első vendégeként boldogan pocskoltam a meleg zuhany alatt. Ágyamból a fényes csillagokra láttam, miközben körös-körül és odalenn eszegettek és elrendeződtek a barátaim. Holnap reggel érkeznek a kurzus résztvevői, ötvenen, felnőttek, gyerekek, ismerősek és újak. Egyedül ennyit sose vállalnék, de ezekkel? Behunyt szemem alatt változatos képekben ugrándoztak a nap tevékeny szereplői, a barátaim, akiket szeretek. Beával sikáltuk a kukát. Fuvolaművész lesz, felvették a főiskolára. Számítana a Zeneakadámián, hogy kukát tud sikálni? Elmosolyodva aludtam el.

    Ablakomon bevilágított a hajlani fény; nem szeretek elhúzott zsaluk mögött aludni. Ficánkoló örömmel lopakodtam ki, mezítláb a recsegő falépcsőkön. Fekete apró cseresznyét találtam óriási fán, alsó ágait elértem, maszatosra lakmároztam a képemet. Az óriási pázsitot szépen lekaszálták, a kevés papírt, szemetet könnyen összeszedhettem, ennyi hajolgatás épp elkel hatvan év fölött hajnali mozgásnak. A bokrok mögött azonban intenzív kupacok fölött döngtek a legyek. Ehhez kapát kell kérnem. Életem különböző helyszínein különböző szemeteket gyűjtök, elások. Ha görög szigeten kikötünk, első feladat: nylonzsákokba szedem a szemetet. Nylonzsák sajnos bőven van, a tenger dobja partra. A sziklák mögött meg az emberi táplálkozás következményei kupacolódnak. Máshol is mindenütt. A gyönyörű Madeira szigetén kiállsz a sziklacsúcsra a világszép látványt szemlélni: az Atlanti-óceán kéken hömpölyög, de néhány lépéssel alattad ott csúfoskodnak a barna kupacok, a használt papírral. – Thomas Mann oly szemléletesen írja, hogy Mózes átkozódva, kezeit rázva szorította népét a kézi ásó használatára. Szívemből utánoznám. De nem vagyok vezető, hatalmam semmi. A kupacokat elásom. Azért nehéz megérteni – morgolódok –, hogy itt a nagy ház, számos WC-vel, és mégis a bokrok mögé szorultak. 

    Magányos hajnali járkálásomban megszületnek az első ötleteim: táblácskákat szeretnék az üzeneteimmel. Írnám is, de a rajzeszközöknél nem találom a papírt, elrakták. Csomagolópapírból tépkedek, ceruzacsonkkal irkálom fel: „Dohányzásra kijelölt hely. A csikkjeid ebbe a hamutartóba gyülekezzenek.” Kisikálok egyetlen árva üveg hamutartót, kevés dohányosunk lesz. – „Enikő ételeit nem dobjuk ki. Kóstolót kérj előbb.” Választást kínálunk: vegi kosztot a helyszínen fogyasztva, vagy húsos hagyományost a közeli Avar vendéglőben. Meglepődtem, milyen nagy többség választott új módit. A vegi koszt művésznőjét királynőnek nevezzük, két ifjú udvarhölgyével főz, tálal, sorba állunk a tányérjainkkal. Nem oszthatják ki előre tányérokra nem, nem! Éveim multával egyre erősödik viharos ellenérzésem: tányéron hagyott ételmaradék láttán éhező gyerekek jelennek meg szemeim előtt. Már nem is kell Afrikáig menni, itt éheznek a szomszédunkban. Enikő ötvenöt személyre készíti különleges találmányait, mosolyog, élvezi a sikert, a tányérok üresre kaparva kerülnek mosogatóba. Este mindig salátát kapunk, sosem próbált ízeket színes halmocskákban, izgalmas öntetekkel. Jóllakunk, és nem dülöngélünk teli hassal. A recepteket falitábláról körmölik maguknak az érdeklődők, nincs titok, tanuljatok. Jövőre bemutatókra is kerítünk időt, jó lenne az arányokat és a készítés módját is ellesni.

