A tanító tálentuma

2001. június

„Kalapácsok között szorong szívünk,
mint fogak között a nyelv,
mely mégis dicséretet zeng.” 
(Rainer Maria Rilke: Kilencedik duinói elégia)

Felfedezni könnyű volt. Azt hittem, az átadása is könnyű lesz. Teltek az évek, jöttek a lelkesedők, az ámuldozók, a kételkedők.

Azt hittem: egyszerű. Csak a gyerekeket kell nézniük. Mit szeretnek? Minek örülnek úgy igazából, a lelkük közepéből?

A gyerekekkel egyszerű. A felnőttekkel nehéz. Magyarázok és bemutatok; ha lehet, élőben, gyerekekkel.

Bemutatók és bemutatók… Tanítványaimmal heti két alkalommal húsz éven át nyílt órákat tartottam. Sokan jöttek. Nemcsak szemléltek, jegyzeteltek, hanem többnyire közénk ültek, velünk játszottak, táncoltak, énekeltek. „Klári néni, ma nincs norvég vendég!” – szaladt elibém Kálmán, újságolva a nap meglepetését.

Ismeretlen, először látott gyerekekkel is tartottam bemutatóórákat, országszerte, alföldön és hegyvidéken, városokban és falvakon, az anyanyelvemen. És persze idegen nyelveken, ha azok a gyerekek ott, másfelé, angolul, olaszul, spanyolul vagy franciául értettek.

A gyerekekkel könnyű volt. A felnőttek kételkedtek vagy ámuldoztak, neveltetésük vagy adottságaik szerint. Néhányan próbálkoztak is, jellemük és képességük szerint küzdve, vagy hamar feladva. Emlékeikben őriznek élményeikből – ahogy mondják – szépet és siralmasat.

Nyugat vagy Észak felől érkező vendégeim olykor politikai lehetőségeim felől faggattak (1975 táján!). A fürkész szellemű látogató rájött, hogy tanítványaim önálló gondolkodását, felfedező örömét, szabad kritikáját, nyílt képzeletét, bátor megnyilvánulását és titkos egyetértését segítem az énekkel, az átváltozásokkal, a mozdulatokkal. Valaki megkérdezte: „Nem fél a börtöntől?”

Húsz évig minden sor írásomat ötször sóhajtottam keresztül, hogy nyomtatásba juthasson. De a gyerekek ehhez is asszisztáltak. Bercel a Beethoven táncát követő vallomásában lenyelte Isten nevét, és a „természet” törvényét mondta, kilencéves szép fiúarcát a kamera felé fordítva. Emlékezünk Marie Skłodowska iskola-élményére, amikor lengyel könyveiket rejtegették az orosz felügyelő ellenség-szeme elől? Bercel is tudta, mi való a nyilvánosság elé, és mi a közös titkunk.

De nemcsak a politika vert lakatot gyerekeink körme köré. A pedagógia is rendelkezett eszközökkel. Amerikai bemutató tanításon a kiváló magyar énektanár dühösen kapta ki hétesztendős tanítványa kezéből az önfeledten forgatott ceruzát. Látogatónk, Dienes Zoltán, a szabad matematikatanítás felfedező apostola napokig háborgott az énektanításba kalapált porosz fegyelem gyerek elleni merényletén.

Különös, hogy az önfeledten forgatott, zenére táncoltatott ceruza lett az indító-lendítő mozdulat ama kerék gördüléséhez, amely ma már fürge szekeret, sőt ringó hintót emel. Igaz, a két ceruza történet között eltelt három évtizedben megváltozott a világ körülöttünk, de még bőviben vagyunk a fegyelmet a mozdulatlanság feltételéhez kapcsoló tanároknak. És nem könnyen találnék olyan kollégára – a fiatalokat is beleértve –, aki a ceruzát táncoltató tízévesben felfedezi a zenéhez vezető talentumot. A talentumot, amelyet az Evangélium szívvidító üzenete szerint forgatnunk illik. Az énektanár, akit a ceruzát táncoltató tanítvány keze a szabad mozdulatok kifejező ereje felé vezetett, rendelkezett felfedező talentummal. Megáldatott továbbá a sokoldalú figyelem, valamint a bátorság képességével, hogy a felfedezését körüljárja, kitapasztalja, útjára egyengesse. Negyedik talentuma az a tehetsége, amellyel tizenéves tanítványait inspirálja, serkenti, buzdítja és erkölcsi normák felé irányítja. Vagy nem erkölcs-e a szeretet, amely elfogadja társai felnyíló érzelem-kapuit, s a kapun át megbecsüléssel tekint a rejtek mélyire? Nem vihog, nem csúfol, nem somolyog, nem kritizál. S aki feltárja magát, az biztonságban, védettségben teheti. A tanár, aki ilyen védettséget sugall, megköszönheti az Úrnak a kapott talentumát. 

Szokatlan-e, hogy egy pedagógiai módszer legfontosabb eredményeként emelem ki a toleranciát, az empátiás figyelmet, a társak érzelmeinek tiszteletét? Igen. Szokatlan. Mi, magyarok, nevezetesek vagyunk társaink kigúnyolásáról, a csípős élceinkről. A hát mögötti pusmogásban kipellengérezett gyengeségeket kinevetni sikk. Az érzelmek feltárása mindig veszélyes, tizenéves osztálytársak előtt biztos kudarc. Okos szülők óvodáskortól kezdik a takarózásra nevelést: biztonságban a zárkózottak. 

