Bardócz Erzsébet

EGY SZERETNIVALÓ ZENEISKOLAI SZOLFÉZS

Pilisvörösváron a váltós iskolarendszer és a nagy távolságok miatt évente két, egymást váltó előképzős csoportot tudunk indítani 10–15 fővel. Válogatásra nincs lehetőség, a kevés jelentkező miatt. (10 alkalmas gyerek közül 7 volt 3-mal szemben, olykor fel kell venni mindenkit, hogy meglegyen a két csoport.) A csoportok összetétele nagyon vegyes. Az ügyesebb óvodástól a 4. osztályos tanulóig minden korosztály megtalálható. Sok volt a lemorzsolódás. Szinte áthidalhatatlan problémát jelent ezeknek a gyerekeknek az együttes oktatása a megszokott keretek között.

1980 tavaszán a zeneiskolai szolfézs munkaközösség óralátogatást tett dr. Kokas Klára főiskolai docensnél. A foglalkozáson látottak adták az ötletet, hogy a fent említett problémák megoldására fel lehetne használni dr. Kokas Klára elgondolásait.

Az előképzősöket tanító tanár heti kétszer két órát hospitált, a látottakat leírta, a felmerülő problémákra az órák után következő – nemegyszer éjfélig tartó – beszélgetések során kapott választ és segítséget dr. Kokas Klárától.

A látott komplex esztétikai nevelési kísérletből a következőket próbálta zeneiskolai keretek között megvalósítani:

1. éneklési kedv felkeltése improvizációval;

2. élményszerű daltanulás;

3. képesség a természeti szépségek befogadására, magyar népdalok érzelmi előkészítése;

4. az együtténeklés örömének megéreztetése;

5. hangzó zene élményszerű átélése tánccal;

6. zeneórai munkaképesség-gondozás.

A felsoroltak megvalósulását láttuk óralátogatásunk alkalmával.

1. Névéneklés improvizálással. Egy szőnyegen körbe ülünk. Hajlításos pentaton dallamokkal – mindenkitől másképp – kértem: „Énekeld a nevedet!” Egy léggömb vagy labda gurítása jelezte, hogy kit kérdezek. Eleinte majdnem mindenki s m d vagy m r d dallamon énekelte el a nevét. Aki nem akart énekelni, kértem, hogy mondja; ha így se, akkor súgja meg nekem. Ha mondta, kértem, hogy most tudná-e lassabban, gyorsabban, gyorsulva stb. mondani. Mindig akadt gyerek, aki dallamot adott a nem éneklő gyerek nevének. Eleinte minden énekes reagálást elfogadtam mint saját alkotást, ki is mondtam: „Ez a saját dallamod.” Ha valaki az énáltalam énekelt dallamon válaszolt: „Az én dalommal válaszoltál.” Hamarosan meg tudták a kettőt különböztetni és most már tudatosan akartak egyik vagy másik dallammal válaszolni. Ezt a névéneklést rendszeresen, türelmesen végeztük, minden óra elején. Amikor énekelni kezdtem – énekeld a neved –, már huppantak is le a szőnyegre, versengve, hogy ki ül mellém, kivel kezdhetem. Csoporttól függően két-három hónap elteltével szép pentaton dallamokat tudtak rögtönözni és különböző dallamokat pontosan visszaénekelni. Nemcsak válaszoltak, már kérdezni is akartak, ez sem könnyű. 8-10 perc alatt mindenkit meghallgattam, mindenkinek jutott egy-két biztató szó. Bárki kipróbálhatja, hogy mennyire fontos, hogy gyerek és tanár kapcsolatba kerüljenek, kontaktus jöjjön létre. A kérdés személyhez szóló legyen. A kisgyerek egész órai viselkedését meghatározhatja a ráfigyelés, amire ilyenkor lehetőség nyílik. Más kapcsolat jön létre két-három méter távolságból, és más egymással szemben ülve, csak rá figyelve.

