Itt a “dallamvarázslók” gondolatait olvashatjuk. Zília 10 éve, Kevin és Máté 9 éve, Réka és Sára 3 éve táborozó.

Zília a valaha volt legkisebbünk, 3 évesen jött először a táborba. Ő különösen tanított minket a teljes figyelemre. Minden mozdulatát, pillantását ezer szempár kísérte, mindannyiunk ölébe fészket rakott. 

„A Dallamvarázs tábor már, amikor odakerültem is nagyon szerettem. A foglalkozások a játékok, és a tanárok is szuperek voltak.

Azért járok vissza 10 éve, mert a barátokkal is újra találkozhatok és a pedagógusokkal is ugyanígy. Még talán a 3. és 4. évemre is kicsit emlékszem. A visszatérést még a zene, az emberek és a környezet miatt csinálom.”

Kevin a „legöregebb”. Ő, aztán jól tanított minket az elvárások nélkül fogadjatok olyannak, amilyen vagyok-nak. Kevin kicsiny korában a Kokas-foglalkozásokat végig feküdte, sokszor aludta, de ott volt, velünk volt, - ma már tudjuk: jelen volt. 

„A tábornak minden évben csodás hangulata van, amelyet a sok kisgyerek lelkes nevetése még színesebbé tesz. Ez az egyik ok a sok száz közül amiért már lassan 10 éve járok a táborba és amiért a Dallamvarázs tábor egy nagyon különleges helyet foglal el a szívemben. A tábor minden évben előrukkol egy dologgal vagy programmal, ami az előző években nem volt. Ezt egy példával is alá tudom támasztani. Én sokszor úgy éreztem, néha még magamról is és más kisgyerekről is, hogy nem szívesen osztják meg a gondolataikat a többi kisgyerekkel az alkotásaikról és nem tudják magukat úgy elengedni a nagyobb térben a sok gyerek között. Ezt a “problémát” úgy próbálták megoldani a tanárok, hogy a jól megszokottól eltérően kiválasztottak egy csoport táborozót, akik külön kiscsoportos foglalkozáson vegyenek részt, amit Tamás tartott. Ennek a csoportnak én is tagja lettem és szerintem, ha nem is csodákat, de elég sokat javított a közérzetén azoknak, akik nem tudták a nagyobb csoportban magukat annyira elengedni. A Tamás által tartott foglalkozás sokszor arra az időre emlékeztetett, amikor Tünde nénihez jártam foglalkozásra, de sokszor különbözött egy jól megszokott Kokas foglalkozástól. A számomra legnagyobb különbség az volt, hogy sokszor egy olyan játékkal indítottuk a foglalkozást, ahol hangokat adtunk a szánkkal, kezünkkel vagy a lábunkkal. Ez a játék elég erősen kimerítette a kreativitásom, de nagyon tetszett, hogy valakinek mindig akadt más ötlete. Én nagyon élveztem a Tamás által tartott foglalkozásokat és nagyon remélem, hogy jövőre is lesz ez a kis csoportos foglalkozás.”

Máté nem zenész, ő professzor. Ő tanított minket arra, hogy mennyi szemüvegen keresztül lehet látni, és láttatni a zenét. A második legöregebb táborozónk különleges színfoltja ezeknek a napoknak.

Már közel tíz éve rendszeres látogatója vagyok a Dallamvarázs tábornak. Mindig szeretek ide július közepén visszatérni az érdekes programok, szórakoztató játékok miatt. Idén sem unatkoztunk Ugodon. Hallgattunk például rézfúvós koncertet a falusiakkal közösen, eltúráztunk az ugodi tóhoz. Természetesen nem maradhattak el Attila bácsi mókás játékai, a méta és a focirangadó sem, még a tűző napfény és a pénteken szemerkélő eső sem állíthatott meg minket a szórakozásban. A zárókoncerten ismét készültem egy kétperces történelmi előadással. Remélem, hogy van olyan kisgyerek, akinek sikerült egy picit felkeltenem az érdeklődését a történelem iránt. Nekem idén már nem csak a szórakozás volt a feladatom, hanem közösségi szolgálatosként a kisebbekre is figyeltem. Számomra új volt ez a szerepkör és pozitívan csalódtam a kicsikben. Nem számítottam arra, hogy ennyire figyelni fognak rám. Ezen kívül takarításból is kivettem a részemet. Ez olyan kiváltsággal járt, hogy idén bemehettem a konyhába is (mosogatni). Bár péntekre elfáradtam, szívesen megyek jövőre is.