A gyermekek, akiket én neveltem, aprócska koruktól tapasztalták, hogy a szép zene, a művészet érzelmekre buzdít, repít, lelkesít. Érzelmeiket bátran élték, egymásét szeretettel, vagy legalább megbecsüléssel fogadták. Az ajtónkon belépő a szigetünkre érkezett, körös-körül a vár árka, azon kívül esetleg kardok, puskák, buzogányok. Ha megkérdeztem: „Eltáncolnátok-e a fehér és fekete ködöt a suliban, mondjuk, énekórán?” – harsány nevetés volt a válasz. „Viccelsz?” – kérdezték. – „Otthon sem táncolnám el.”

És íme, tíz esztendő múltán hetedikes fiúkat látok tiszta szívvel igazat táncolni, osztályteremben, szűk padok között, Bartókot, Bachot megélni, egymásra tisztelettel figyelni. És figyelni önmagukra.

Tanáruk, Fleck Erika, azelőtt is sikerrel tanított, ének tagozatos iskolában is, kórusaival is. Óráit szerették, ma is szeretik, éneket és matematikát tanít, sorra versenyeket nyernek. Sikeresek. Itt, azonban más történik. Iskola, és mégis más.

Nincs verseny. Senki sem első. Utolsó sincs. Lemaradott sem lehet. Győztes sem.

Más órákon adott a tanulnivaló, kötelező a figyelem, elvárt a teljesítmény, és osztályoznak. Itt a szabad zenehallgatáson mindebből semmi, sehol, az emléke sem. A zenedarab él egymagában, a kiválasztott, a mai vendég, az egyedüli.

Képzeld el kedves olvasó, hogy vendégségbe érkezel, belépsz, s a vendéglátód csak terád figyel. Lelkedet elibe terítheted, veled marad, a tenyerednél, és a tekintetedbe kapcsolódik. Nem telefonál, nem siet kávét készíteni, nem hallgat fél füllel rádiót, nem pislog titkon a tv képernyője felé, nem rezzen össze süvítő mentőre, rendőrre, nem jár az esze a holnapi menün, zárban felejtett biztonsági kulcson, lekésett randevún. A cikcakkos emlék-zegzugok kaleidoszkópját befedi az öröm fehér felhője, az örömé, hogy veled lehet, zavartalanul, egyedül veled.

Erika felvételei közül kedvencem a Dávid-interjú. Tánca felől kérdezgeti, hogy volt, mint volt. Dávid felidézi, hogyan is. Szedi össze az emlékeiből. De Erika kíváncsi, és megkérdezi: „A zaj nem zavart?” Dávid meglepett tekintettel kukkant Erika felé a felcsúszott szemüvege alól: „Volt zaj?” Az iskola udvarán vagy kétszáz gyerek üvöltözött valamelyik amatőr focicsapatuknak, hajrát, fújt és egyebeket. Aki nem drukkolt a focisoknak, az csak játszott, kedvére, szabad zajongásban, ebéd után, pihenőből. Rezgett a ház. 

Ha a mozdulataikat látom, torkom elszorul, sírhatnék. Éspedig sokat látom, mert Erika videokamerát is bevisz az óráira. Ezt is elfogadták: láthatók.

Mozdulataik – a fiúké is – a zenéből bújnak elő. Nem kamaszosan szögletesek, de semmiképp sem nőiesek. Nem utánoznak vezénylést vagy hangszert. Van tehetséges, kifejező táncos mozgású, és van, aki rajzolva táncol, az asztalon, a kezeivel. Vagy a táblánál, nagy mozdulatokkal, ugrálva. Van, aki ülve táncol, a padjában. Olykor az arcával, mimikával. Vannak megkomponált jelenetek, ha ketten, hárman együtt alkotják. De mindig, mindig belülről fakad a mozdulat, mélyről, a szív környékéről, mint a gejzír tör elő. A behunyt szemű serdülő fiú átadja magát a zenének, mert a zene fontos, mert Beethoven segít rajta. Mondom: sírhatnék.

Évekkel ezelőtt, amíg az én tanítványaimat láttam, hasonló megrendülésben részesültem. Egyre nehezebb elviselnem, hogy magyaráznom kelljen értetlen felnőtteknek, filmeket bemutatnom és tétova kérdésekre válaszolnom. A kérdések rémségesen praktikusak. Megkérdik, hogy hány órával jutok el ilyen eredményhez. És mivel kezdem? És olykor: mi lett ezekből a gyerekekből? Mély levegőt veszek és sorolom, akiről tudom, milyen pályát választott. Védő ügyész. Pék. Nyelvtanár. Családanya, már három gyerekkel. De legutóbb, Rómában, azt kérdezték: milyen felnőttek lettek? Ó, ha tudnám! Azt is nehéz tudnom, hogy én milyen felnőtt vagyok, és milyen leszek. Ha Isten segít, jobb, mint most.

Igen, a kérdések fárasztanak. Mert azt remélem, hogy látják a gyerekeken, amit én látok. És türelmetlenül dobbantanék: miért nem látjátok?

