Négyesiné Dr. Pásztor Zsuzsa: Zenei mozgásrögtönzések elemzése

 A zene-mozgás kísérlet képmagnó-dokumentációjának elemző feldolgozása nagy értékű információkkal szolgálhat több tudományterület számára.

Legközvetlenebb felhasználásra a zenepedagógia tarthat igényt. A kísérlet során a mozgással kísért zenehallgatás gyakorlatában újszerű zenei elsajátítási mód bontakozott ki. A zene által kiváltott reflexes, ősi öröklésű mozgásra felépíthető olyan pedagógiai folyamat, mely elvezet a zene teljes, intenzív átéléséhez már korai gyermekkorban, jóval az intellektuális elsajátítás kezdete előtt. Ennek a sajátos megismerési módnak kutatása, törvényszerűségeinek feltárása az elemzés elsődleges célja.

Az itt szerzett tapasztalatok a lélektanban is értékesíthetők. A mozgásrögtönzéseket megörökítő felvételekből a gyermekek érzelmi és képzeletvilágának, gondolkodásmódjának, lelki alkatának feltáratlan, egyébként hozzáférhetetlen szférái nyilatkoznak meg. A zenéhez kapcsolódó mozgás a gyermekek számára élményeik feldolgozásának otthonos közege, mozgásvágyuk, játékösztönük, alkotó kedvük kiélésének területe, belső világuk kifejezésének legkorábban kifejleszthető csatornája.

A spontán zenei mozgás a zenei munkaképesség-gondozás állapotfelvételéhez is fontos kiegészítő értesüléseket nyújthat, mint a szervezet állapotának – edzettségének, fejlettségének – tévedhetetlen mutatója.

Figyelmet érdemelnek a gyermekek mozdulatalkotásainak esztétikai-művészi vonatkozásai is. A mozdulatkompozíciók sajátos valóságábrázolások, melyek nemcsak a gyermekek belső világát, hanem a megjelenített zenét is adekvát módon tükrözik. Ugyanakkor jelentős többlettel járulnak hozzá az egyidejűleg hangzó zene élményéhez, mint ahogy minden művészi reprodukció hozzáadja az eredeti alkotáshoz önmaga értékeit is.

Végül értékes tanulságokat kínál a zene-mozgás módszer a gyógyítás és rehabilitáció különböző területei számára is. A mozgás útján való zenei elsajátítás elérhető sérült embereknél is, például részleges mozgásképesség, érzékszervi, idegrendszeri vagy egyéb olyan károsodás esetén, amikor a hangszeres vagy énekalapozású zenei képzés feltételei hiányoznak.

Néhány szempont az elemzéshez

 Első és legfontosabb feladat a zene és a hozzá improvizált mozgás összefüggéseinek megkeresése és feltárása. Azt már a beavatatlan hallgató is első pillanattól kezdve határozottan érzi, hogy a gyermekmozgás valamiképpen illik a zenéhez, nemcsak egyidejűségi kapcsolatban áll vele, hanem szorosan hozzátartozik, olyannyira, hogy szinte betanultnak tűnik. Azt azonban csak a zene és a mozdulatok gondos egyeztetése deríti ki, hogy a mozgás tökéletes kifejezése, pontos fordítása a zenének úgy, ahogy például a karmesteri mozgás szervesen kapcsolódik a zenéhez. Természetesen a kettő között lényeges különbség van. A felnőtt típusú interpretáló mozgás a már előzetesen felfogott, tudatosan elsajátított zenéből épül fel – jóllehet sok ösztönös elemet tartalmaz –, tehát lényegében másodlagos jelenség. A gyermekek mozgása viszont elsődlegesen, a még ismeretlen zenére való ösztönös válaszként jelentkezik, és ebből alakul ki a zenével való kapcsolat.

Zene és mozgás összehangoltsága annál több ponton található meg, mennél otthonosabb a gyermek ebben a kifejezési módban, illetve mennél érzékenyebb a zenére. Zene és mozgás összefüggésének nagyszámú adatára van szükség ahhoz, hogy majd kibontakozzék ennek a sajátos tanulási módnak tartalma és törvényszerűségei. Az elemzések során feltárul majd az a folyamat, ahogyan a gyermekek a mozgás segítségével mind szorosabb kontaktusba kerülnek a zenével, mind több részletét és rétegét képesek megérteni, átélni és mozgásban kifejezni.