A névéneklés folytatása a következő évben a dallam-befejezések. Például „Kelj fel juhász, ne aludjál, elveszett a csengős bárány” – énekelem az eredeti dallamon mindenkinek. „Nem aluszom, csak heverek” – fejezik be saját dallammal a gyerekek.

Az igazán szép dallamoknak nemcsak én, de mindenki örült. Nagyon ritkán kellett valakit figyelmeztetnem, hogy hallgasd meg, mit talált ki az Évi.

2. A dalok pontos megtanulása, memorizálása és megtartása a szolfézsórák egyik legnagyobb gondja. A hagyományos, padban ülős dalismétlés helyzete nem eléggé vonzó a gyerekek számára. Magyar népi gyermekjátékokat kétszer két és fél méteres helyen nem lehet játszani. A daltanulásunk játékos helyzetei, a megjátszások olyan ismétlési lehetőségeket biztosítottak, amelyekben a dalokat megfelelő érzelmi alátámasztással sokat tudtuk gyakorolni. Ezért jegyeztek meg jobban dalokat, olyannyira, hogy a régebben tanult dalok mindig könnyen felfrissíthetők voltak és a zenei elemek tanításánál könnyen felhasználhatókká váltak. Például a „Cifra palota…” dal tanításánál kértem, próbáljon mindenki egy palotát építeni a saját testével, kézzel, lábbal, amíg én énekelek köztük járva. A felnőttek számára teljesen érthetetlennek tűnik ez a kérés, a gyerekek annál ötletesebbek. Például leült a földre, térdét átfogta, fejét ráhatotta.

Ez olyan palota, amin nincs ablak, és egy királykisasszony raboskodik benne, vagy négykézláb állt, keze-lába hol összeért, hol távolodott. Olyan palota, amelyik kinyílik, ha a nap rásüt. A palota minden énekléskor változhat, átépíthető, alakítható. A gyerekek mozoghatnak, de hangot nem adhatnak, illetve anélkül, hogy kérném, lassan bekapcsolódnak az éneklésbe. Azt a részt énekelve, amit legkönnyebben megjegyeztek, vagy éppen megtetszett. (Ilyen volt ebben a dalban a tubarózsa.) Nemcsak szöveggel, dúdolva, ritmusnévvel szolmizálva is lehet énekelni, minden magyarázat nélkül.

Egy másik példa: „Megismerni a kanászt…” Meg tudná-e valaki mutatni, milyen az ékes járás? Mindig akad olyan gyerek, aki hajlandó ilyen „rosszaságra”, pláne, ha meg tudja nevettetni a többieket. Minden éneklésnél más gyerek mutathat. Kipróbálhatják egymás mozgásait. Nemcsak ékes járással járhat egy kanász, hanem hogyan? És mutatják: csoszogva, sántítva, négykézláb, hátrafelé, féllábon, sarkon, lábujjhegyen, botladozva, derékfájósan stb. (a mesében minden lehet). Még a legnyugtalanabb gyerekek is érdeklődve figyelik egymás produkcióit, s hallgatják, éneklik közben a dalt tíz-tizenötször. Beszéd nincs, mert akkor nem hallani a dalt, nincs mire járni, nincs játék. Előfordul, hogy valaki elfárad, és inkább csak énekel, nézi a többieket, vagy most ő akar egyedül énekelni és mutatni. (A dalokat mindig eredeti tempóban végigénekelem, nem soronként.)

A dalanyagot Kodály Kisemberek dalai, idegen népek dalai című előképzős könyvéből hajlításos, több versszakos magyar népdalokból állítottam össze („Kőrösfői templom előtt…”, „Én is, én is csak úgy élek…”, „Elmennék a zöld erdőbe” stb.). Ehhez a könyvhöz nincsenek játékleírások. Ezért ezek a dalok különösen alkalmasak, hogy a gyerekek képzeletét felkeltsék, nem beszélve arról, hogy bizonyos dallamfordulatok bevéséséhez milyen segítséget nyújtanak.