De a türelmetlenség nem jogos. Látni bizony nehéz. Életünk minden tapasztalatával ellenkezik, hogy szabadok lehessünk. Anyánk méhében, a jó testmeleg langyvízben kedvünkre kalimpáltunk, senki se mutatta, hogyan. A pelenka már érdesen bökdösött, a bilin kényelmetlen a kötelező trónolás, a kanál durva szerszám a puha szájban. És mindig és mindenütt másokat utánozni, a nagyobbat, az erősebbet, az ügyesebbet. Igyekezni, hogy elismerjenek, hogy dicsérjenek, teljesíteni, hogy elfogadjanak. A civilizáció drága, s a felnőttek keményen fizettetnek. Az illik és nem illik erdőben, bolyongásban az „utánozz” táblák az eligazítók. Iskolák egész rendszere épül utánzásra, nélküle téglánként potyogna szét. Ha megszámlálnánk, hányszor dicsértek azért, amit magunktól találtunk ki, és másképp, mint mások, másképp, mint az apánk, a testvérünk, a jó tanuló osztályelső… Öt ujjunk sok lenne, nem? És mégis, mégis! Ha megtanultuk, hogy jókor megbökjük a kocsink jelzőlámpáját a kanyar előtt, idejében, nehogy belénk csapódjon a másik, ha csöndesen csukunk ajtót, ha felvesszük az elhullajtott szemetünket, ha kezet nyújtunk a kapaszkodásra ügyetlenebbnek, a millió „ha” életünk óráiban, a közös életünk kultúrája, vagyis a szépsége, amiért élni érdemes, a belső melegünkből, a belső örömből növekszik. Az öröm a vize, a nedve, a tápláléka. Az utánzás csupán eszköze.

Évi, kedvenc kócosom, a 70. szülinapom tévéműsorán így mondta: „Az emléke, hogy ez velem megtörtént, olyan, mint a gyémánt.” S a riporter kérdésére, elgondolkozva: „Olyan meleg. Olyan kemény. Olyan puha.” 

Ha megtörténhet velem. De mi? A tizenéves fiúk Bachhal találkoznak, mert behunyják a szemüket és szabadon mozoghatnak, és akármit, igen, akármit eltáncolhatnak. Az akármi: rejtett félelem, szorongás, aggodalom, szégyen, magány, némaságba szorított hiány, nyomorúság, fájdalom. Én egyszer eltáncoltam a félelmemet, hogy a földben szétrágnak a bogarak. Anyám testét is szétrágják. Táncoltam ott, a tanítványaim között, s egyszerre Orsi táncolt velem, a nyolcéves Orsi, finom kézmozdulataival játszva a testem körül, az aurám vonalain. „Eltáncoltam neked a sok aranyos bogarat, a földben mászkáltak vidáman a tested körül!” – mondta kedvesen. Nem kérdeztem, honnan tudta, miről táncolok.

Miért tudta, mitől rettegek? Neki se mondtam, másnak se.

Amiről nem beszélhetünk, mert nem tudunk vagy nem szabad, vagy szavakkal nem kifejezhető, az megjelenhet a szabad zenei mozdulatainkban. És ez a mese, ez a képzelet, ez a szárnyalás, amiben összekapcsolódunk a mindenséggel, ahol hasonlítunk a bogarakra, akik szétrágják a testünket a földben. Hasonlítunk a ciprusra, aki a csontjaink közé fúrja a gyökereit. Hasonlítunk a felhőre, aki felszippantott nedveinkkel vígan gomolyog.

A természet tudománya lassan felfedezi azonosságainkat, s a tenyerünkben, a talpunkon, a fülünk kagylóján, a szemünk rezgő kocsonyájában odapecsételt szerveinket, tulajdonságainkat és örökletes bajainkat. Azonosak vagyunk a csiripelő verébbel és az égbolton tündöklő Göncölszekér valamelyik kerekével? Beethoven erről szólhat az Adagiójában, amit Erika tanítványai táncunkhoz választottak?

Az élet titkait, a föld és a mennybolt találkozásainak titkait, a sejthetőt, de nem tudhatót egyes zenedarabok (egyes népdalok is!) közvetítik a testünkhöz a rezgésükkel, mert a rezgés az anyaguk. A testünk anyaga a rezgésével átveszi, a kétféle rezgés összekapcsolódik, egymásba rezeg. Hogyan? Fogalmam sincs. Boldogan mondanám, ha tudnám. De látom a gyerekeken, akik képesek a zenei rezgések bizonyos minőségébe kapcsolódni, amikor behunyt szemmel szabadon mozoghatnak, és nincs félnivalójuk. Tanítójuk talentuma, hogy védelmében tartja őket. Hogyan? Talán elmondja majd, ha kérdezik. Én is elmondtam, ahogy tudtam, négy könyvben, sok cikkben, erre-arra, és számos filmben, videoműsorokban. Magyarázok, ahogy tudok, olykor kézzel-lábbal, olykor magamban dobbantva mérgesen, hiszen lehetetlen, hogy ne lássátok!

Amikor a Zene felemeli a kezeimet című könyvem megjelent – benne vagy ötven gyerektörténettel, amelyeket eltáncoltak és utána magnóra meséltek –, hírneves zenetudós kollégám ezt mondta: „Nem is hinné az ember, hogy a gyerekek miket kitalálnak.” Ő is felnevelt hármat, már öt unoka körül nagyapáskodik.

