Dr. Pásztor Zsuzsa: Az egésztől a részekhez

Kezdeti tapasztalatok a zenei mozgásrögtönzések elemzéséről

 Dr. Kokas Klárától 22 évvel ezelőtt azt a megtisztelő felkérést kaptam, hogy készítsek elemzéseket a zene-mozgás programban részt vevő gyerekek mozgásrögtönzéseiről. Boldogan vállaltam ezt a csodás szellemi kalandot, amelyben előttem még senkinek se lehetett része, majd néhány elemző tanulmány megírása után egy rövid módszertani útmutatót is kidolgoztam az utánam jövő, elemzéssel foglalkozni kívánó munkatársak részére.[1] Nagy kitüntetésnek tartom, hogy első kutató lehettem ebben a soha nem volt műfajban. A zenei mozgáselemzés olyan titokfejtés, amely eddig ismeretlen törvényeket tár föl egy újonnan fölfedezett zenei megismerési és elsajátítási folyamatról.

A zene-mozgás műhelyben a zenetanulás teljesen új módszerével találkoztam, amely az átélés, a zenéhez való kötődés tekintetében minden addig látotthoz képest erőteljesebbnek bizonyult. Mint hangszeres tanár, lenyűgözve bámultam a totális zenei élmény megjelenését a nagyon fiatal, óvodás, kisiskolás korú gyerekeknél, a zene birtokbavevésének azt a teljességét, amely a szokásos iskolai elemző, memorizáló, lépcsőzetes tanulás és interpretáló hangszeres gyakorlat során csak a felnőtt évek idejére alakul ki.

Köztudott, hogy a pedagógia régtől fogva sikerrel alkalmazza a mozgást a zene megközelítésére, ez azonban mindig kész, betanított mozgás, nem ösztönös reagálás. Az európai zeneművészet és zenepedagógia a tudatos zenefelfogás irányába fejlődött, az ösztönös megközelítési módok háttérbe szorultak. A zenei gyakorlat fejlődési útjának jellemző sajátossága, hogy a történeti korok kezdetétől a mozgás fokozatosan különválik a zenétől, amely az ősi időkben még együtt volt vele, és a természetközeli kultúrákban ma is hozzátartozik. Az igényes műzene hallgatásának újkori hagyománya a zenét reflexesen kísérő mozgás elfojtását várja el a hallgatótól. Az oktatásban felhasznált mozgások pedig – nemcsak a hangszeres cselekvések, hanem a zenéhez rendelt egyéb mozgások is – mind reprodukáló jelleggel szerepelnek.

A jelenleg általánosan elterjedt iskolai tanulási módszer intellektuális súlypontozású, az elvont gondolkodásra épít, az elemző bal féltekét részesíti előnyben, ugyanakkor elhanyagolja a globális felfogásra specializált jobb féltekét, elveti az ösztönös, érzelmi megközelítést. Ezáltal sajnálatosan lelassítja a zenét befogadó kontaktus kialakulását. A tudatos tanulás menete ugyanis az idegrendszer intellektuális szféráinak fejlődési ütemétől függ, és ez aránylag lassú folyamat. Az elvont gondolkodás legmagasabb területének, a prefrontális lebenynek teljes fiziológiai érettsége, az idegpályák velőshüvelyeinek kialakulása csak 7–12 éves korban következik be.[2] Ezért az intellektuális megközelítésű oktatás a pszichológiai fejlődéslépcsőket tekintetbe véve, szükségszerűen elemekből építkezik, a részek megismerésétől halad a nagy egész elsajátítása felé. Azonban a részek ismerete soha sem nyújtja a teljesség élményét. A nevelés számára pótolhatatlan hiányt jelent az, hogy a részismeretek didaktikus adagolásával felépített tanulási folyamatban a nagy zeneművek befogadásának képessége csak nagyon sokára alakul ki. A tanulás hosszú-hosszú időszakában a tanuló mindvégig nélkülözi a valódi zenei élményt, vagy legfeljebb részlegesen jut hozzá. Akinek pedig nincs módja végigjárni a zenei iskolázás lépcsőit, az egész életében kívül reked az értékes zene birodalmán.