Adatok tömege szükséges ahhoz, hogy a mozgás által való zenemegközelítés általános és egyéni vonásait elkülöníthessük. Ugyanazon zenére készült, de más-más gyermekről felvett mozgásképek sok közös vonást tartalmaznak, ugyanakkor számtalan egyéni variáció jelenik meg. Például a zene magas és mély hangzástartományai a mozdulatok téri elhelyezkedésében – fent és lent – reflexszerűen tükröződnek. Ugyanígy a hangerő árnyalatait pontosan követik a mozgás-erőkifejtések változásai. De a mozdulatrajz mégis mindenkinél más, személyiségadottságai (mozgásműveltsége, készsége, fizikai állapota, temperamentuma stb.) szerint.

A gyermekek különleges zenehallgatási gyakorlata során kialakul bizonyos mozgásnyelv és mozgásszótár. A mozdulatok meghatározott jelentést kapnak, mely a zenei mozzanatok tartalmaival megegyezik. Ez a jelentésbeli megfelelés éppoly szubjektív, de ugyanígy eltéveszthetetlenül pontos, mint ahogy a zenére érzékenyült felfogás egyértelműen hűvösnek vagy melegnek, lágynak vagy keménynek, szomorúnak vagy vidámnak érez valamely zenét.

A mozgáskifejezés egyéni jellemzőinek vizsgálatához valóságos kincsesbánya a csoportos mozgás, legyen az együttes kompozíció vagy egymástól független szóló. Ilyenkor kontrasztosan kirajzolódik minden gyermek egyéni karaktere, felfogásának, kifejezőkészségének fejlettsége. Külön tanulmányt érdemel, ki milyen összetevőit érzékeli és követi a zenének: a dallamát, ritmusát, metrumát, harmóniáit, kis vagy nagy formai egységeit, esetleg egyidejűleg többfélét is. Frappánsan elkülönülnek azonos zenei tartalmak különböző megjelenítései: ki melyik rétegét ragadja meg a zenének. Ugyanazon Vivaldi-tétel jelenthet az egyiknek felhőtlen könnyűséget, a másiknak sötét kínokat. És mindkettő igaz!

További lényeges szempont a mozgásra épülő zenei felfogásmód fejlődéslépcsőinek tanulmányozása. Ugyanazon gyermekek különböző életkorban készült felvételeiből nyomon követhetjük, hogyan lesz a korai, tétova, esetleges, a zenéhez még alig tartozó, öntudatlan, reflexes mozgásból mind pontosabb, részletdúsabb és egyre tudatosabb zeneábrázolás. Melyek a leghamarabb felfogott és megjelenített zenei alkotóelemek? Milyen stílusok, korszakok, műfajok, karakterek vonzása érvényesül kezdetben, és ez hogyan alakul később? Hogyan fejlődik és finomodik az érzelmi reagálás? Hogyan gazdagodik a mozgásos kifejezőkészség?

Nagyon fontos mozzanat az értelmi szféra jelzéseinek regisztrálása a mozgásmegjelenítésben, mert az értelmi műveletek fokozatos belépése határköveket jelent az ösztönszintű rezonálástól a tudatos zenefelfogásig vezető úton. Például már kezdettől fogva igen nagy szerepet játszik az anticipálás (hangzás közben a soron következő zenei történés előre elképzelése). Különben lehetetlen volna a zenei és mozgási pillanatok hajszálpontos egyidejűsége. A mozgásképből mindenütt kiderül, hol történt anticipáló időzítés, és hol van csupán utólagos reagálás.

Az anticipálás folyamatossága egyben a memóriatevékenység színvonalára is utal. A zene előre elképzelése és a mozgás idejében való hozzászervezése ugyanis megköveteli a zenedarab emlékezetben tartását, annak minden – a gyermek számára felfogott és fontossá lett – részletével együtt.