Nem tudhatom, mikor ébred majd a zenepedagógia a gyerekek igazára annyira, hogy megnyilvánulásaikat elfogadja, vagy legalább figyelembe vegye. A zenét tanítók sokféle baja, nyomorúsága, szorongatottsága szánalomra indít, és megint csak a tanárok helyzetén sírunk, jogosan.

Valamikor, évtizedek előtt, emlékszem a küzdelemre, azért, hogy az énekórák osztályzati jegyeit komolyan vegyék. Komolyan is vették. Gimnáziumi tanár koromban a körmöm rágtam az osztályzatok körül, utáltam, mindig. Képtelen vagyok számokkal kifejezni egy emberi lény zenei képességeit. De amerikai zenetanár barátaim közül nem egy tanít kétszáz gyereket, a nevüket se tudja, csak megy, megy, gitárral a nyakában, teremből terembe egy kis felvidító danolásra: „Hí, Johnny!”. Ennél talán az osztályozós óra is jobb, habár az ének nélküli „száraz szolmizálás”-ra osztályozás nem. Hallottam ilyet, a dal kottaképét dörmögte a buzgó hetedikes, feltehetően bemagolt szolmizációs nevekkel. Jegyre ment, kemény muszájból. A népdal tragikus története valószínűen megindította volna a feleléssel küszködő serdülő képzeletét, talán együtt érez a megölt legénnyel, akit bévetettek a Tiszába, ha az osztályozás izgalma és szorongása helyett elsüvöltheti a dalt, akár hamisan, mindegy. Ügyes tanár megengedi botfülű tanítványának, hogy választott párjával feleljen, a jó énekes kihúzza a tévelygőt a nehezebb hangközök kátyúiból, s ketten jutnak sikerélményhez. Sulimóka, jó vicc. Ki gondol arra, hogy a botfülű serdülő a zene igazi befogadója is lehet, és Beethoven Adagiót választ a mondanivalójához a fülrepesztő pop helyett, amelyben sok millió kortársa pácolódik?

A zene, az igazi, nem élvezeti cikk. A zene, az igazi, a megtisztulás fürdője, olykor jeges, olykor forró. A katarzis élményét kultúránk az ókori görögöktől tanulta, de bizonyára tudták a több ezer évvel korábbiak, az ismeretlenbe süllyedt kultúrák éppúgy, amint tudják majd a komputerjátékokból kábán előkeveredett generációk. A tisztulás igénye örök. A talentum, amellyel erre alkalmas zenét költhetett a perui pásztor, a székely öregasszony, az afrikai pigmi és a zenelejegyzésünk egyezményét ismerő Bach és Bartók, mindenféle technikán keresztül fülbe, szájba, kézbe, szembe, véráramba jutva elkezdi tisztító munkáját. Söpör, sikál, ás, kapál, gazol, lazít, egyenget, kiemel, fényesít.

Mozart, hogy megéljen, tánczenét komponált a bécsi császári udvar megrendelésére, nem emlékszem évente hány táncot, darabszámra. Gyerekeim és Erika tanítványai nem ezeket választják táncolásukhoz. Írt Mozart a véréből igazit, azt választják, mert a tisztulásuk fontosabb a laza hejehujánál.

Epidauros színházában drámákkal gyógyítottak a régiek, orvosi kezelésként. Milyen zenével? Nem tudjuk, kottaírásuk nem maradt. Milyen betegeket? Nem tudjuk, nincsenek orvosi kartotékjaik vizsgálati eredményekkel. Úgy gondoljuk mégis, hogy a tízezer nézőből valamennyi lehetett csak beteg, azaz talán együtt ültek az egészségesek az ilyen-olyan betegekkel, ahogy manapság, nemcsak színházban, de a villamoson és persze az iskolákban is. Nem minden fogyatékosság látható, és csak kevésnek lehet pontos diagnózisa. A gyerekek, ha a szeretet melegében sütkérezhetnek, meglepően toleránsak fogyatékos vagy talán szokatlan, talán különc társaikkal.

Igen, olvastam A legyek urát. De sok-sok éven át éltem sebesült, csontig sérült gyerekek között, akiket ép társaik úgy fogadtak, ahogy Mozart oldja a feszültséges harmóniát: egyértelműen, biztonságosan, játékosan és világosan. Erika csoportjának egyik tagja példa erre. A kislány az autizmus jegyeire emlékeztető viselkedéssel Napóleon képeit rakosgatja a zenehallgatás-óráin, amelyeknek állandó önkéntes résztvevője. Sok kis Napóleon-kép, a nagy császár mindenféle helyzetben, öltözetben, háborúban és díszszemléken, katonái és hódolói között. E képek Bartók Csodálatos Mandarinjára és Sztravinszkij Tűzmadarára vagy Bach zongoraversenyére is ide-oda csoportosulnak a padon, nem tudjuk, miképp, milyen rend és következés szerint, a láthatóan derűs és nyugalmas gyermek kezeiben. A kislányt ott senki nem zavarja elmerült tevékenységében, nem kérdezik, nem mosolyogják. A tanító talentumából következően türelemmel elfogadják.

Gondoljuk át, milyen tapasztalat ez a tehetséges és versenybiztos kamaszoknak? Van-e még hely, helyzet, ahol, amelyben hozzájutnak hasonló élményekhez? A jellemük készül itt, életmintákkal.