    Zuhanyozófülke csak egy fürdőben van. Színes táblát akasztanak az ajtajára. A tábla egyik felén szoknyás alak, másikon szakállas, a szakállát aranysárgára színezték. A szakállas figura jelzi, ha fiú szépítkezik a fürdőben. Mi, asszonynépek a szoknyást fordítjuk felülre. A zeneszobába kerülnek a kimosott nagy szőnyegek. A székeket száműztük, a padlón ülünk, fekszünk, gurulunk. Az esti Bach-zenélésünk helye gyertyafényes tiszta áhítatot lehel. Akik a szőnyegeket mosták, cipelték, elégedett sóhajjal nyúlnak el szolgálatuk eredményei fölött. „Áldott a sok kéz…”

    Náditündér–Eszter–Andrea hármasa színekben ragyogó és színek jelzéseivel megkülönböztetett nagy táblára rajzolja a heti órarendet. A négy csoportot egyelőre négy szín jelzi, a csoportokra bízzuk, hogy nevet találjanak maguknak. Találnak is. „Cickafarkok, kezdünk!” – hangzik a hívás. A cickafarkok hamar egymásra találnak, összefognak, közös jelenetekkel is jelentkeznek, ugye szerencsés volt a névválasztásuk? Hajnali sétáimon Zsókával találkozom, gyógynövényt, virágot gyűjt, rendez, készít, dobozol. Ahogy átkaroljuk egymást, eszembe jut ez-amaz, mondom sorra, már nem is írom üzenetbe, Zsóka hallásból is megjegyzi, továbbítja. Eszter késő éjszakáig körmölt és számolt, reggel mégis frissen tolja hálótársa, Náditündér kocsiját a fürdőbe. Lassan zsongani kezd a ház, léptek kopognak a falépcsőn, élednek a zuhany és a mosdó vízcsapjai. Takaró alá dugja fejét az álmosabbja, még egy kis pótszundításra. Az üdébbek már a gyümölcs-tálacskáikat viszik. A kert bokrai közé telepednek, madárdal-koncerttel kezdjük a napot – gabonapehely-félékből finom kását kapunk majd a reggeli második részeként, egy órával később, hogy a friss gyümölcs békében leadhassa friss energiáit a pihenésből kibújó testünknek. 

    Miklós indul kisbuszával. Szombathelyre megy vonathoz, új érkezők elé. Teleírt cédulát is kap, vásárolnivalókkal. „Korábban megyek, előbb vásárolhatok” – mondja magától értetődőn. Megbízatása nem erre szólt, de készségesen szállít is, vásárol, hoz-visz, precízen, megbízhatóan. Soha senki nem kéri kétszer. Nem kérdezünk rá, hátha elfelejtette. Nem felejti. Hátha elkésik? Nem késik el. Valaki megkérdi tőlem: „Ki nevelte ezt a gyereket ilyenre? Gratulálunk a szüleinek.” Mert még csak 19 éves, elnéznénk a feledékenységét, egy kis trehányságot is. De nincs mit elnézni. A megbízhatóság az én szememben királyi erény. Ritka ékkő. Két kezemmel őrzöm a környezetemben. Valaki az induló busz után újabb megbízást kiabál: Polibé is kell a patikából, meg kamillatea. Miklós a tenyerébe firkantja filctollal. Polibé, kamilla. És megy, vezeti a nagy kocsit a rázós erdei úton a színes tenyerével.