Réka, a finom hölgy, arra tanít minket, hogy együtt lenni jó, nincsenek határok, korlátok. Csodálatos fuvolajátéka csak hab a tortán, amit kapunk tőle, belőle.

„Általános iskola alsó tagozatában a Kokas egy tagozatos tantárgy volt, ugyanolyan, mint az angol vagy a matek. Így hát értelemszerű, hogy a komolyzene és az arra való mozgás kiskorom óta közel áll hozzám, így amikor Németh Anikó tanárnőtől hallottam, hogy Timi néni egy teljesen Kokas alapú és akörül forgó tábort tart, tudtam, hogy ott a helyem.
Először egy barátnővel mentem, mert féltem az új közegtől, fontos volt számomra, hogy legyen egy ismerős arc a társaságban, de legnagyobb meglepődésemre már az első napokban megtaláltuk a közös hangot a helyi Dallamvarázslókkal. Idén már negyedszer fogok menni, hiszen tagjának érzem magam az ottani társaságnak. Jelentős dolgot hagynék ki, ha nem mennék.
A foglalkozásoknak volt egy mozgásos és egy vizuális felük. A mozgásos félnek is voltak további részei: először énekeltünk, egymás neveit helyettesítettük a szövegbe. Majd miután a kísérőtanárok lecsitítottak és elhelyeztek bennünket egy képzeletbeli színre, először hallhattuk meg az aznapi zenét. Fokozatonként erősödött a ritmus és a dallam ereje, habár végig ugyanazt a zenét hallgattuk, valahogy mégis minden zenehallgatás után többet mozogtunk és a zene egyre jobban átjárt bennünket. Egyéni vagy csoportos előadások alakultak ki ilyen módon, majd mikor utoljára meghallgattuk a zenét, aki úgy gondolta, hogy tehetségét megosztaná a közösséggel, bemutathatta koreográfiáját. A vizuális félben képeket alkottunk különböző módszerekkel, ugyanarra a zenére amely az előbbi részen mozgatott bennünket. Voltak megszokott képalkotási módszerek, mint a grafit vagy a festék, de voltak érdekesebb, egyedibb módszerek is, például (egyik személyes kedvencem) a homokfestés. Ez abból állt, hogy egy vastag papír bizonyos szakaszait bekentük erős ragasztóval és színezett, aprószemű homokot szórtunk rá. Mikor végeztünk az alkotással, mindenki elmondhatta a gondolatait a képe mögött. Érdekesnek tartottam, hogy ránézésre milyen semmitmondónak tűnhet egy kép, és mégis mennyi értelmet nyer, ha elmagyarázzák jelentését.
A foglalkozásokon kívül gyakran szerveztek izgalmas programokat is, például túrákat és fürdőzéseket. De az összes program közül messze a kedvencem, amely minden táborban megváratja magát, mert csütörtökön van, a tábortüzezés. A zsíroskenyér, a szalonna, a baráti közeg, a dalok és mindenekelőtt, a hangulat nálam mindent visz. Habár rólam elmondható, hogy nem feltétlenül a programokért, hanem inkább a Kokas foglalkozásokért jövök a táborba, azért a tábortüzezést soha nem hagynám ki.
Remélem, még évekig lesz lehetőségem a táborba jönni.”

Sára, a titokzatos hölgy, arra tanít minket, hogy a csendesség is teljesség. Az ábrázolás mestere.    

Dallamvarázs – A kedvenc táborom. Azt szeretem a táborban, hogy szinte lehetetlen unatkozni, mert mindig van valami kreatív program. A tanárok és a segítők is nagyon kedvesek, segítőkészek. Minden este olvasnak nekünk mesét, ami nekem különösen fontos és tetszik. Igazán sokszínűek a programok: van tábortűz, focimeccs, túra és számháború. A kedvencem a tábortűz, amit a közös ének nagyon különlegessé tesz. Minden évben megtanulunk közösen 1-2 dalt, hogy a tábor végén előadhassuk a szülőknek, a tanárok pedig betanulnak egy humoros hangjátékot csak, hogy szórakoztassanak minket. Így a tábor végi zárókoncerten mindig szuper a hangulat. Ha valaki egyszer részt vesz, szinte biztosan szeretne menni a következő évben és azután is. Én és a húgom mindig ezt várjuk legjobban a nyárban. Olyan klassz évente találkozni ugyanazokkal az emberekkel, felnőni velük. Jó érzés egy jó közösség tagjának lenni.