Magyarországon, ahova Menuhin és Casals jött énekórákat megcsodálni, és ahova Bernstein küldte az amerikai ösztöndíjasait, a zenei írás-olvasást a mindennapos énekórákkal Kodály és követői nyomán ma is a legszebb képességekkel ragyogtatják.

A reflexsorokra épülő belső hallás mindenekelőtt időt igényel, megismételt, sűrűn egymásba kapaszkodó gyakorlást, ahol kellő változatossággal, a tanár tehetsége szerint szórakoztató, ügyesítő, sikerélményekben gazdag program bújik elő. Tanító és tanítvány egyaránt fürösztheti a lelkét a zene örömeiben.

Részese voltam ilyennek, Szombathelyen én kaptam meg Kodály kezéből a zenei tagozatos iskola alapítását. Ott találtam meg a transzferhatás-vizsgálatok első ösvényét is; világossá vált számomra, hogy a gyerekek a mindennapos énekléseinkkel megtáltosodnak mindenféle képességeikben. Tanár izgalmasabb élményekben aligha részesülhet, repültem az énekóráimra, ahol naponta új meglepetésekkel találkoztam, mert a gyerekek semmit sem felejtettek el, hanem napról napra új képességekkel ragyogtak elő. A botfülűek is.

Most, hogy a praktikus tantárgyak túlsúlya átbillentette a mérleget, s az énekórák serpenyője a magasban billeg, jóformán üresen, az énektanár esetleg heti egy alkalommal találkozhat az osztályaival. A belső halláson és tiszta intonáláson alapuló zenei írás-olvasásunkat küzdelmes képtelenséggé süllyesztették a hétköznapok, becsületes, jó szándékú énektanárok keservére. És a gyerekek keservére.

Az énektanárok találkozói manapság keserű lamentálásokba torkollnak, a megritkult énekórák közt kapaszkodó kezek a semmit markolásszák. Megkeseredett szakemberektől aligha várható öröm, s a gyerekek nem méltányolnak hiányokat. A zene örömére találó iskolások azért apró lámpásokat lengetnek új ösvények véginél: valami jó történik velünk, ide nézzetek!

De az odanézés kevés, a tanító talentumát gondosan meg kell forgatni, sokfelől megszemlélni. E talentum gyarapodása nem hull az ölünkbe, kemény munka, aprólékosan gondos készülés, egyenletes dokumentáció s a lélek szüntelen készenléte gyarapítja. Az Evangélium nem részletezi, hogyan lett tíz talentum az egyből, de aki Erika óráit vagy az órákon saját kezűleg felvett videofelvételeket nézi, sejtelme támad a küzdelemről. A gyerekek nem a verítékcseppeket látják, de – mert okosak és érzékenyek ám – értékelik az érettük folyó munkát, az előkészületeket, a zenedarabok válogatását, a videofelvételeket is. Gondolom, megsejtik, hogy a felvételeket újranézve tájékozódik a tanáruk arról, hogy miképp folytassa, mit hozzon a következő órájukra. Mert a kész, nyomtatott énekeskönyvekből tanító tanár nem is sejti, milyen jó dolga van. Néhány év rutinjából a könyv magától felnyílik a szükséges oldalon, s kínálja a napi tanítanivalót. Hazasétálva, mint a paripa az ismerős úton, akár gyeplő nélkül. A rutin azonban veszélyes ösvény, könnyű róla az unalom árkába csusszanni.

A feltalálásom menetét tán húsz esztendőre tehetem, saccra ennyi, valójában ma sem kész, dehogy! Erika a kamaszodó tanítványainak nem másolhat kész recepteket, az enyémeket sem. Zeneválogatásom darabjai ötleteket sugallnak, a válogatás formáit és rendszerét, típusokat és lehetőséget. A darabok kiválasztása nálam is mindig személyre szólt, repertoárom esélyeket adott, ötleteket inspirált. Én a kicsiknek nem adtam választékot, Erika két darabból enged választást, s a darabokat mindig frissen készíti elő. Körülményeink igencsak különbözők: én az óráimat kényelmes művelődési ház tágas, szőnyeges termében tartottam, ők szűk, padokkal zsúfolt osztályteremben szoronganak. E körülmény hasznos tanulságokat teremtett, mindenekelőtt azt, hogy így is megvalósulhat a varázslat.

Tanítványai rajzolással kezdték, papír és színesek ma is bőven felkaphatók. Mi szaladhattunk és bukfencezhettünk, mindenféle átváltozáshoz volt hely, hidakká, palotákká, halastavakká kapaszkodtunk. Őket a padok közti mozgástér köti, és ha az átváltozáshoz magasság kellett, a sas a szekrény tetején táncolta el a történetét. A szekrény nem túl magas, a fürge Tamást nem kellett félteni. Inkább a felvételt szemlélő pedagógusok ijedeztek, nem annyira a gyerek épsége miatt, hanem a zenetanítás anarchiájától való félelmükben. Mi lenne, ha ilyesmit mi is megengednénk? Valamennyi gyerek a szekrényen ugrándozna. Azonban – és itt jön a tanító talentuma – Erika többi gyereke nem kívánkozott a szekrény tetejére, feltehetően mert egyéb meséikkel másféle mozgást és helyzetet igényeltek. A szekrény tetején nem gyerek táncolt – akit esetleg fegyelmezni kéne –, hanem sas. Aki nem szorult fegyelmezésre, és védelemre sem. Sas volt, odafenn biztonsággal repdesett, a zenével.