A zenei mozgáselemzés jó alkalmat nyújt a figyelmi kapacitás fejlődésének kísérésére is. A zenei folyamatban való részvétel a passzív, szinte vegetáló jelenléttől a feszült koncentrálásig a figyelem sokféle állapotát és jellemzőjét megmutatja. A figyelem terjedelme, időtartama, hullámzásai, összpontosítása, megosztása mind jól kiolvasható a zenéhez kapcsolódó mozgásfolyamatból.

Az említett mozgásnyelv, mozgásszótár – mint a zenei fogalmaknak megfelelő jelképrendszer – kialakulása olyanfajta magasrendű elvonatkoztató tevékenységet tételez föl, mint amilyen a beszédnyelv használata. Csak itt nem szavak fejezik ki a dolgokat, fogalmakat, hanem a zene inspirációjára született mozdulatok. Ezek a mozdulatjelzések éppoly közérthetők a beavatottnak, mint a szavak az egy nyelvet beszélőknek, vagy a zenei jelképek a zeneértőknek.

A közérthetőség részben a zenére való reagálás egyöntetűségéből ered. A zene által kiváltott, ősi reflexpályákon haladó mozgásreakció ha valóban adekvát, akkor szükségszerűen lényegileg egygyökerű mindenkinél. Másrészt a mozgásos jelzésrendszert az egyértelműség felé terelik a csoporton belüli hatások is, az együttműködés, utánzás, közös szokások stb. Épp ezért az elemzés egyik fontos részfeladata lesz majd annak a megfigyelése, miképpen alakul a mozgásnyelv más gyermekcsoportok gyakorlatában. Mik a mozgáskifejezés általános emberi vonásai, és melyek a csoportjellemzők?

A zenei elsajátítás tudatosulásának magas fokát jelzi a zenemű szerkezetének, formájának megjelenítése a mozgásjelképek segítségével. A kis és nagy egységek elkülönítése, a lezáródó és nyitva maradó végződések, a szimmetriák és aszimmetriák, a visszatérések azonos vagy változó formában, a polifon és homofon szerkezetek, a variációs formák érzékeltetése végeláthatatlan gazdagságban mind megtalálható a gyermekek mozgásinterpretációiban.

Az elemzés további jelentős aspektusa a mozgásrögtönzés mint a társas kapcsolatok különleges közege. A zene diktálta ösztönös indítású mozgások közben a gyermekek között sokféle formájú és tartalmú kapcsolat jön létre a véletlen, egymás melletti és lényegében még magányos mozgástól a megkomponált, közösen kidolgozott produkcióig. A társas alkotások magas fokán az együtt táncoló gyermekek igen szoros kontaktust alakítanak ki egymással. Mozgásukat részben a zene ösztönösen érvényesülő hatása szervezi összehangolttá, részben a tudatos együttműködési szándék, melyet különféle szavak nélküli jelzések útján hoznak egymás tudomására.

Aprólékos elemzést kíván a mozgáskompozíciók gazdag érzelmi, hangulati, gondolati töltése. A lelki tartalmak rétegeiben a zenéből ítélt érzelmek mellett ott vannak a legrejtettebb titkok, a kudarcok, a konfliktusok, a félelmek, az aktuális élmények és mindaz, amiről a gyermekek nem tudnak beszélni, és amire szavaik sincsenek. Figyelmet érdemel a gyermekek eléggé általánosan tapasztalható vonzódása a drámai hatású és tragikus tartalmú zenékhez. Valószínűnek látszik, hogy a számukra nehezen feldolgozható, problémát jelentő élmények itt találnak rokonrezgésekre és feszültséglevezető csatornára.

Végül a mozgáskép hű tükre a személyiség pillanatnyi és általános szomatikus állapotának, egészsége szintjének. Megfigyelhető a test felépítése, a növekedés arányai, a csont-, izom-, zsírszövet megoszlása, a mozgás koordináltsága, a mozgásszükséglet, a foglalkozási ártalmak jelzései és még sokféle értesülés, mely a nevelés során a munkaképesség-gondozás tennivalóira figyelmeztet.

