Horváth Lívia írása a Kokas-pedagógiáról

 Kokas Klára gyermekeknek tartott foglalkozását kb. másfél évvel ezelőtt láttam először, és az ott tapasztaltak annyira megragadtak, hogy azóta – bár hivatásom ezt nem indokolná (a pécsi JPTE Irodalomtudományi tanszékén tanítok irodalmat) Kokas Klára felkérésére örömmel veszek részt e pedagógiai kísérlet dokumentációjának feldolgozásában. Ezalatt a másfél év alatt számos órát megnéztem, és több ezer oldal ún. „óramondást” illetve „gyerekszöveget” tanulmányoztam át. Véleményem ennek ellenére – nem lévén sem pszichológus, sem zenei szakember – nem tekinthető szakvéleménynek, de ebben az esetben ez, a kísérlet mibenlétéből következően, talán megbocsátható, annál is inkább, mivel majdhogynem szükségszerű. Arra gondolok, hogy noha Kokas Klára olyan világszerte ismert és megbecsült szaktekintély, aki gyakori és visszatérő vendégtanára hollandiai, spanyolországi, izlandi, USA-beli stb. mesterkurzusoknak, a Kokas-módszer sajátos módon éppen itthon, Magyarországon nem kapta meg az őt jelentősége szerint megillető nyilvánosságot, és minden bizonnyal még emiatt nem tudott eddig olyan széles körű gyakorlattá válni, amilyen kívánatos volna.

Ezúttal is az történt, ami sajnos törvényszerűen be szokott következni, ha valaki valami újat alkot, aki ráadásul interdiszciplináris, s ezért nem illeszthető be egyetlen hagyományos és kanonizált tudományág keretei közé se: mivel a Kokas-módszert nem tanítják, nincsenek olyan szakemberek, akik abszolút kompetensek lennének megítélni a Kokas-módszert, ezért aztán a Kokas-módszert nem tanítják…

Ajánlásommal – lehetőségeimhez képest – e circulus vitiosus megtöréséhez szeretnék hozzájárulni.

Arra nem vállalkozhatom, hogy részletes elemzését adjam a Kokas-módszernek, hiszen ez mind szakmai kompetenciámat, mind pedig jelen írás kereteit meghaladná, ezért inkább csak néhány, általam fontosnak ítélt gondolat kifejtésére szorítkozom.

Mindenekelőtt a módszerről.

Aki először lát Kokas órát, annak minden bizonnyal az az első benyomása, hogy minden, ami ott történik, végtelenül egyszerű és magától értetődő, afféle Kolumbusz tojása. Végy egy nagy szőnyeget, „szórj rajta szét” 10-15 öt-tíz éves gyereket, indítsd el a Mozart- vagy Bach-zenét tartalmazó magnókazettát, amire a gyerekek szabadon mozognak, aztán meséltesd el velük, hogy mire gondoltak tánc közben, végül adj papírt, ecsetet és festéket nekik, hogy rajzolják le és mondják el, ami a zenéről az eszükbe jut. Íme a Kokas-módszer váza. Valóban olyan egyszerű és varázslatos, hogy a látogató húsz perc múlva feltétlenül vagy azt érzi, hogy szeretne beállni a gyerekek közé Bachra táncolni, vagy azt, hogy máris tudja mindazt, amit az órát vezető Kokas Klára, hiszen ez olyan könnyű.

Hogy e mögött a látszólagos könnyűség mögött határozott koncepció, több évtizedes szakmai tapasztalat és mindenekelőtt egy olyan személyiség áll, akiben az ösztönösség és a tudatosság valami egészen kivételes egyensúlyba került, az csak akkor kezd földerengeni, ha a látogató utólag végiggondolja az óra egyes részleteit, és lassan rájön, hogy minden spontán mozdulatnak, minden mosolynak, érintésnek, tekintetnek, megjegyzésnek, kérdésnek, dicséretnek mélyebb értelme, nagyon pontos, személyhez szóló üzenete volt. És ez az üzenet – a non-verbális éppúgy, mint a verbális – mindig célba is talált.