A zene-mozgás koncepció ezzel szemben már a tanulás kezdetétől fogva a nagy egészet, a teljességet ragadja meg, és abból bontja ki az elemi összefüggéseket. Egyedülálló módon visszanyúl a zene hatására kiváltódó reflexes, ösztönös mozgáshoz, és ezt használja föl a zene megközelítésére. A zenét kísérő spontán mozgás segítségével olyan információs csatornát nyit meg, amely az alapfoktól kezdve lehetővé teszi a zenével való teljes azonosulást. A gyerekek zenére improvizált mozgásai tökéletes összhangban vannak a zenével, legyen az akár távoli népek ősi zenéje, vagy a legújabb európai műzene. (Nigériai népzene és Kurtág Játékok.)

A zene-mozgás gyakorlat olyan ősi kódolású idegrendszeri programot hoz működésbe, mely minden embernek veleszületetten a sajátja. Ennek anatómiai, élettani bázisát az ember szervezete öröklötten magában hordozza. A hallópálya egymás fölé rendelt állomásai közül nemcsak a legmagasabb kérgi területek, hanem az alsóbbrendű, fejlődéstanilag fiatalabb kéreg alatti központok is rendelkeznek leágazó pályákkal más agyterületek felé, ahonnan a vegetatív működések, az érzelmi reagálások, a mozgásreflexek szabályozódnak.[3] A hangra való mozgásreagálás már a tudat kialakulása előtt, az ember megjelenését megelőző fejlődési szinteken megjelenik mindazon élőlényeknél, melyek halló receptorral rendelkeznek. Mivel a hangingerre való reflexes, ösztönös mozgásreagálásokat hordozó, ősi öröklésű idegrendszeri struktúrák az ember egyedfejlődése folyamán korábban érnek be, mint a fejlődéstanilag fiatalabb intellektuális területek, ezért jóval hamarább kondicionálhatók a zenei nevelés által. Így lehetséges az, hogy az ösztönös megközelítésű zene-mozgás gyakorlatban a gyerekek már kicsi korban megélnek olyan zenei élményeket, amelyek tudatos tanulás útján csak később lesznek megközelíthetők. Ezért a zene-mozgás módszer a kisgyermekkori zenei nevelésben kitüntetett szerepre hivatott.

A zene és a mozgás bonyolult idegélettani, lélektani mechanizmusainak pontos felderítése a jövőbeli kutatások feladata. Néhány tapasztalati összefüggésre azonban a mozgáselemzés már ma is rávilágít.

Az ősi öröklésű idegrendszeri bázison kialakuló információs csatorna révén a zenére improvizált mozgás a pedagógiai folyamat során bizonyos idő alatt egyfajta közvetítő közeggé válik, mely úgy működik, mint valami elektronikus fordítóprogram. A gyermek idegrendszere átírja, átkódolja a zene elvont jelentésrendszerét egy másik, a maga számára jól felfogható konkrét jelrendszerbe, a mozgásba. A gyerekek lefordítják a zenét a maguk mozgásnyelvére, és ezen az úton képessé válnak a nagy művészi alkotások megértésére és átélésére. Ezt legjobban a lassú tételek mozgáskíséreteinél figyelhetjük meg. Egészen kicsi gyerekek is elvarázsolt figyelemmel és teljes azonosulással képesek a meditatív jellegű, lassú zenék követésére. (Schubert C-dúr vonós kvintett részlete.) A zenét kísérő, közvetítő mozgás nélkül ilyen intenzív figyelmi összpontosítás nehezen jön létre. Közismert, hogy a kisgyerekek pusztán auditív tevékenységgel csak kivételes esetben képesek felfogni a lassú darabokat. Figyelmük hamar elkalandozik, és még sokkal későbbi időszakokban is rá vannak utalva a verbális rávezetésre, a külsődleges zenemagyarázatokra.

A zene-mozgás gyakorlatban kialakult mozgásnyelv egyben visszajelző rendszerként is szolgál. A zene hatására szerveződő spontán mozgás tanúskodik a belső állapotról, a lelki történésekről. Egyrészt tudósít arról, milyen szintre jutottak el a gyerekek a zenei felfogásban, másrészt kifejezést ad saját belső világuk tartalmairól. A zenéhez rögtönzött mozgás személyes vagy kollektív alkotás. Interpretáció, mely nemcsak visszaadja a zene tartalmát, hanem ahhoz hozzáadja a saját értékeit is, mint ahogy a művészi reprodukció is lényeges többlettel gazdagítja az ábrázolt műalkotást.