Az itt leírt néhány gondolat természetesen csak kiindulásul szolgálhat, lévén egy új munkaterület kutatásának első lépése. A későbbi elemzések során bizonyosan mind több vizsgálati szempont és módszer vetődik föl. Az alapvető kérdésfeltevés azonban már tisztázott: Az elemzések során gyűjtött adatokkal azt kell megvilágítani, miképp alakul ki a mozgás útján a zenéhez való mélységes kötődés, és milyen nevelő hatást tesz a személyiség egészére.

Munkamenet, módszer 

A feldolgozás három munkaszakaszból áll. Az első a szóban forgó zenemű alapos megismerése. Részletes, szinte iskolás elemzést kell készítenünk róla, harmóniai, hangrendszeri, dallami, ritmikai, formai, stiláris és minden fellelhető szempontból. Nem árt megnézni a rá vonatkozó irodalmat, hogy elkerüljük a tévedéseket, pótoljuk a hiányokat. Ezután memorizálnunk kell a felvételen szereplő zenei részletet a reprodukálás szintjéig, különben képtelenek leszünk a lejátszás gyorsan tűnő pillanataiban a látvány és hang összefüggéseit felfogni, lokalizálni és rögzíteni.

A második munkaszakasz a felvétel nézése újra meg újra ismételt lejátszásokkal, mindaddig, míg annak valamennyi fontos részletét fel nem fogtuk, és azok jelentését meg nem fejtettük. Erőfeszítésünknek arra kell irányulnia, hogy a zene és a hozzá komponált mozgás tartalmilag egyező pontjait megkeressük, és feltárjuk a külső szemlélő előtt, miben áll az egyezés, miért érezzük az adott mozgásmegoldást adekvátnak a zenével.

A képnézés első, ismerkedő szakasza legyen még kötetlen, szabadon szemlélődő, amikor minden előzetes elhatározás, konkrét célkitűzés nélkül végignézzük néhányszor teljes hosszában a kiválasztott képsort. Ilyenkor még ne törekedjünk a részletek megfigyelésére, ez nem is lehetséges, engedjük hatni magunkra a látványt és a zenét a maga egészében. Most még csak az a globális, csupán nagy vonalakban körülírható hangulati összbenyomás a fontos, amit az avatatlan néző is azonnal érzékel. De célszerű már eközben is villámgyorsan feljegyezni érzéseinket, gondolatainkat, bármilyen kuszák és kezdetlegesek is, mielőtt még elröppennek a gyorsan pergő benyomások sodrában. Szükségünk van a kottára is, hogy a fontos mozzanatoknál a megfelelő helyeket megjelölhessük.

Már az első néhány ismétlésnél ki fognak emelkedni előttünk a mozgás hangsúlyos részei, a lényeges fordulópontok. Ezeket azonnal jegyezzük be a kottába. Látni fogjuk, hogy a mozgás milyen zenei súlypontok köré szerveződik. Például a hangnemi kitérés, hangszínváltozás, témabelépés, dinamikai effektus, vagy más zenei történés mozgásképe rendszerint nagyon világosan elkülönül.

Miután már többször végignéztük a teljes képsort, kezdődhet a részletek megfigyelése. Ezt legjobb rövid szakaszokban végezni. Az egyes szakaszok hossza akkora legyen, amennyit rövid távú memóriánk megőriz addig a pár pillanatig, míg megjegyzéseinket rögzítjük. Közben a gépen beállítjuk a szalag visszatekercselését, így az időt jól ki tudjuk használni.

Az ismételt lejátszások során egyre több részletet sikerül meglátnunk, míg végül az egymásra rakódó benyomások rétegeiből összeáll a mind gazdagabb, teljesebb kép. Természetesen, mint minden megismerési folyamatban, itt is tudomásul kell vennünk azt az alaptörvényt, hogy a bennünk kialakult kép sohasem teljes, és nem végleges. Minden következő megnézéskor új részletek bukkannak elő, és minden újabb szemlélő felfedez az előbbiek által még észre nem vett dolgokat. De végül mégiscsak le kell zárnunk vizsgálódásunkat egy ponton, hiszen korlátlan idő nem áll rendelkezésünkre. A képek megfigyelését jó lelkiismerettel abbahagyhatjuk akkor, amikor a megértéshez és közléshez már elegendő információt gyűjtöttünk.