Egy pszichológus számára valószínűleg ezek a „tanár” és gyereke, gyerek és gyerek között szüntelenül áramló non-verbális üzenetváltások jelentik az óra mélyszerkezetét, és az empátia lehet az a kulcsfogalom, amellyel az interperszonális kapcsolatok alakulását a legjobban jellemezhetné. Egy zenészt nagy valószínűséggel az bűvölne el, hogy öt-tíz éves gyerekek milyen érzékenyek a zenei formákra, mozdulataikkal mennyire pontosan fejezik ki a legbonyolultabb ritmusképleteket is. Egy balett-táncost talán gondolkodóba ejtene, hogy ezek a gyerekek – bár soha semmilyen instrukciót nem kaptak arra vonatkozóan, hogy milyen mozdulatoktól válhat széppé, kifejezővé a mozgásuk – a szó szoros értelmében minden porcikájukkal képesek táncolni, alkalomadtán még a szemükkel is (videofelvétel őrzi, amint egy kislány, saját ötletéből, szemgolyója forgatásával „táncolta” végig egy Mozart-szimfónia elég hosszú részletét). Festményeiken hozzáértő szem alighanem azt értékelné a legtöbbre, ami hiányzik belőlük: a sablonos látás, szín- és formakezelés.

De a legtöbb meglepetést minden bizonnyal történeteik, beszélgetéseik tartogatják mind a szakember, mind a „laikus” érdeklődő számára. Azt hiszem, túlzás nélkül állíthatom, hogy ez a magnófelvétel alapján írásban rögzített hatalmas anyag (öt évre visszamenőleg tartalmazza a gyerekek szóbeli megnyilvánulásait!) kivételes dokumentum, igazi kincsesbánya, amely legalább három szaktudomány művelője számára (nyelvész, irodalmár, pszichológus) jelenthet felbecsülhetetlen értéket.

Itt most csak egyetlen jellegzetességet emelnék ki a gyerekek történeteiből, azt, hogy „meséik” – ritka kivételtől eltekintve – sem szereplőiket, sem szerkezetüket tekintve nem hasonlítanak a klasszikus gyermekmesékre, hanem szuverén módon ötvöződik bennük mindennapjaik realitása, szorongásaik, vágyaik és egyéni képzeletviláguk, ily módon adva meglepően pontos diagnózist saját belső világukról és a felnőttek világáról.

És ezek a gyerekek nem „válogatottak”. Nem különlegesen okos vagy valamelyik művészeti ágban kiemelkedő tehetséget eláruló gyerekek járnak ide. Kokas Klára felvesz a csoportjába minden jelentkezőt (természetesen, amíg a létszám be nem telik). Így aztán akad itt ún. „problémás” gyerek, aki az iskolában a tanító nénik réme; ún. „átlagos” gyerek, aki semmilyen különös produkcióval nem szokta felhívni magára a figyelmet; elvált szülők szorongástól gyötört, már-már autisztikus viselkedést mutató gyereke; járt a csoportba súlyos, tolókocsihoz kötött mozgássérült; és akad, természetesen, néhány kiemelkedően tehetséges is. A nagy számok törvénye szerint.

És csodálatos módon ezek a nagyon különböző képességű és családi hátterű gyerekek harmonikus közösséget alkotnak. Az ügyes nem nézi le a kevésbé ügyest, a kevésbé ügyes pedig nem irigykedik a nála ügyesebbre, de gátlásossá se válik miatta; eszükbe sem jut gúnyolódni mozgássérült társukon, és nem is idegenkednek tőle, sok felnőttet megszégyenítő módon találnak lehetőséget arra, hogy őt is bevonják közös játékaikba, nehogy magányosnak érezze magát közöttük. És mindezt nem felszólításra teszik, hanem természetes dolog számukra, hogy mindenkit olyannak fogadjanak el, amilyen. A tehetségest tehetségesnek, a virgoncot virgoncnak, a szótlant szótlannak, a mozgássérültet mozgássérültnek.