A mozgáselemzésben nyomon követhető a tanulás folyamata, amelyben a mozgás vezérfonalként szolgál a mind mélyebb zenei elsajátításhoz. A kezdőkről készült felvételeken a mozgás még esetleges, strukturálatlan, csak kevés összefüggést mutat a zenével. A gyakorlás folytán azonban mind több részletben fedezhető fel pontos megfelelés a zene és a mozdulatok között, míg végül létrejön a zene teljes egészét interpretáló mozgáskép. A fejlett mozdulati ábrázolások a zene minden lényeges összetevőjét tartalmazzák. Megjelennek a mozgásban az időviszonyok, a hangmagasság, a hangszín és volumen, a szerkezet és a forma.

Leghamarább az időbeli jellemzők tükröződnek a mozgásban, a lüktetés és a tempó. Fejlettebb szinten az ütemhangsúlyok, a nagyobb metrikai egységek jelzése fedezhető föl. Végül megjelenik a ritmus differenciált mozgásképe. A gyakorlottabb gyerekek olyan ritmusképleteket reprodukálnak táncaikban, amelyek az iskolai tananyagban sok évvel később mint nehéz feladatok szerepelnek. (Benyó Tomi tánca Sztravinszkij-klarinétszólóra.) A zene időviszonyainak pontos visszaadása a gyerekektől merőben szokatlan, hiszen tudjuk, hogy ez a reprodukáló tanulásban egyáltalán nem magától értetődő. A tanulók éneklésben, hangszerjátékban gyakran elsietik vagy lelassítják a tempót, megrövidítik vagy megnyújtják a szüneteket, eltorzítják a ritmust, figyelmen kívül hagyják vagy eltúlozzák az agogikát.

A szerkesztés és formai tagolás megjelenítése a mozgás téri elhelyezkedésében olykor egészen bonyolult koreográfiákban jelentkezik. A mozgás érzékelteti a népdal sorszerkezetét, a klasszikus darabok periódusos építkezését, a nagyobb zenei formákat, mint az ABA forma vagy a rondó. A polifón szerkesztés mozgásképének kivételes szépségű példáját láthatjuk Kodály Kis kece lányom című bicíniumának videofelvételén.

A dallam rajza, karaktere, a harmónia változásai, a modulációk, a hangszínkülönbségek, a dinamikai rajz kifejeződik a mozgás hajlékonyságában vagy szögletességében, erőkifejtésében, tempójában, terjedelmében, irányváltásaiban. (Mozart D-dúr zongoraverseny részlete.)

A zene-mozgás program mint tanulási metódus igen összetett, a teljes személyiségre hat, értelmi, érzelmi és fizikális területen egyaránt.

A mozgásinterpretációk sokrétű gondolati tevékenységet tükröznek. Jól érzékelhető a mozgásból a figyelem terjedelme, időtartama, hullámzásai, összpontosítása és megosztása. A mozgásos zenetanulás a figyelem kitűnő iskolája. A mozgás ébren tartja és vezeti a figyelmet a zenei folyamatban. A darabok mozgásos kísérése folyamatos anticipálást követel (a soron következő részlet előre elképzelését), amely erőteljes memóriatevékenységet feltételez. Banchieri Az állatok ellenpontja című darabjában a kutyát és macskát megszemélyesítő gyerekek mozgása tökéletes szinkronban van a hanggal. Ez másképp nem lehetséges, csak ha pontosan tudják a darabot. Az említett fordító tevékenység, a zenei benyomások transzponálása a mozgás közegébe hasonló elvonatkoztató művelettel valósul meg, mint amilyen a beszédben történik. A mozgásnyelven való megnyilatkozás lényegében szintén elvont tartalmakat kifejező jelképek alkotását és kezelését jelenti, mint amilyen a beszéd fogalomalkotása és szóhasználata.

A mozgásábrázolások erőteljes érzelmi reakciókról tanúskodnak. A gyerekek otthonosan veszik birtokba az érzelmek kifejezésének mozgásos eszköztárát, amely mindannyiuknak rendelkezésére áll, ha megfelelő módon kibontakoztatják. Ennek hatalmas nevelő értéke külön kiemelést érdemel. Különös a kicsik vonzódása a drámai, sőt tragikus tartalmú zenékhez. Feltehetően megtalálják benne saját, szavakkal ki nem fejezhető érzéseiknek visszhangját és levezetését. (Bartók: II. tánc bolgár ritmusban.)

