Kokas Klára - Gyerekek zeneörömben.
Képzelt riport Szkubán Judit bemutatója kapcsán

Helyszín: Farkas Ferenc Művészeti Iskola, Dunakeszi, 2008. november 26.

K: Mit nevezel zeneörömnek?

V: Kitalált szó így összetételben. Nekem azt jelenti, hogy a gyerekek elmélyülten figyelnek a zenére, belülről figyelnek, mondhatnám a zsigereikben figyelnek, a testük nedveiben fogadják a rezgéseket. Odabenn, a testük anyagában terem meg az öröm, amit a szép zene hoz nekünk. Mintha az a dal, az a harmónia, az a hangzás egy búzakalász sok-sok magját repítené rájuk, ők meg befogadnák a magokat, mint a termőföld.

K: És ha befogadták? Akkor?

V: A magok csírázni és növekedni kezdenek, szárba szökkennek és termést hoznak.

K: Milyen termést?

V: A zene örömét. Ami egyfajta bűvölet, elragadtatás – ha az érzelmek terminusaival próbáljuk kifejezni.

K: Ha nem az érzelmekével?

V: Akkor a test biológiai valóságával. Ilyeneket mondok, hogy: a nedvek, a véráram rezdül a zene hanghullámaira. Fizikai tény, tudjuk. De azt nem tudjuk – legalábbis bizonyítani –, hogy Bach vagy Mozart zenerezgései miként hatnak Marci vagy Julcsi testének nedveire.

K: Következtetni se tudunk abból, amit látunk?

V: Dehogynem. Ezek személyes megfigyelések, az enyém, a tied, a zenét tanítóé, az értő, figyelő szülőé, sőt egyes nézőké is. Például azoké, akik ott ültek velünk Szkubán Judit bemutatóján a Dunakeszi Farkas Ferenc Alapfokú Művészeti Oktatási Intézményben.

K: Mit láttatok ott?

V: Tizennyolc kisiskolást, akik egy órahosszat mutatták nekünk, milyen az, amikor ők a zenével élnek.

K: Énekeltek?

V: Igen, sokat énekeltek, ami külön örömmel töltött el engem. A mi zene-befogadásunk zömében hangfelvételekből származó hangszeres művek nyomán alakul, és akik sosem vesznek részt foglalkozásaimon, leragadhatnak benne. Pedig nálam mindig az éneklés az indító, a bevezető, az elcsitító, a ráhangoló eszköz. Az átváltozások, a kreatív képzelet megindítói is éneklések. Az érzelmi erők boldogító fuvallatai mind éneklések. Soha ki nem nyitunk lemezjátszót énekes bevezető nélkül. A szabad mozgások is mind énekléshez kapcsolódnak először. Az átváltozásokba torkolló énekes körjátékok adják az inspirációt a hangszeres zenedarabokhoz kitalált képzelet-mozgásokhoz is.

K: A „képzeletmozgások” és a „szabad mozgások” ugyanazt jelentik a te fogalmazásodban?

V: Igen. Évtizedeken át bajlódtam ezekkel a meghatározásokkal, hiszen az a tevékenység, ami végül is az én nevem köré kerekedve vált ismertté, sok vonatkozásban új utakat tört. Ennél- fogva nincsenek még bejáratott módszertani elnevezései.

K: Nem bánod, hogy nincsenek?

V: Abban reménykedem, hogy a tanítványaim kitalálnak majd az enyéimnél találóbb kifejezéseket. Az „átváltozást” például a gyerek-tanítványaim találták ki, réges-régen, mindjárt az elején, amikor együtt elkezdtük kitalálni a „módszeremet”.

K: Idézőjelbe teszed?

V: Még így is megbök, mint a tüske, valahányszor hallom. A Kodály módszer elnevezés is cipelni kényszerül olyanokat, akik énekhang nélkül szolmizáltatnak gyönyörűséges népdalokat, prózába szárítják a „szó-mi” szótagokat. Cipeli a kötelező suli-unalmat, a leckét, az osztályzat szorongását, esetleg az éneklés-undort. Hol van Kodály ettől! Másik világrészen, másik égitesten. Nem is látszik, olyan messze van.

K: Vagyis el lehet rontani?

V: Minden jó eszmét el lehet rontani silány gyakorlattal. Azért az eszme jó marad és a tehetséges és elhivatott tanító kezében kivirul, értelmére talál, új színeket bont. Szkubán Judit tanítási ötletei bugyborékoló frissességgel áradtak, megörültem nekik; „Jé, mit talált ki! Nahát, ezt én is kipróbálom…”

K: Az elgondolás, hogy a gyerekek ötletei teszik termékennyé a tanítást, megvolt itt?