A képnézés egyébként a befejezettség kívánalma nélkül is rendkívül időigényes. Egypercnyi képsor alapos megfigyeléséhez 60–90 perc ismételt lejátszás szükséges. (Egy amerikai kutatócsoport hasonló tapasztalatról számolt be emberi mozgás pszichológiai elemzése kapcsán, méghozzá zene nélkül.)

Az elemzés módszerét az objektivitás és az intuíció egységére való törekvés jellemzi.

A mozgások regisztrálásában igyekezzünk szigorú pontosságot, egyértelműséget elérni. Ebben segítségünkre vannak az emberi test anatómiai jelölései, valamint a zenei munkaképesség-gondozás mozgásterminológiája. A mozgások leírásában kiindulópontnak a leengedett karokkal, előretekintő fejtartással, összetett lábakkal álló emberi alakot vegyük, melyben az ízületek „normál” állásban helyezkednek el. Ez a – kifejezés szempontjából – semlegesnek tekinthető helyzet lesz a vonatkoztatási pont, az origó, melyhez az elmozdulásokat viszonyítjuk.

Először az egész test helyzetét vegyük szemügyre. A különféle álló, ülő, fekvő, térdelő és támaszkodó helyzetek mind fontos jelképek, már kis eltérésekkel is a mondanivaló széles skálájú változatait fejezik ki. Például az egyszerű négykézláb térdelés a váll-, könyök-, csípő-, térdízületek hajlásszögeinek néhány foknyi változtatásával lehet tréfás állatutánzás (Banchieri: Állatok ellenpontja), vagy a megbékélt alázat póza (a Monteverdi-kórusrészlet befejezésében), vagy a személytelen semmibe olvadás kifejezése (Beethoven VII. szimfónia indítása) stb. A függőleges testhelyzet általában a realitás józan birodalmát jelképezi, a vízszintes viszont a rendkívülit, a valóságfelettit. Például a Tüzet viszek című film záró képsorában a hanyatt fekvő helyzet a szférikus lebegés illúzióját kelti. Mozart D-dúr Rondó Adagio ritornelljében a tonikai zárlat mennyei békéjét hason fekvő pozíció ábrázolja.

Nagyon fontos jelentéshordozó a gerinc ízületeinek elmozdulása, az előre-, hátra­-, oldalt hajlás, az elfordulás és ezek kombinációi. Például már néhány vonalnyi előrehajlás a függőleges testtengelytől többnyire a befelé fordulást, szomorúságot, töprengést illusztrálja, míg a törzs hátrafeszítése a kitárulkozás, öröm, szenvedély jelzése. A ringatózó jobbra-balra hajlás leginkább metrumjelzőként, időegységek összefoglalójaként szerepel.

Külön figyelmet érdemel a fej állása a törzshöz képest. Az arc és a felsőtest tengelyének egybeesése egyensúlyi állapotot jelöl, nemcsak statikailag, hanem érzelmileg is. A lehorgasztott fejtartás legtöbbször súlyos mondanivalót, elmélyedő gondolatot, olykor tragikumot fejez ki, a hátraszegett fej viszont általában az emelkedett érzelmek, a lelkesültség jelképe. Az oldalt hajló nyak az álmatagtól a groteszkig a kifejezés számtalan változatát hordozhatja. Emlékezzünk a Bartók II. bolgár tánca végének felejthetetlen záróképére, Eddának a meggyötört Krisztus képét idéző, félrecsukló fejtartásával.

A törzs és a fej mozgásának megfigyelése után vegyük sorra, hogy a végtagok egyes ízületeiben, a vállban, könyökben, csuklóban, ujjakban, illetve a csípőben, térdben, bokában, lábujjakban milyen elmozdulások történnek: hajlítás, feszítés, közelítés, távolítás, forgatás, körzés.