A hagyományos iskolai keretek között kipróbált foglalkozási forma újdonsága nemcsak biztató adaptáció, hanem valódi, újdonatúj felfedezés. Várhatóan eltelik majd tíz esztendő, amíg a rémüldözés és ámuldozás első érzelmi hullámai könnyű fodrozódásba csitulnak, és az odafigyelésből a megtanulás igénye is előbukkan.

Nem baj, van időnk, talentumaink egyik legszebbje a türelem. A gyerekek lassan nőnek, ahogy a fák is, érdemes várni rájuk. Erika ötéves volt, amikor megismertem, zeneóvodámban énekelt. Tisztán, csengőn, vígan, de azért nem lehetett előre látni zenetanárrá növekedését. Ilyesmit legfeljebb remélek, sohasem jósolok.

Továbbképző tanfolyamaim ékességei a régi tanítványaim; nekik könnyű, az emlékeikből táncolnak. Mi több, az emlékeik nyomán reppennek átváltozásaikba. Az átváltozás elnevezés is tőlük származik. A zenéből átváltozáshoz jutni, ez a gyerekeim találmánya. Felnőtt nem próbálkozik ilyesmivel, kivéve, ha alkotóművész. Ami nem jelent feltétlenül művészeti pályát. Ismerek családanyát, aki a gyerekeiben alkot; kertészt, aki ültet és kapál; pásztort, aki furulyál, magának. Az átváltozás személyes adottság. Gyereknek könnyebb, de nem valamennyinek. Bőviben vagyunk a praktikus gyerekeknek. Ők dollárban számolnak és fejben átváltják forintra vagy márkára az Adidas cipőjük árát otthon vagy külföldön, és merő marhaságnak tartják a mesét. A verset is. Család, környezet, nevelés megteszi a magáét, de a képzelet adottság is, adagolását talán hormonok vezérlik, ki tudja, hogyan? Tanítványaim közt leltem röppenősen könnyed átváltozósat, ötletekben pezsgőt és társakat inspirálót, és magányos, sarokba húzódó mélybe bújóst, akiből áradt a mese, titkosan. Volt, aki tízéves korára kinőtte, van, aki soha, például én sem. De más dolog a bölcsőtől folytatni, és más tizenévesen iskolapadban rábukkanni, ahogy Erika tanítványai.

Szabó Éva, a rádió mindenkori legjobb gyerekismerője megkérdezte órámon a cserebogár-jelenetét épp befejező ötéves Esztert, hogy az eltáncolt cserebogárnak van-e testvére? „Nincs – válaszolta Eszter –, pedig nagyon szeretnék. Anyukám kórházba is ment, hátha a doktor bácsik segítenek, hogy szülessen.” A cserebogár egyedül táncolt, nem választott eleven partnert, de az átváltozásában a szárnyait valaki felé lebegtette, akit mi nem láthattunk, de ő olykor rákacsintott. Ahogy Händel concertója elővarázsolta a vágyva várt kistestvért, úgy hozta Erika tanítványának Bach az apja emlékét. Apjáét, akit legjobban szeretett, akihez leginkább hasonlít, akinek mindent elmondhatna, de aki eltűnt az életéből egy összetört autó roncsai alatt. Tizenegy évesen más a jelenet megjelenési formája, mint az ötesztendősé, aki cserebogár képiben jeleníti vágyálmát. De mindketten zenéből bontották ki a nekik legfontosabbat, nagy zenéből, a világ zeneirodalmának egyik ékkövéből, kincséből.

Szeretném, ha e körülményt megjegyeznék azok, akik odacsapják a magnóra a kezük ügyébe került kazettát a valamilyen zenével, hogy a gyerekeiket elszórakoztassák, mert jó az, ha táncikálnak valamelyest, és kiugrálják magukat. Nem mindennapi felelősség a zenedarab kiválasztása, hiszen a hangok összetételéből, mondjuk összeállításából vagy hangkombinációiból támad a rezgéssor, amelyhez csatlakozhat a nemes impulzusra vágyó test. Benne a lélek, a magányában szorongó, aki elmondaná, ha lehetne. Válaszom ez azoknak (sokan vannak), akik azt javasolnák, hogy a tanulók a kedvelt zenéikre táncoljanak, ismerős kedvenceikre, amelyeket sokszor hallanak. Majd később ezekből lehet eljutni „klasszikusokhoz”, „komolyzenéhez”.

Még a klasszikusok mindegyikét sem fogadom el, legjobb alkotásaik közül is csak az ihletett, legszebb részeket. Márai remekül írja a versekről, hogy még a legnagyobbakban is akad üresen koppanó sor. Petőfi költeményét, a Szeptember végén-t említi példának. Nagy zeneszerzők nagy kompozícióiban is leül olykor a szerző egy szusszanásnyi pihenőre, s az ihlet angyalának hagy némi levegőt. Navajo indiánoknál tanultam, hogy szépséges szőtteseikbe pici hibát szőnek, úgy engesztelik segítőszellemeiket. Bach talán nem szőtt akarva hibát, de emberi mivolta engeszteléseképp lazított a földieknek. Elfogadjuk, belemerülve, árad a zene, hallgatjuk, és átrepülünk rajta. Ám amikor a gyerekek zenehallgatásához készítjük kétperces részleteinket, csak a legsűrűjéből válogatunk, az ihletésből sugallt legeslegszebbjéből.