A mozgásos zenetanulás mély nevelő hatásának egyik fontos összetevője a fizikum zónájában gyökerezik. A zene mozgásos megjelenítése az egész szervezet jelentős aktivitásával jár. A zenei reakciók ilyen módon nagy kiterjedésű struktúrákat és funkciókat érintenek, ezáltal széles spektrumú beidegződéseket eredményeznek. A tanulás hatékonyságát felfokozza az a kedvező fiziológiás háttér, amelyet az egyénileg választott, tehát mindenképpen optimális fizikai terhelésű mozgás ad. A légzés és keringés normál üzemelése biztosítja a központi idegrendszer intenzív sejtanyagcseréjét, ezáltal ideális belső környezetet teremt a tanulás tudati, érzelmi folyamataihoz, és elősegíti a benyomások mély berögződését.

A nagyszámú felvétel nyomán jól megfigyelhetők az egyes gyerekek mozgásreagálásának egyéni változatai. A zene mozgásos feldolgozása mindenkinél más, temperamentumtól, gyakorlottságtól, mozgásműveltségtől, fizikai állapottól függően, de a zenével való megfelelése ugyanaz, az átélés katarzisa mindenkinél létrejöhet. Mindenki más-más összetevőjét ragadja meg a zenének: dallamát, ritmusát, metrumát, formai egységeit, esetleg egyszerre többfélét is. Ezt különösen az együttes mozgásban figyelhetjük meg. Az Acis és Galathea című Händel-opera részletét eltáncoló kislány fölényes tér-időstrukturálással építi a periódusos szerkezetet. Lendületes koreográfiát komponál, igénybe veszi az egész rendelkezésére álló területet, a dallamívek szerint pontosan beosztja a távolságot. Lépéseivel kihagyás nélkül követi a lüktetést, karjával a metrumot jelzi, a törzs elfordulásai a kéttaktusos összefogást érzékeltetik, testtartása a dallam emelkedett hangulatát fejezi ki. Ezzel párhuzamosan egy másik kislány ökleit összeütögetve a jellegzetes barokk lüktetést jeleníti meg, miközben fejének jobbra-balra ingatásával az ütemsúlyokat jelzi. Nemcsak struktúrájában, hanem érzelmi megközelítésében is különböző felfogásokat láthatunk. Az egyik Vivaldi-tételben az együttes tánc közepette két gyerek elmélyült, drámai karaktert jelenít meg, a többiek felhőtlen tündértáncot járnak. A zene-mozgás program különös értéke ez a sokszínűségre inspiráló közeg, melyben azok is közel kerülhetnek a zenéhez, akiknek az énekre alapozó oktatás vagy a hangszeres tanulás nem felel meg valami miatt. Sőt, a mozgásos elsajátítás módja nyitva áll a sérültek számára is mindaddig, amíg legalább minimális mozgásra képesek. Náditündér korlátozott mozgásaival épp oly elemi erővel közvetíti Beethovent, mint bárki más.

A mozgáselemzés izgalmas kérdése, hogy melyek a csoportjellemzők, az egymástól tanult jelképek és fordulatok, és melyek az általános emberi vonások. Ebben érdekes tapasztalatokat hoztak a saját hangszeres tanítványaimmal való mozgásos zenehallgatások. Bizonyos mozzanatok megdöbbentően azonosak voltak, mint például a megnyugtató tonikai zárlatnál az alázatos földre borulás, az emelkedett hangulatok kitárt karral való ábrázolása, a lá-szó késleltetés extatikusan hátrahajtott fejtartása, a bővített kvintszext komoran magába forduló pozíciója. Nyilvánvalóan az ősi kódok megfelelő feltételek mellett azonosan jelentkeznek mindenkinél.

A mozgáselemzéssel követhető az interpretáló gyakorlat egyéni fejlődésmenete a csoportban több éven át részt vevő gyerekeknél. Frappáns példa kínálkozik Benyó Tominál, akinek óvodáskori táncaiban a kifejezés fő hordozója a virtuóz lábmozgás, néhány év múlva viszont a szuggesztív arcjáték és a vezénylésszerű karmozgás lép előtérbe. (Beethoven VII. szimfónia részlete.)