    Megfogom az óriási, dús lombú hársfa törzsét, tapintom, érzem a tenyeremmel. „Segíts Hársfa!” Magasan lengenek a zöld lombjai, ott fönn, annyival közelebb az éghez. Mindig tudja az élet dolgát: mennyi táplálék, víz, fény érjen mikor, melyik leveléhez, terméséhez. Adagol, mérlegel, dolgozik, teremt. „Hársfa!” – „Jó, figyelek rátok is odalenn, apró emberek.” „Györgyi, hol a kezed?” És felfénylik Györgyi ezüst hangja: „Szállj elő, zöld ág, zöld levelecske, jöjj el, jöjj el bokrostul, bokrod maradjon.” Elindulunk a tágas pázsiton, bújunk egymás karjai alatt, énekelünk, nagy csapat felnőtt és gyerek, énekelünk a szélben ringó fák alatt. Elkezdődött, itt vagyunk. Sokan? Hát sokan. Lám, a hársfának milyen sok a levele, és gondja van valamennyiükre.

    A napnak itt rengeteg órája és rengeteg perce van, a rengeteg percben számtalan történés. Aki tanít, az a csoportját dajkálja. Aki éppen szabad, az valahol ápol, vigasztal, masszíroz, gyógyteát készít, vagy gyógybeszélgetésre vonul a rászorulóval. A program szokatlanul sűrű, a hajnali madár-sétától az éjszakai Bach-zenélésig telis-teli. Harmadnap jönnek a régiek a kéréssel, hogy lazítsunk, hagyjunk több időt elvonulásra, beszélgetésre. Jó, jövőre kevesebb programot tervezünk, levegősebbre hagyjuk az órarendet. Most azonban élvezem a zsongó méhkast. Itt egy csapat a fűre telepedve Györgyivel tanulja az ősrégi csángó és gyimesi énekeket. Odébb elmerülten gyúrják a mintázni való agyagot, kenik a festéket nagy papírlapokra, olykor közösen, társakkal is. Eltűnnek, majd megérkeznek az erdőből, a patak mellől a természet és környezet programok résztvevői. Játszottak és tanultak, gyarapodtak ismeretekkel. Tizennégy gyerekünk is csupa tevékenység, csak egyetlen nagykislányunk fekszik odefenn. Éjszaka rosszulléte miatt orvoshoz vitték, hirtelen nőtt testével nehezen birkózik. Másnap szépséges élményben részesít, amikor hozzánk tartozását bizonyítva susogja fülembe okos kérdéseit, aztán összehúzza-kanyarítja hosszú szúnyoglábait, és az ölembe kéredzkedik. A nagylánnyá változás számtalan apró lépcsőjén ki-ki másféleképp topog le-fel, vagy szökdel, vagy ugrál, vagy megtorpan és nekiindul… Segítő vágyam talán az ujjaim hegyében bújik. Csöpp energia-szikrám is pattanhat jó helyre, megérintem a kezét, és nagyon-nagyon rá gondolok. 

    Harmadik hajnali sétámon friss szemeteket találok. Ó, az átok papírzsebkendők és a gonoszul üres almalés dobozok! Zöld pázsitunkon idétlenkednek. Felszedem persze, de nem nyugszom, nem, nem. „Milyen programod van szemétösszeszedésre?” – kérdezem a környezetvédőnket. Zoltán a jegyzeteit böngészi: „Lesz egy, felszedik a szemetet az ösvényen, és a végén összeszámolják, darabra.” Nem tetszik. Nem. Magamban morgolódok. Nincs az ilyen írott program mögött személyes tapasztalat. Aki rendszeresen szemetet szed, tudja, hogy egyetlen eltört sörösüveg számtalan sok darabra hull. Egy műanyag pohár szilánkjaiért tömérdek hajolás jár. A szívószálak töredeznek. A szemetelésben nem a darab számít, hanem a darab darabjai, a törmelékek. És az összeszámolás nem jár érzelmi felindulással. A szeméttől undorodni kell, felfedezni a másságát, kellemetlen látványát, és személyesen, tapintva összeszedegetni. Az élmény így maradandó.