Megvallom: én ezt tartom a Kokas-módszer egyik legnagyszerűbb eredményének: egy olyan világban, ahol egyre nagyobb tért hódít magának az agresszivitás, ahol a médiumok jóvoltából már a legkisebbeket és a serdülőket sem lehet megvédeni attól, hogy megkapják napi adagjukat brutalitásból, horrorból és intoleranciából, teremteni egy olyan közösséget, ahol az agresszivitás ismeretlen fogalom, az együttlét alapja pedig az empátia és a belőle fakadó humánum.

A módszert, amivel Kokas Klára ezt eléri, nem tudom egzaktan, tudományos igénnyel definiálni. Ezért meg sem kísérlem. (Úgy gondolom, ez volna a szakemberek feladata, és remélem, hogy előbb-utóbb lesznek, akik ezt el is végzik.) Ehelyett inkább – vállalva a szubjektivitás ódiumát – megpróbálom megfogalmazni, hogy szerintem miben különbözik alapvetően Kokas Klára módszere más, hasonlóan pszichodrámán alapuló csoportfoglalkozásoktól.

Ismereteim szerint a pszichodrámát alkalmazó foglalkozásoknak lényegében három fajtája alakult ki: az önismereti, a terápiás és a művészi célú. Az egyes kategóriákon belül természetesen sok változat van, de tudomásom szerint a három alapkategóriát együtt, komplex módon nem alkalmazzák, mivel mindig van egy elsődleges cél, amelynek a másik kettőt alárendelik. Például ha a csoport terápiás jellegű, akkor feltétlenül a gyógyító funkció lesz az elsődleges, és az esetleg alkalmazott művészi gyakorlatot (zene, tánc, festés stb.) ennek szolgálatába állítják. Ennek megfelelően a csoport tagjai hasonlóak abból a szempontból, hogy vagy ugyanazzal a problémával küszködnek (pl. lelkileg egészséges gyerekek/felnőttek, akiknek azonban fejletlen az önismeretük, vagy lelkileg súlyosan betegek), vagy olyan gyerekek/felnőttek, akik egy művészi produkciót akarnak együtt létrehozni.

A Kokas-módszer – ettől a gyakorlattól eltérően – nem választ ki egyet a három alapfunkció közül, hanem teremt egy olyan formát, amelyben mindhárom egyenértékűen funkcionál, és úgy, hogy ezek a funkciók a résztvevők, jelen esetben a gyerekek előtt rejtve maradnak. Ezt a rejtettséget azért tartom nagyon fontosnak, mert – többek között – ettől válik a Kokas-óra olyan természetes közeggé, mint egy sokgyerekes család, ahol a fészekmeleg biztonságában észrevétlenül sajátítják el az alapvető emberi értékeket és normákat, tanulják meg az együttélés szabályait, és bontakoztatják ki képességeiket. Úgy gondolom, jobb, ha a szorongó, semmilyen közösségbe beilleszkedni nem tudó gyerekben nem tudatosodik, hogy ő „problémás”, nem alakul ki benne kisebbrendűségi érzés emiatt, hanem – bekerülve egy ilyen közösségbe – ahelyett, hogy bármilyen finom módszerekkel, de mégiscsak direkt próbálnák meg feloldani a feszültségeit, rábízzák, hogy mikor, mennyire vesz részt a közös táncolásban, játékban, festésben.

A módszer hatékonyságát számomra fényesen bizonyítja annak a kisfiúnak az esete, aki heteken át félrevonulva, szótlanul gubbasztott egy sarokban, még a kabátját, sapkáját sem volt hajlandó levenni, aztán egyszer csak felállt, elkezdett táncolni (eleinte csak akkor, ha sötétet csináltak, és magában, később már világosban is, és együtt a többiekkel), és végül (ez volt a legnehezebb: szóra bírni őt) hajlandó volt, magától!, elmesélni történeteit, amelyekből a mese nyelvére lefordítva egyértelműen kiderült, hogy szülei válása viselte meg ennyire idegileg. Az év vége felé pedig már volt rá példa, hogy ő maga kezdeményezett közös játékot, és vezette is azt végig.