A mozgásinterpretációkban a társas együttműködés különböző formái és fokozatai figyelhetők meg. A legegyszerűbb kapcsolat az egymás melletti, de egymástól független mozgás, amikor mindenki szólót táncol, nagy figyelemmel tiszteletben tartva a társak mozgásterét. A legfejlettebb forma a közös kompozíció, amelyben olykor egészen bonyolult téri alakzatok születnek, miközben a szereplők szavak nélküli jelzésekkel irányítják egymást.

Figyelemre méltó nevelési eredmény a mozgásos ábrázolásoknak a zene szellemével való pontos megegyezése. A mozgásban mindenkor megjelenik az adott zenedarab eszmevilága, stílusa, a műről való általánosan ismert, elfogadott jelentéskép, az a mód, ahogyan a művet a mi kultúránkban értelmezzük. „Igazi” Beethovent és „valódi” Mozartot érzünk megjelenítődni a gyerekek mozgásos tolmácsolásában. Ez nagyon fontos, mert azt jelenti, hogy a mozgást létrehozó zenei élmény valóságos és belülről jövő, nemcsak valamilyen külső hatás utánzása. Az improvizált mozgás hasonlóan hű kifejezése a zenének, mint a karmester vagy a táncos mozgása. A nagy különbség azonban az, hogy a felnőtt művész kifejező mozgása a már tudatosan elsajátított zenét tolmácsolja, tehát másodlagos jelenség. A gyerekek mozgása viszont elsődlegesen, a még ismeretlen zenére való ösztönös reagálásként jön létre, és ebből alakul ki a zenével való mind mélyebb kapcsolat.

A fentebb vázolt szempontok csak az első lépéseket jelzik a mozgáselemzés teljesen új műfajában. A kezdeti tájékozódást feltehetően szélesebb körű kutatás folytatja majd, és valószínűleg rengeteg új összefüggés kerül még napvilágra. A mozgáselemzés tapasztalatait a zene-mozgás pedagógiáján kívül több más gyakorlati és kutatási terület hasznosíthatja, így például az óvodai és iskolai ének-zene oktatás, a hangszeres zeneoktatás, a munkaképesség-gondozó pedagógia, az esztétika, az általános pszichológia, a zenepszichológia, a neveléslélektan, és nem utolsósorban a gyógyítás és a rehabilitáció területei, a gyógypedagógia, a pszichiátria, a zeneterápia. Az elemzés módszere minden zenei szakember számára könnyen elsajátítható. Később mindazoknak, akik a zene-mozgás programban dolgoznak, érdemes lesz az elemzésben is elmélyedniük. Így tudják csak objektíven felmérni nevelő munkájuk eredményét.

Ma már vitán felül áll, hogy a zene-mozgás program a zenepedagógia hatalmas felfedezése. Bebizonyosodott, hogy a zenei átéléshez vezető út gyermek számára is bejárható, nem függ külső körülményektől, egyedül a nevelésen múlik. Ez nagyon fontos, mert azt jelenti, hogy lehet „a zene mindenkié”, ahogy Kodály megálmodta. Ezen a ponton a pedagógus számára kikerülhetetlen a jövőre vonatkozó kérdés, merre visz az út ezután. Magam a választ egyértelműnek látom. A mozgásos zenetanulásnak integrálódnia kell a hagyományos zenepedagógiába, ott a helye az óvodában, az iskolában és a zeneiskolában, hogy minél többen hozzájuthassanak. Talán soha nem volt rá annyira szükség, mint most.

Íme, végezetül egy friss élményem, amely nagyon idekívánkozik. A minap a kertben láttam, amint a szomszéd kislány odaát pajtások híján egymagában múlatja az időt. Slágert hallgat és táncol, ahogy a diszkóban járják. Elszomorodtam. Miért nem Beethovenre táncol? Ám ez nem rajta múlik, hanem rajtunk. Nevelés dolga, hogy a gyerekeink az igazi zenét szeressék. 

[1] Négyesiné Pásztor Zsuzsa: A zene megközelítése mozgás segítségével. Kodály szeminárium. Kecskemét, 1980; Mozgásrögtönzések zenére. A „Zene-mozgás” tanfolyam segédanyaga. Budapest, 1983; Zenei mozgásrögtönzések elemzése. A „Zene-mozgás” tanfolyam segédanyaga. Budapest, 1983.

[2] Dr. Péter Ágnes: Neurológia és neuropszichológia. Tankönyvkiadó, Budapest, 1984. 46. o.

[3] Bálint Péter: Orvosi élettan. Medicina. Budapest, 1981. 815. o.