    Másnap reggeli után összekurjantom a tábort, ma együtt kezdünk, valamennyien itt, velem. Nyüzsgő tömeg lepi el a tágas pázsitot. Lehajolunk, négykézláb nézzük, hasalunk is, majd megkérdezzük a környező óriás fenyőket, a hársfát: „Milyennek látjátok a füvet itt a gyökereitek fölött?” A fák bólogatnak a szélben. Velük hallgatunk, hallgatjuk őket. Aztán felkiáltok: „Ki jön velem Mocsokfickónak? Szemeteljünk.” Zúdulnak a gyerekek. Zsákból húzkodjuk elő a szemetet, apró darabokra tépdessük és üvöltözve szórjuk. Zajongunk, kiabálunk torkunk szakadtából. „Mi vagyunk a mocskosok, legyen piszok mindenhol, azért is sok piszok!” A nagy térség hirtelen megtelik szeméttel. A látvány ijesztő. Drámai változás, igazán. Belecsöndesülünk. Halkan kérem: „Nézzetek fel a fákra, mit szólnak ehhez? Az ő otthonuk ez.” Ha kisebb fák is lennének, felmásznánk rájuk, hogy a tetejükről is lássuk. A kicsiket felemelik. Szemléljük a művünket figyelmesen, és magunkban kérdezzük a fákat. Beszélgetünk velük. A csönd nagyon fontos, türelemmel megvárom, amíg a gyerekek, aztán a felnőttek is szedegetni kezdik a szemetet. Szedjük, szedjük, zsákokba. A házból kikerült szemetes edényeket a konyha maradékaival együtt processzióban visszük át a réten a nagy zöld négyajtós gyűjtőhöz. A pici Laura hősködve cipeli a nehezét, a gyerekek nekitáltosodva gurítgatják a kukát, hurcolják a zsákokat. Felmásznak a konténer tetejére, onnan zúdítják az edényekből, tömködik a megrakott zacskókat.

    Kicsit izgulok, ha valaki belecsúszna. Vigyázzatok lelkecskéim! Nem esnek bele. A munkát elvégezték. A tábor megint ragyog. Ballagunk vissza a házhoz, indulnak az óráikra. Valaki – észreveszem – megáll a nagy fenyő alatt, és felnéz a tetejére. Áll és nézi. Csak lassan fordul a festőszoba felé. A lépcső tetejénél még egyszer visszafordul. Nézi a fenyőt. Emeleti ablakomból éjszaka a fenyő tetejét nézem. A fekete lombok finoman ringatják a sűrű tobozokat. Táncolnak. Szeretném, ha beszámolóm eljutna tanítóképzőkhöz, gyermektáborok vezetőihez. Játékunk tanulsága meggyőző. De vajon hogyan sikerülne olyan felnőttek kezei közt, akiket nem fűt szenvedély? Körüljárok előbb másik gyerektáborban. 

    Gyereküdülő szépséges vízparton. Esztétikus környezet, gondos nevelők, sokféle program. A vízpart tágas pázsitján felszedem az itt-ott eldobált „oda nem illőt”. Kislányok érkeznek fegyelmezett párosával, reggeli után. A fűre ülnek, körbe, valami beszélgetésre. Vezetőjük fiatal nő, kezében kockás füzet, előttük áll, felkészült és figyelmes. A térség üres, még nincs más a parton. Hajolgatok, zacskóba szedem a szemetet. Várnám, hogy megkérdezik: „Mit csinál a néni?” Senki sem kérdi. Rám se pillantanak, a szemük is elkerül. A vezetőjüké is. Óvatosan megállok a közelükben. Várok és reménykedem. Hiába, nem érdekli őket, mit csinálok. Az meg éppen nem, hogy miért. Ők itt üdülők. A szemétszedés nem rájuk tartozik. Felszedem a közelükben eldobáltakat is, és odébbállok. Két fiú ül a part kövén, nézik a szépen csillogó vizet. Beszélgetnek. Szedem körülöttük a szemetet. Nem néznek rám. Megszólalok: „Nincs kedvetek velem gyűjteni?” „Á, olyan fáradt vagyok. Álmos is” – mondja a magasabbik. A kisebb zavartan maga elé néz, nem mozdul. Nagy csapat érkezik, szép sorban, többen kisdobozos almalével, mások papírtölcséres fagylalttal. A gyümölcslé oldalára tapasztott szívószálról először a borítót tépik le, eldobják. A kiszívás után a szívószálat is. Egy szőke, hosszú lábú kislány elballag az üres dobozával a szemetesládáig és beleejti. A többiek rá se néznek. A magukét a füvön hagyják. A fagylalttölcséreket is, azok kiabáló színű, mintás-díszes keménypapírok. Később kényes figyelemmel lerázzák a füvet óriási törülközőikről, úgy sétálnak fel az ebédhez. Mind ápolt, gondozott gyerek, valószínű jó otthonokból valók, szüleik fizetik a nyaralásukat.