Nagyon fontos a mozgás terjedelme, illetve az, hogy az anatómiailag lehetséges mozgáspálya melyik szakaszán játszódik le a mozgás, a közepén, vagy valamelyik végpontján, vagy annak közelében. Mást fejez ki a széles nagy gesztus és mást a szűk, takarékos. Mást jelent a mozgás az ízület kényelmes középhelyzetében és mást a feszített szélső helyzetekben. Általában a mozgáshatárok közelében történő mozgás végletes érzelmek hordozója. Lényeges jellemzők még a mozgás iránya, vonalrajza, sebessége, erőkifejtése, súlyozása, szimmetriája vagy aszimmetriája. A két oldali tükörképmozgás ősi, öröklött reflexjelenség, de ugyanilyen erőteljes tendencia a két testfél különböző taglejtése is.

Külön kell foglalkoznunk az arckifejezés jelzéseivel. Kicsiknél az arcjáték még viszonylag egyszerű, később egyre gazdagabb, árnyaltabb lesz. B. Tomi óvodáskori táncaiban, például a Sztravinszkij klarinétszólóban még furcsa ellentétben áll a boszorkányosan ügyes lábtechnika és a szinte rezzenéstelen arc, mely olyan, akár a játékos kiscicák széles jókedvükben is mindig egyforma pofácskája. A későbbi felvételeken viszont már egyre inkább háttérbe szorul a láb szerepe, és a kéz, meg az arc válik a zenei tartalmak elsődleges kifejezőeszközévé.

Végül figyeljük meg a helyváltoztató mozgásokat. Mekkora teret igényel a mozgás, kitölti-e a rendelkezésre álló helyet, vagy annak csak valamelyik részét használja föl? Milyen irányú az elmozdulás, milyen szakaszokban történik, milyen rajzolatok, formák adódnak belőle? Különösen érdekesek a többszereplős jelenetek téri alakzatai, olykor furfangosan bonyolult, dinamikus koreográfiái, mint például a Bach E-dúr hegedűverseny rondójának gazdagon szövött, hármas mozgáspolifóniája.

Természetesen az elemzés nem terjedhet ki a kifejezés valamennyi összetevőjének vizsgálatára, valamennyi testrész minden apró mozdulatának leírására. De ez nem is fontos. Sokszor maga a mozgásfolyamat is csak bizonyos kitüntetett testtájakon érvényesül dominánsan, más testrészek pedig szinte passzívan maradnak. Például Tominak a már említett, lábra koncentrált Sztravinszkij-tánca, vagy Tamásnak szintén Sztravinszkij-tételre készült „térd-boka” szólója, vagy Veronika és Náditündér kéz-duettje a Vivaldi Évszakokban. Számunkra minden esetben egy a fontos: a zenei kifejezés szempontjából hangsúlyos mozzanatokat kell megragadnunk és érzékeltetnünk. Mindezt pedig pontosan lokalizálva, melyik mozgás mikor, mely zenei időpillanatban történik, milyen zenei tartalomhoz kötődik, milyen történéssel párhuzamos.

Az elemzés munkafolyamatában a tárgyilagos, egzakt regisztrálásra való törekvés mellett igen nagy szerepet játszik az intuitív felfogás, a szabályozott gondolkodáson túli és kívüli, érzelmi színezetű megközelítésre való beállítódás. A nézés-hallgatás közben igyekezzünk elérni ezt a nyitott, elengedett állapotot, jelfogó „radarberendezésünk” felvételre állítását. Hagyjunk teret a szabad képzettársításoknak, és őrizzük meg a véletlenszerű gondolatkapcsolatokat is, hátha éppen ezek adnak majd értékes megoldást valamelyik nyitva maradt kérdésünkre. Menet közben ne értékeljünk, ne szelektáljunk, hagyjuk ezt a végső szerkesztés idejére. Engedjük, hogy gondolataink spontán rendeződjenek.

Az intuitív megragadás csak pozitív érzelmi alapállásban lehetséges. Ezért csak olyan zeneművel foglalkozzunk, amellyel teljesen azonosulni tudunk. Bármilyen ellenérzés a művel vagy az előadással kapcsolatban zavarná elmélyülésünket a témában, meghamisítaná megállapításainkat.

