Ők ketten

Anyám szülési fájdalmaiban a kezeit nyomorgatta. Első gyermeke voltam. A szanyi körorvos vigyázott ránk. Anyámnak nyújtotta a kezét: Az enyémet tördelje. Gellei Frigyes zsidó orvos fogott meg, amikor a világra jöttem. Később, szellemi eszmélésem idején szerettem volna megkérdezni tőle, milyennek látott és tapintott, de Frici bácsi már nem élt. Az elsők közt hurcolták el, családostul. Gyönge felesége hamar meghalt. Nagyobbik lánya, Éva valahol egy darab úton talicskán tolta a kisebbiket. A kerek idomú, örökvidám Kitty csontváz-soványan kapaszkodott a talicskán. Több hírünk nem volt. A háború végén felismerhetetlen állapotban vánszorgott haza az apa, egyedül, a családját kereste. Néhány napig ápolták, de hiába, nem akart és többé nem is tudott élni. Sokan elsiratták.

A Zeneakadémián töltött első esztendőm paradicsomi emlékei között őrzöm Werner Alajos képét. Lengeteg-sovány alakján lötyögött a fekete reverenda, ősz haját „a la Liszt” vágatta. Egyenes volt és kemény, tiszta kristály. Soha életemben nem láttam hasonlót: a megalkuvásnak, a lazaságnak árnyéka sem fért hozzá, soha. Mégsem féltünk tőle, még egyházzenész tanítványai sem, akiket pedig kemény tanulásban tartott és könyörtelenül kritizált. Péntek reggelente a népénekes misét felváltva orgonálták és vezényelték, mi fújtuk a „Szent vagy Uram” énekeit, mint nép. Werner tanár úr bírálatától aztán pattoghattak az ablakkeretek a kettes teremben. Szerették, Lojzi bácsizták. Töltőtollakkal ajándékozták meg, sűrűn, mert rendre elajándékozta, vagy elveszítette őket.

Az ember fiatalon azt képzeli, a világ szépségei mindig körülveszik majd. A Zeneakadémia mindig ilyen lesz, Werner Alajos ezüst feje pontosan megjelenik a kettes terem előtt. Mi meg száguldunk a ruhatár sarkaiból a kottalapjainkkal. Örökké gyakoroltunk, sosem volt elég. A világ hamar megváltozott, az egyházzene tanszak eltűnt, Werner tanár úr is. Sokkal később hallottam a börtönjárásairól és arról, hogyan verték odabenn. Sokat verték, mert makacs volt, csökönyös, mondták. Miben? Nem derült ki.

Gellei Frigyesnek nem volt ereje, hogy elmondja a vele történteket, és nem maradt családja, akiknek talán elmondta volna. Werner Alajos pap volt, és hallgatott. Amikor kiszabadult, nem taníthatott. Elmentünk hozzá egyszer Máriaremetére, az énekesek hangképzéséről faggattuk. Mutatta, magyarázta híres-neves szombathelyi gyermekkórusának páratlanul szép hangzástitkaikat. Tanította volna, de nem taníthatott.

Évek múltán véletlenül tévedtem a máriaremetei templomba, elbúsultan térdepeltem ott, valami apróság miatt. Fehér karinges pap ment át az üres templomon. Meglátott, és meglassúdott. Megtorpant egy percre. Aztán továbbment, és eltűnt a gyóntatószékben. Gyóntatnia szabad volt, csak zenélnie és tanítania nem, pedig abban volt páratlan, egyedülálló, a legjobb.

Gyógyított-e Gellei Frigyes a németek haláltáborában? Kiváló orvos volt, lelkiismeretes, tapasztalt, tisztakezű. Tisztelték, szerették a szanyiak. De mi nem voltunk ott, ahol ő. Ha ott lettem volna, tanított volna? A kezébe születtem meg, ő érintett elsőnek. A testem még emlékezhet nagy, meleg orvoskezére. Számít az első földi érintés emléke? Sosem féltem érintéstől és máig öröm, ha másokat megérinthetek.

Orvoslást Gellei Frigyestől tanulnék. Éneklést Werner Alajostól.