A nehezebb dalokkal nem az volt a célom, hogy megtanulják, hanem hogy látó- és hallókörüket szélesítsem, gazdagítsam kultúrájukat, hiszen ezt otthon kevesen kapják meg. Ezeket a dalokat nem is játszották el, inkább csak hallgatták; ha én énekeltem, vagy magnóról szólt. Nem egy órán tanultunk meg egy dalt, hanem az ismétlések során. Ez nem azt jelenti, hogy óra végén nem tudta volna elénekelni a csoport. De ahhoz kevés, hogy a dalnak minden ritmikai-dallami viszonya mélyen bevésődjék, bármelyik fordulatát könnyen felidézze bármelyik gyerek. Kis és nagy előképzőben 50 dalt tanultak meg, ezt mindenkinek tudni kellett. Erre épült az elméleti anyag. A második év végén 27 dalból vizsgáztak, mind a 27-et szolmizálva is tudni kellett, le is kellett tudni kottázni.

3. A természeti szépségekre való odafigyelést az átváltozásos daltanulások segítették. A „Tavaszi szél vizet áraszt…” dallamára eljátszották, hogyan mennek a felhők az égen, hogyan találkoznak, hogyan szakad le egy felhőgyerek a többitől, és téved el. Elkeseredésében lehullik a földre, mint az eső. Ezt ők találták ki, mert én valamilyen párválasztós játékot akartam provokálni, kihozni belőlük. Aki azelőtt belerúgott egy tobozba, most érdeklődve kérdezte: „Minek kell ez a fának?” Hatalmas, gyönyörű makkot kaptam ajándékba, leveleket, rajzokat, lúdtollat, megannyi figyelmesség. A „Szérű mellett sudár fa…” tanulásánál egy kisfiú eljátszotta, hogy mennyire fáj neki, amikor letörik az ágait.

A gyerekek érdeklődésének hatására én is nyitottabb szemmel kezdtem járni. A nyugodt szemlélődés örömét nemcsak velük kellett megéreztessem, de magammal is.

4. Minden órát búcsúénekléssel fejeztem be, ez a csoport-tradíció fontos eleme lett. Óra végén együtt énekelünk a szőnyegen ülve, kötetlenül, egymás tekintetének elérhetőségében. Ha megkérdeztem, mit szeretnétek, mindig volt kívánság, kedvenc dal. Ilyenkor énekeltem nekik egy-egy szép dalt búcsúzául, mert olyan ügyesek voltak. Ebben a helyzetben szívesen énekelnek azok a gyerekek is, akiknek nincs biztos éneklési képességük. Előfordult, hogy amint padban ülve kellett énekelniük, csökkent az éneklési kedv.

5. Hangzó zene átélése tánccal. Minden órán hallgattunk zenét magnóról. Másfél-két percig szólt a zene, majd ez ismétlődött, ahányszor kérték, illetve az idő engedte. Mongol, egyiptomi, nigériai, görög, Fülöp-szigeti stb. népzenéket, reneszánsz zenéket Machaut-t, Dufay-t, majd Vivaldit, Händelt stb. hallgattunk. Csak jó zenét, nagyon jó előadásban lehet hallgattatni.