V: Uralkodott. Mindent átjárt. Mintha friss tavaszi szél söpört volna át a termen.  A gyerekek könnyedén találtak mozdulataikra éneklésük közben. Kitaláltak mozdulatokat önkifejezéshez, sőt kapcsolatteremtéshez is. Mert Judit tanítását a gyerekek ötletei gördítették, repítették. Lendítő erővé váltak. Megtalálták, miképp leljenek önmagukra az esztétikai minőségű hangzó élményekben. Ettől a felfedezésüktől válhatnak igényes és harmonikus egyénekké. Így tudnak és szeretnek együttműködni.

K: A kettőt együtt?

V: Igen, a kettőt mindig együtt. Valóságos mámor fogott el Dunakeszin, amikor láttam, hogy Judit tanítványai eszerint működnek.

K: Nem a tanár személyének függvénye ez?

V: Minden tanítás a tanár személyének függvénye. Ha tanítókat tanítok, a személyüket segítem. Judit csodálatosan elmélyülten „táncol” nálunk a tanfolyamon Beethoven zenéjéhez, vagy Bartókéhoz. A táncolást idézőjelbe teszem, mert a szabad képzelet-mozgást nem jelöli a táncolás szó, csak jobb kifejezés híján használjuk. Ha valaki mások jelenlétében szabadon mozog a zenéhez, reszkírozza, hogy nevetségessé válik. Minden mozgás furcsa, még a karmesteré is, csak tőle elfogadjuk. Megszoktuk, hogy a zenekar élén valaki hadonászhat, akár toppanthat, lábával rugózhat. Miképp mozog a zongorista? A hegedű vagy klarinét szólista? Nem vesszük figyelembe, mert a hangjaiban merülünk el. De egy szolfézstanár? Mozoghat az? Mi az értelme a mozgásának?

K: Valóban: mi az értelme?

V: A mi esetünkben a lélek szabadsága. A teste lehet nehézkes, vagy formátlan, vagy öreg, vagy mozgásában fogyatékos, egyszóval táncolásra alkalmatlan. Nem felel meg az esztétikai követelményeknek. De csodálatosan megfelelhet a gyerekek igényének, akik elsősorban és mindenek felett a hiteles érzelmi tartalmat keresik a felnőtteikben, édes mindnyájunkban.

K: A szüleikben is?

V: A szüleikben, a nagyszüleikben, a tanítóikban, a zenére nevelőikben, azaz minden emberi lényben, akihez közük lehet. Ki a hiteles és ki tettet, azaz hazudik? A beszélni még nem tudó totyogó kisbabák megérzik, és a kamaszok is. Csak másképp fejezik ki.

K: A mozdulataival is hazudhat valaki?

V: De mennyire! Szerepet játszhat, ami nem ő. Juditot láthatta bárki a tanfolyamunkon teljes zene elmélyülésben. A „bárki” persze csak egy csoport ember ott, akik együtt mozognak, én is velük. Tanítványai közt nyilván másféleképp nyilvánul meg, a nekik megfelelő módon. De az őszinte, harmonikus mozdulati önkifejezés, a szavakon túli jelzések attól hitelesek, hogy ő maga hiteles. A gyerekei kapcsolataihoz is ez a minta.

K: Kell erről beszélnie?

V: Nem kell. Látják azok, akik bíznak benne. Juditnak nincs problémája a külsejével, neki talán könnyebb, mint azoknak a tanítványaimnak, akiknek van. De egymás teljes elfogadása elengedhetetlen ebben a zenei szabadságban, amit mi művelünk. Világosan kiderült ott, hogy a dunakeszi gyerekcsoportnak nem volt kivetett, vagy szorongó tagja, még ilyen szokatlan körülmények között sem. A bemutatót filmezték, fotózták, sokan nézték, sok idegen is. Kisiskolás gyerekekből sem mindegyik kedveli a publikumot. De ők megfeledkeztek a külvilágról, mikor önállóan alkothattak. Megnyilvánultak mindenben, mozdulatokban, ötletekben, még a megjegyzéseikben is. Keresve keresem az emberfajtát, aki képes erre, bennük rejlik a társadalmunk megváltása, a jövőbe vetett remény. Harmonikus személyiségek; azért képesek együttműködni, mert nem kell a maguk értékeit görcsösen bizonygatniuk.

K: Ilyen messzire vezet, ha egy zenefoglalkozáson igazi örömet látsz?

V: Messzi igény az együttműködésé? Nap mint nap szembesülünk vele. De messzi igény a zenei nevelésben talált odaadó spontán öröm? Ha ilyenféle áramszedő készülékünk lett volna, a maximumon ugrált volna a mutatója.

K: Helyettesítheti az ilyenfajta zenei nevelés a nálunk már hagyományosnak számító szolfézstanulást?