Láttuk, ugye, hogy milyen feladatra készítjük? Az ihletett szépséges zenerészlet rezgéseinek kell a gyermek véráramához jutnia, hogy ott működjön, komoly szolgálatban, a Mindenség üzenetével, a Teremtő képviseletében.

Erika tanítványai eleinte „vad zenét” kértek, Sztravinszkijt, Bartók Mandarinját, indulataik kifejezéséhez. A második évben választott Bach-concerto a szenvedély másféle közelítése, és ehhez tört fel a legmélyebb fájdalom, az apa elvesztése, a szüntelen égető hiány, hogy éppen az nincs, akitől a gyermek a megérzett hasonlóságával erősítéseket kaphatna. Erősítést ahhoz, amit magában nemesnek, biztosnak, férfihoz méltónak érez, s éppen most, a serdülése esztendeiben legjobban igényelne. S ehhez a zenét biztatónak, bátorítónak élte meg. 

Nézem Epidauros dombjait, vágyódva, hogy a csöndben megszólaljon nekem a régiek gyógyító zenéje.

A gyerekekkel felfedezett „módszerem” – amelyet sohasem nevezek módszernek – két évtizeden át minősült terápiának, gondosan elválasztva a zenepedagógiától. A kicsik közé telepített kreatív énekes játékaim, a zenéből kibontott szabad mozdulatok, a mesébe szabadult zenei mozgás az óvodákban valamelyest elfogadott az utóbbi években, amióta a kötelező egyformaság köntösét színes, sőt tarka foltok is díszíthetik. Íme valami, amivel az egyre gyarapodó számú problémás gyerekek figyelme leköthető, a „nehezen nevelhetők” az ötleteikkel befoghatók. Valójában tehát terápiának minősül, amire jól nevelt gyerekek nem szorulnak. Az énekes játékok megtaníthatók, a hagyományos módon, s a ritmus lüktetésével egyszerre lépő csoport, a szép kört alakító óvodások, akik beintéssel, adott hangra indulnak, minden felügyelői igényt kielégítenek. A szülők elvárásának is megfelelnek, hiszen a szülők maguk is ilyen óvodai tréningben részesültek. Bemutatók, ünnepélyek nagyobb fejtörés nélkül rendezhetők, mindenütt akad néhány ügyes szereplő, aki megjegyez egy verset, ha elégszer ismétlik vele. Az utánzással tanítás csuda biztonságos, olyasmi, mint a számozott sztrádák, amelyek elágazásait táblák jelzik. A zenepedagógia sztrádarendjébe nehezen illeszthető a gyerekek szabad ötleteiből és villódzó képzeletéből spontán előröppenő tevékenység. Ha az ember ráengedi őket, repülnek ám, és a tanító törheti magát a velük repülésben. Sztrádajelzések helyett felhőgomolygást talál, a felhőkön átvillanó fényeket, olykor szivárványt, de olykor elázik a zápor sűrűjében, a gyerekekkel együtt, mert ők ugyan nem bánják, ha esik.

Nem csoda hát, ha a zenepedagógia egyeneséből a terápia görbéibe tolták a találmányomat, a terápiába sokféle különösség belefér. Ritkaság is, nem kötelező tudni, nem szégyen nem ismerni. A dolgot megkönnyítette, hogy mozgássérülteket, vakokat és egyéb fogyatékosokat, sérülteket is befogadtam csoportjaimba. Magyarországon a sérülteket, a fogyatékosokat külön intézményekben tanítják, nem viszik ép gyerekek közé (ahogy például Itáliában, Angliában teszik már néhány évtizede). Amikor állami gondozott gyerekeinket sterilen elkülönített iskolájukból a szomszédos nyilvános állami iskolába írattuk, sistergett a környék. Az intézetben nevelt gyerekek, akiket szülőik bajai vagy alkalmatlansága miatt gondoztak államköltségen, leprásokként kezeltettek odakinn. Hogy ezt és a következményeket miként élték meg az intézetiek, arról filmemben beszélnek, melynek címe: „És velem mi lesz?”

Az Intézetben tanítva éltem első sztrádamentes utazásomat felhőgomolygásokban, dörgések és záporesők, sőt árvizek közt evickélve. Amikor lábam tört és helyettesre szorultam, a fiatal énektanárnő két napig bírta, a harmadikon üzenet nélkül állt odébb, siettében a szekrényem kulcsát is elvesztette. Kitűnően képzett szakember, sikerrel boldogult később zenei tagozatos tanítványaival, kórus-szerepléseiket lelkesen tapsoltuk. Belvárosi gyerekei közül bizonyára egy sem sírt az alkoholmámorban bódorgó anyja után, s ha sírt volna sem a kóruspróbán teszi.

Az érzelmeikben sérült gyerekek talán külön zenepedagógiára szorulnak? Nem. Csak másféle figyelemre. A tanító talentumából futja arra is, ha az elvégzendő tananyag helyett a tanítványait nézi. Zenepedagógusból átvált gyógyítóvá. Alkalomadtán észreveszi, ha a szokásostól eltérő tevékenységben a gyerekek örömest magukra találnak.