Az intuitív megközelítést segíti a munka közben kialakuló sajátosan felhangolt, katarzisos érzelmi állapot, amely hasonlít a jól ismert zenei gyakorlási extázishoz, de sokkal intenzívebb, mint amit a zene egymagában kivált. Az erősebb inspirációt nyilván a már említett kettős esztétikai hatás, az auditív és vizuális csatornán egyszerre érkező impulzustömeg összegződése adja.

Ez az ellenállhatatlanul kialakuló, égető munkaláz, mely annyira felfokozza gondolkodásunk élességét, kedvező volta mellett egyben a kimerülés veszélyét is magában hordja, ezért gondos ellenőrzést kíván, amennyire csak természete engedi. A mozgáselemzés önmagában, az érzelmi aktivitás többlete nélkül is igen intenzív idegmunka. A látó és halló pályákon egyidejűleg áramló széles sávú és sűrű ingertömeg erőteljesen fogva tartja a figyelmet, és kikapcsolás nélküli készenlétet provokál, hajlamosít a belefeledkezésre. A mély elfáradást csak úgy tudjuk elkerülni, ha az aktuális teljesítőképességünket figyelembe véve előre meghatározzuk a munkaszakaszokat, és megtervezzük a pihenőket.

Miután a képsor valamennyi részletét alaposan áttanulmányoztuk, kezdődhet a befejező munkaszakasz, az összegyűjtött információhalmaz rendezése, az összefüggések megkeresése, a mondanivaló megfogalmazása, végső formálása. Ez a munka alapjában véve eléggé hasonlít a zenei interpretáláshoz, ezért bizonyára otthonos lesz majd az elemzést végző zenepedagógusok számára. A mozgásimprovizációkról felvett képsorok tartalma rendkívül tömör, egyetlen áttekintésre nem fogható fel teljes egészében, ezért közvetítésre szorul, éppúgy, mint a leírt zenemű. Mindazt, ami a képekben benne rejlik, és amit az elemzés során rétegről rétegre hatolva, lassanként, sokszoros időbefektetéssel kihámoztunk, most sűrítve kell közölnünk, első látásra felfogható, minden lényegest tükröző összképben.

A leírás módja, formája kötetlen. Egyetlen követelménye a tudományos igényű egzaktság, mely azonban jól megfér a művészi eszközökkel is. Az adatközlés matematikai szigorúsága és puritánsága párosulhat interpretáló jellegű, személyes érzelmekkel színezett előadásmóddal. Létjogosultsága van minden szubjektív gondolattársításnak, képnek, hasonlatnak, ha elősegíti a tartalom mennél teljesebb kibontását.

Ügyeljünk arra, hogy a leírás a kottában követhető legyen, ezért célszerű az ütemszámokra hivatkozni, a kiadás pontos megjelölésével. Még inkább megkönnyíti a kotta és kép egyeztetését a kottarészletekkel való illusztrálás.

A zenei mozgáselemzés új munkaterület, mint ahogy merőben új a zenei mozgásrögtönzés műfaja is. Azonban könnyűszerrel gyakorlatot szerezhet benne bárki, aki felsőfokú zenei képzettséggel és zenei munkaképesség-gondozásban megszerezhető mozgásműveltséggel és tapasztalattal rendelkezik. Az eddig elkészült elemzések és egyéb forrásmunkák elinduláshoz minden lényeges kérdésben útbaigazítást adnak. 

Források

Dr. Kokas Klára: Gyermekek originális kifejezési formái zenéhez. Kodály szeminárium, Kecskemét, 1980.

Dr. Kovács Géza: Zene és mozgás összefüggésének gyökerei. Kodály szeminárium, Kecskemét, 1980.

Négyesiné Dr. Pásztor Zsuzsa: A zene megközelítése mozgás segítségével. Kodály szeminárium, Kecskemét, 1980.

Négyesiné Dr. Pásztor Zsuzsa: Mozgásrögtönzések zenére. Kézirat, Budapest, 1983.

 Szentgothai János: Functionalis anatomia. Harmadik, javított kiadás. Medicina Könyvkiadó, Budapest, 1977.