Az ő számára terápiaként működött ez a közösség, mert neki erre volt szüksége. Egy lelkileg kiegyensúlyozott gyermek számára nyilvánvalóan egészen mást jelent egy-egy Kokas-óra. Hogy kinek mit, az legegyértelműbben a történeteikből derül ki. Van, aki valamilyen aktuális konfliktusát táncolja ki magából Mozart vagy Steve Reich zenéjére; van, aki szokatlanul (?) gazdag képzeletvilágát „realizálja” táncos átváltozásaiban (kövektől valóságos és képzeletbeli növényeken, állatokon át egyéni fantázialényekig), és van, aki bimbózó művészi hajlamait éli ki a táncban vagy a képzőművészeti tevékenységben.

Ezek után joggal tehető föl a kérdés, hogy van-e valami közös ebben a sok, egymástól voltaképpen nagyon különböző tevékenységben, és nem hasznosabb-e mégis, ha egy-egy csoport egy bizonyos speciális funkciót tölt be? Nem hatékonyabb-e a terápia, ha a csoportvezető erre – és kizárólag erre – specializálja magát, illetve nem kívánatos-e, hogy a kiemelkedően tehetséges gyerekekkel egy-egy művészi ág jeles képviselője foglalkozzék? Magam is úgy vélem, hogy valóban szükség van ilyen speciális célú foglalkozásokra, aminthogy működnek is ilyenek szép számmal.

A Kokas-módszer azonban nem ezekkel konkurál. Nem arról van szó, hogy Kokas Klára néhány kipróbált, önmagában jól működő módszert tett egymás mellé, hogy így mintegy három legyet üssön egy csapásra. Sokkal inkább arról, hogy Kokas Klára az óra gerincét képező zenebefogadás – tánc – verbalizálás – festés egymásra épülő mozzanataival egy olyan forma vázára talált rá, amely – az én meglátásom szerint – a mentálisan egészséges és humánus értékekben gazdag emberi élet modelljeként működik. A pszichodráma lényegét az „olyan, mintha” mechanizmusában látják, vagyis abban, hogy a valóságnak és a játéknak azon a határterületén mozog, ahol az emberi spontaneitás és kreativitás anélkül realizálható feszültséglevezető cselekvésben, hogy esetleg negatív következményei (pl. az indulatok agresszivitássá fajulása) volnának.

A pszichodrámának ez az alapvető funkciója egészül ki a Kokas-módszerben a művészetek (zene, mozgásművészet, képzőművészet) szublimáló jellegével. Lehet, hogy bizarrnak tűnik a hasonlat a Kunst der Fuge és a Jupiter-szimfónia környezetében, de számomra valóság, játék és művészet olvad itt össze valami olyan ősi egységbe, mint a barlang falára bölényt rajzoló ősember idején. A bölényrajzról nem dönthető el egyértelműen, hogy gyakorlati (a bölény könnyebb elejtése), mágikus (a külső valóság befolyásolása) vagy művészi céllal készült-e, lévén, hogy mindhárom funkció betöltésére alkalmas lehetett. A mai ember életében ezek a funkciók élesen elkülönülnek egymástól. A művészetnek nem tulajdonítunk mágikus jelentőséget, és nem „használjuk” mindennapi problémáink megoldására. Legfeljebb a zenéről ismerjük el, hogy van némi „idegnyugtató” hatása. Ezt tapasztaljuk is olykor, illedelmesen üldögélve a koncertterem kényelmes vagy kényelmetlen székein, miközben kínosan ügyelünk rá, hogy arcunk lehetőleg ne fejezzen ki semmit a zene kiváltotta érzelmi hullámzásainkból. Mert neveletlenségnek tartjuk, mert félünk, hogy nevetségessé válunk, mert félünk kiszolgáltatni magunkat…

De vajon otthon, a négy fal között jobb a helyzet? Eszünkbe jut-e ott, hogy a VII. szimfóniát nemcsak az ágyon vagy a szőnyegen heverészve hallgathatjuk, hanem táncolhatnánk is rá? Örömünkben vagy bánatunkban, vagy egyszerűen csak a zene és a tánc intenzíven átélt öröméért. Nem valószínű, hogy eszünkbe jut, de ha eszünkbe jut is, aligha tesszük meg, mert egy túlcivilizált és rossz értelemben intellektualizálódott világ áldozataiként már rég leszoktunk arról, hogy spontán és őszinte megnyilvánulásaink legyenek.