Közel négy évtizeddel ezelőtt, amikor rátaláltam szombathelyi énekes iskolámban a gyerekek kiviruló képességeire, vizsgálataimat a zenei képzéshez kapcsoló egyéb képességek irányában kezdtem. Kodály az ő nyílt, nagy horizontú szellemével világosságába fogadta első próbálkozásomat, a zenei nevelés széles nyilvánossága előtt. Később, Kodály szellemében, a felesége segítette a Kecskeméten indított, 4 évig folytatott pszichológiai vizsgálatokat.

Először az iskolai tantárgyak közül választottam néhányat, például az anyanyelvi helyesírást és a matematikát. Kecskeméten pedig az általános intelligencia és a kreativitás egyes faktorai kerültek fókuszba. Az első amerikai Kodály-intézetben az ott akkor lehetséges legkörültekintőbb választással kitalált kísérleti és kontrollcsoportokkal készült vizsgálatok is a gyerekek képességeiből keresték témájukat. Jelentős vizsgálatok voltak ezek, néhány éve Isaac Stern kérte tőlem publikált anyagainkból az angolul közölteket az Izraelben folyó Kodály-programok segítéséhez. 

Amit valamennyien látunk: a mindennapos éneklés a zenei írás-olvasásba épülő műveletekkel sok oldalról duzzasztja a gyerekek képességeit. Mint a vízhez jutott növény, rügyeket hajt több pontján, váratlan pontokon is, csúcson, vagy a tő közelében. Tapasztaljuk, hogy így történik, és hipotéziseink vannak arról, hogy miért. Magam is, mások is a zenével képzés tevékenységére gondoltunk, a koncentrált figyelemre, amelyben auditív ingerek és vizuális jelrendszerek sűrűn és sokféleképp kapcsolódnak, mindig fiziológiai gyökerekből, ami az éneklés. Testünk többféle tevékenysége ez, gazdag kombináció-rendszerekben variálva.

A vizsgálatok megvilágítanak egyes aspektusokat; mindig sokkal kevesebbet, mint a tapasztalat. Lehetetlen volna például vizsgálati szituációban összehasonlítani olyan gyerekek képességeinek növekedését és változásait, akik különböző, esetleg ellentétes érzelmekkel vesznek részt a zenei képzésben. Magyarul: szeretik-e, lelkesedéssel művelik vagy kötelességből, esetleg muszájból. Engem például ez érdekelne mindenekfölött. Könnyű volt látnom a lelkesedést a szombathelyi tanítványaimon, meg a kecskemétieken is, különösen a szegény sorsú külvárosiak osztályában, ahova az igen kedves és egyenletes kedélyű Czeizner Katalin járt át naponta énekórát tartani. Osztályában harminc elsős, majd másodikosra, később harmadikosra és negyedikesre nőtt gyerek élvezte az énekórát és a benne gyarapodott képességeit. Míg a párhuzamos osztály tanulói az udvaron szaladgáltak, esetleg hazamehettek korábban ebédelni. Biztos, hogy Czeizner Katalin tanítói talentumának része volt a páratlan eredményben, hogy az énekes külvárosi szegény gyerekek a kreativitásukkal a negyedik évükben túlszárnyalták a város legelegánsabb iskolájának tanulóit, akik pedig az indulásnál sokkal magasabban teljesítettek, elsősorban az intelligencia általános képességeinél.

A gyerekek muzikalitását azonban ma már sokkal összetettebbnek, változatosabbnak, váratlanabbnak látom, mint azokban az éveimben. A személyiség nem a képességek összege. A muzikalitás sem a zenei képességek összege. A zenei képességek fejlesztése nem azonos a zeneérzékenységre neveléssel. Az előbbinek lehetnek csoportok számára kijelölt módszertan útjai, az utóbbi csak egyénekhez szólhat, a csoportos foglalkozásokon is. Mindig egyénekre tervezett, egyénekre reagál, egyének megnyilvánulásaiból tanul, azokon át halad és tervez tovább.

A zenei képességfejlesztéshez előkészíthettünk motívumokat, egymásra építhettük hangközök és ritmuselemek kombinációit, többszólamúságot, együtthangzást, mert a gyerekek is elemekből építkeztek. Utánzással, memóriával tanultak. Képességeik apró, egymásba illeszkedő mozaikokból álltak össze.

Zenehallgatásunk foglalkozásain egy-egy darabot egészében kapnak, sokszorosan megismételve, de instrukció, útbaigazítás nélkül. A maguk egyéni felfedezéséből találják meg a lényegét, és a részleteit is elképzelésük szerint. Képzeletük és szabadon születő mozdulataik segítenek, esetleg az improvizált rajzhoz kapcsolódó mozdulatok, tizenéveseknél. Mivel számonkérés, osztályozás fel sem merül, minden mozzanat önként születik, nem a tanító, hanem a zene kedvéért. Ezért a zenedarab olyan sűrű figyelem fókuszába kerül, mintha lencse gyűjtené kévébe a gyémánton szikrázó napsugarakat. Talán ezért hatol olyan mélységekbe, ahova másféle iskolai tanítás nem is akarna. Amikor a tanító ehhez asszisztál, a lelke felelősségével teszi, a maga mélységeihez is közelít. Talentumát alázattal tartja tenyerén, rutinból semmit sem tehet. A gyerekek erősítést kapnak tanítójuk alázatából, mert ők világosan érzik, hogy a felnőtt-fölény és a szokásos tanár-szerep helyett az igazsággal találkoznak.