    Fortyogok magamban néhány napig. Nem látják meg, hogy egy magányos asszony mit csinál körülöttük? Sortban járkál valami fürdőző, és szemetet szed? Fura, de rám hagyják. Ha cigarettáznék, és eldobnám a csikket, ugyanígy rám hagynák. Talán mégis hiányzik a szó. Valamit szólnom is kellene, mindenki a szóhoz szokott. Fiatal férfihez szólok először, épp a szörfjét pakolja össze. „Mit gondol, mi lehet ez a rengeteg pici celofán?” A fiú kedvesen: „A szívószálak tokja.” Nem folytatja a témát, nem kérdi meg, miért szedegetem. Nem kíváncsi rá. Összepakol, vállára emeli a szörfjét, barátságosan köszön és otthagy. Lassan begerjedek, és furdal a kíváncsiság. Igazán nem látnak ezek? Egy csoport előtt megállok, és rájuk mosolygok. „Ugye szebb a fű, ha nincs rajta szemét?” Két kislány bizonytalanul körülnéz: hol szebb és micsoda? A többiek tovább kártyáznak, bökdösik a kis komputerjátékaikat. Nekik mindegy. Felüvöltenek a hangszórók a tűző napon heverésző gyerekek feje fölött. Danubius-program, recseg-ropog, órákig. Ma nem menekülök, hanem figyelek. Derűs, nagy testű mama napozik mellettem, két kisgyereke a víz szélén bogarász. „Mit szól a zenéhez?” – kérdezem. „A zenéhez?” – csodálkozik. „Ehhez, amit hallunk.” „Ja, ehhez? Engem nem zavar.” „Nem szeretne csöndet?” „Minek?” – mondja kedvesen. „Hallhatná a tavat, ahogy csobognak a hullámok.” Néz, mosolyog, és megbocsátón legyint. „Ó, a hullámok” – mondja, és felrázza a napozókrémet –, gyere Anita, bekenem a hátadat.” Nagyon okos arcú fiatalember egyedül fekszik a füvön, olvasott és most nézelődik. „Örül ennek a zenének?” – próbálkozom. „Nem. Pocsék. Recseg.” „És ha nem recsegne, hanem jó minőségben szólna, akkor örülne?” „Az igen, az más, akkor örülnék.” „Nem szeretne inkább csöndet?” „Csöndet? – csodálkozik. – Miért?” „Hallhatná a madarakat.” „Délben úgysem énekelnek.” „Esetleg a szelet, ahogy a fák ágait mozgatja.” „Abban aztán semmi sincs” – szól, de nem elutasítóan, inkább magyarázón. Nem zavarom tovább, hadd olvasson.

    Ami igazán a legszebb volt Velemben, az erdő csöndje és hangjai. Sosem tudok betelni a csönddel, sosem elég, mindig tovább kívánom. Így kívánhatja az alkoholista a szeszt, a drogos a kábítóját? Nem, nem tudom elmagyarázni. Csinálok inkább tábort megint az erdőszélen. Sok tábort, sokaknak, amíg csak győzöm erővel. Segítsetek, jó?