Egyesek a hangfalra tapasztják a fülüket, a földön hasalva, ketten az ölembe ülnek, a többiek táncolnak. Az óráinkat látogatók sokszor kérdezték: „Mi ez?” Miért nem tanítok mozgást, ha már táncolni lehet?! Miért hagyom, hogy összevissza ugráljanak? Ha közös táncot járnánk, és én tanítanám, akkor egy új nyelvet, a tánc nyelvét kellene megtanítanom. Ez kezdetben mindig zene nélkül megy. Elvonnám a figyelmet a zenéről, hiszen a mozgást kell a zenéhez igazítani, itt pedig a zene hozza létre a mozgást. Ez a zene közvetlen hatása a gyerekre. (Nem kötelező táncolni.) Kicsi babánál sokszor megfigyelhetjük, milyen élvezettel rázza magát a zenére. Minden gyerek saját képességei, adottságai alapján fejezi ki azt, amit a zenéből felfogni képes. Tempót, ritmust, dinamikát és valamit, aminek nincs neve. Az egyéniségét adja, aki táncol. Hogy fejlődés van-e? Természetesen. De ez mindenkinél más és más. Csak türelmes odafigyeléssel lehet parányi változásokat észrevenni.

Eleinte sokszor kételkedtem, hogy valóban figyelnek-e a zenére, de később sok visszajelzést kaptam. Hallgattunk részleteket Smetana Moldvájából, Muszorgszkij Egy kiállítás képeiből (csibék tánca), Vivaldi Asz-dúr trombitaversenyének I., II., III. tételéből. Ez sokáig kedvenc volt. Az egyetlen mű, amit mindig az elejétől a végéig meghallgattunk, hallottak a rádióban, tv-ben részletet, és felismerték. Természetesen szerzővel, címmel, mert mindig hangsúlyoztam, e nélkül nem tudom, miről beszél. A rádióból többen hallották a „Kőrösfői templom előtt…” dalt. Másnap figyelmeztettek, hogy nem jól tanultuk meg, mert ott máshogy énekelték egy kicsivel.

Minden órán új zenét hallgattunk, kivéve, ha ismétlést kértek.

6. Munkaképesség-gondozás. Dr. Kovács Géza és Négyesiné Pásztor Zsuzsa gyakorlatait ismertem, de dr. Kokas Kláránál láttam először óra keretében. Csoportjaimmal én is megpróbálkoztam ezekkel a gyakorlatokkal, 2–3 percet szánva rá az órából, a gyerekek örömmel csinálták. Főleg pihentetőül csináltuk egy-egy nehezebb feladat után. A gyakorlatok jelentős ritmus- és figyelemfejlesztő hatását figyeltem meg.

Az elméleti anyagot ezek után nem lehetett a hagyományos módon tanítani, hiszen már szeptember-októberben tudtak dalokat szolmizálva, ritmusnévvel. De akkor hogyan? Az első évben a gyerekek érdeklődése és aktivitása vezette a tanulást. Adódtak a solo–tutti, andante–presto, magas–mély fogalmak, az ismétlés, a szünet, a kánon. Egyik óra előtt gyakoroltam, és az érdeklődők odajöttek, hogy mutassam meg, mit fújok. Lassan az egész csoport megérkezett, és én hiába terveztem meg az órát, a 45 perc szinte azzal telt el, hogy kottákat nézegettünk. Mindent észrevettek és megkérdeztek. Ütemvonal, záróvonal, ütemmutató; hogy 5 vonalra írják a kottát; van, ami vonalon, és van, ami közte van; pótvonal, ami gyors, ott sok fekete hang van; a gerenda lehet több is; a kulcsokat felfedezték. Nem győztem válaszolni, s közben azon gondolkodtam, hogy csinálok ezek után rendet a fejekben.

Egy-egy dal ismétlését úgy vezettem be, hogy énekeltem szolmizálva a dalt, amit ők is tudtak, s kértem, utánozzák, amit mutatok (a kézjeleket). November végére minden kézjelet ismertek, a magasságviszonyokkal együtt.

Az írás-olvasás gyakorlására sokféle feladatot, kirakást találtam ki, amit nem akarok itt részletezni. Minden órán írtunk 4-5 percet, és minden órára kellett két sor házi feladatot írni. (Nem az előképzős füzetet használtuk.)

Munkánkról, eredményeinkről füzetek, dolgozatok, vizsgalapok, a második évben minden gyerek által írt könyvecske tanúskodik.