V: Nem célja, hogy helyettesítse. A zenei írás-olvasás, a belső hallás képességének fejlesztése a Kodály módszer diadala volt és maradt: mi más történik a nyíregyházi énekes iskola gyerekeivel? És még sok helyen, például a Dunakeszi Farkas Ferenc Zeneiskolában, ahol Judit a szolfézst is tanítja. Még a most bemutató gyerekek zöme is jár szolfézsra a hangszer mellett. A szabad mozgásos foglalkozás az ötödik zeneórájuk. Valami, amire szívesen jönnek, tehát a szüleik elhozzák őket ötödszörre is. Reikort Ildikó tanításában hasonlóképp alakult, noha ők eleinte a két szolfézs órából használtak fel egyet a zenei mozgásokhoz (Budakalászon a Kalász Művészeti Iskolában). Évekkel ezelőtt Bardocz Erzsébet a pilisvörösvári zeneiskolásaival mindegyik szolfézsóra második részében rendezett szabad mozgással zenehallgatást. Gyerekei lelkesen fogadták, ki nem maradt egy sem, sőt a pajtásaikat is beszervezték. Sokféle megoldás lehetséges.

K: Ez a „kokasozás” kiegészítés a hangszertanulás és a zenei ismeretek mellé?

V: A zenei ismereteket nem szűkíteném a zenei írás-olvasásra. Hozzátartozik a zeneművek megismerése is. Kérdés, hogy milyen megismerést szorgalmazunk? Milyen eszközökkel és módszerekkel ismertetnénk meg a zeneirodalmat? A zene a művészetek egyike, ennél fogva élményekkel közelíthető meg. Milyen élményekkel? Mi a képzelettel és a hozzá kapcsolódó szabad mozdulatokkal teremtünk élményeket.

K: Mert e kettő a gyerekek természetes kifejezésmódja?

V: Igen, ezért. Ők a testükkel reagálnak. A magyarázó analízis későbbi szükségletük. Még a „miért?” a „hogyan működik?” kérdéseik alá is érdemes berakni élmény alapokat kreatív tapasztalatokból.

K: Hogyan válnak a zenehallgatás élményei személyes tapasztalatokká?

V: Úgy, ahogy Judit tanítványai a Beethoven szimfónia részletével játszadoztak. Nem maradt kétségünk afelől, hogy a nagy zeneszerző alkotása az övék lett, személyes tulajdonuk. Esélyt kaptak arra, hogy a tulajdonukba vegyék. Ez az esély-adás a tanító szent kötelessége.

K: A módszertől függ, hogy megadja-e?

V: A személyiségétől függ. A módszere csupán eszköze. Az igaz, hogy az eszköz olyan, mint a szerszám egy faszobor faragásához: tompa, kicsorbult késsel nehezen sikerülne. A mi módszereink azért eredményesek, mert gyerekekből bújtak elő. Minden pedagógiai ötletemet tőlük kaptam, velük alkottam. Judit is ezt a gyakorlatot követi. A gyerekei megtáltosodnak a lehetőségtől, hogy ők, lám, szabadon alkothatnak.

K: Miért nem szaladnak szerteszét, ha szabadok?

V: Mert folyamatosan tapasztalják, hogy az együttműködésükből születik az esélyük a zene teljes figyelmére. Ami nélkül nincs zene-befogadás.

K: A száguldásuk, az ugrándozásuk is a teljes figyelmet szolgálja?

V: Bizony azt. Láthattuk a biztonságos váltásokat a lendületek és az elcsitulások között. Egyik éppolyan fontos, mint a másik. Nem így történik a Beethoven szimfóniában is? Emberi életünkben is így történik.

K: Miért tartod olyan alapvetően fontosnak a gyerekek kreativitását?

V: Mindenki annak tartja, akit az emberi érzelmek kultúrája érdekel. Tapasztaljuk, miképp süllyedhetnek posványba a lábak, ha kicsúszik lépteik alól az alkotás örömének érzelmi talaja. Az értékes zene nem luxuscikk, hanem szükséglet. Kodály mindennapi táplálékul ajánlotta. Mi, szülők és tanítók, kapaszkodóknak látjuk a gyerekeink örömteli tevékenységét Beethoven talaján.

K: Mi köze a „Hej, Dunáról fúj a szél”-nek Beethovenhez?

V: Szemünkkel láttuk most tizennyolc gyereken, hogy mi a köze. A dalban, mint kicsi vízcseppben ott csillog a valódi művészet napsugara. Sokfelől csillan, ha ujjunkra emeljük és figyelőn játszunk vele. A gyerekek megtaníthatók ilyen figyelő szemlélődésre, ha alkalmuk nyílik, hogy használatba vegyék a tulajdon képességeiket, a testieket és szellemieket együtt, kölcsönösen erősítve, lendítve, kiegészítve egymást.