De a gyerekeknek még ösztönösen mozdul keze-lába, ha zenét hall; a gyerek még nem szégyelli, hogy arca pontosan tükrözi belső életét. Számára még evidencia, hogy a Haffner-szimfónia hangjaira virágból lett pillangóvá vagy rózsaszín oroszlánná változva pörögjön-guruljon-röpködjön egy magát egzotikus tengeri növénynek vagy almalakó, csokornyakkendős kukacnak képzelő társával, egy olyan képzeletbeli történetet táncolva el, amely tökéletesen kifejezi pillanatnyi lelkiállapotát, levezeti belső feszültségeit. Művészet, amit csinál? Mágia? Pszichoterápia? Ugyanúgy nem dönthető el, ahogy az ősember bölényrajzáról sem. Alighanem mindez együtt van meg benne, egy ősi szimbiózisban, amely minden bizonnyal valamilyen alapvető emberi szükségletet elégít ki, s ezért nem tekinthetjük regressziónak.

Ugyanilyen alapvető lelki szükséglet nyilvánul meg abban, hogy igazán olyan személytől tudjunk tanulni, akihez érzelmileg erősen kötődünk, akivel kapcsolatunk személyes, és akivel sok időt van módunk együtt tölteni. Normális körülmények között a család és az iskola tölti be életünkben ezt a funkciót. Napjainkban azonban – azt hiszem elég, ha itt most csak utalok rá – általában sem a családban, sem az iskolában nem jut elég idő arra, hogy egy-egy gyerekkel annyit foglalkozzanak, amennyi az ő érzelmi és szellemi szükségleteit megfelelően kielégíti. Közismert tény, hogy a gyerekek – érzelmileg, szellemileg, erkölcsileg egyaránt – mennyire megsínylik ezt. (Történeteik erről is „ékesszólóan” beszélnek!)

Éppen ezért a Kokas-módszer – a művészetek humanizáló ereje mellett – az érzelmileg gazdag emberi kapcsolatra épít. A személyes kontaktusteremtés minden formáját felhasználja a testi érintéstől (pl. kisgyerek ölbe vétele, fejük megsimogatása), a közös játékon, táncon át – amelyben az óravezető a gyerekekkel együtt intenzíven részt vesz – a verbális kapcsolatteremtésig. És ezt szolgálja az is, hogy a Kokas-módszer lényegéhez tartozik a szülők jelenléte az órákon, akiket időről időre bevonnak a közös játékba. Ennek részint abban van jelentősége, hogy a foglalkozásokon átéltek részévé válnak az egész család életének (többgyerekes családoktól általában minden testvér jár az órára), részint abban, hogy gyakran nemcsak a gyerekek barátkoznak itt össze egymással, hanem – ahogy ezt a közös kirándulások, születés- és névnapok, baráti együttlétek is jelzik – a családok is.

Végül még egy egyedülálló jellegzetessége van a Kokas-óráknak, a rendszeres videózás. A képzőművészeti tevékenységet vezető fiatal, tehetséges rajztanár, Pállay József rendszeresen videóra rögzíti a gyerekek egyéni és csoportos táncait. A szabadban és az órákon készített felvételei kivételesen érzékeny operatőri látásmódról tanúskodnak – különösen bravúros közelképei; ezekből már több, hosszabb-rövidebb filmet állított össze, amelyek a módszer megismertetéséhez nyújtanak, élményszerűen, nélkülözhetetlen segítséget.

Mindent összevetve a Kokas-módszer zsenialitását abban látom, hogy – felismerve az összefüggést két alapvető lelki szükségletünk, az érzelmi biztonságra  törekvés (amit a bizalomteljes személyes kapcsolat adhat csak meg) és a kreativitás között – létrehozott egy olyan formát, amelyben mindkettő, egymást támogatva szabadon fejlődhet.

A több éven át tartó kísérlet minden kétséget kizáróan bevált. Ennek maguk a kísérletben részt vevő gyerekek és szülők a legjobb bizonyítékai.

Budapest, 1993.

                                                                                              Horváth Lívia docens, JPTE Irodalomtudományi Tanszék