Stachó László: Új zenepszichológiai és -pedagógiai képzés és kutatás a Zeneakadémián: egy sokéves terv

Stachó László: Új zenepszichológiai és -pedagógiai képzés és kutatás a Zeneakadémián: egy sokéves terv

 

A Zeneakadémia intézménye és hallgatói nagy lehetőséget kaptak a tanári mesterképzés pedagógia-pszichológiai moduljának bevezetésével. Felelősségünk van abban, hogy ezzel a lehetőséggel hogyan tudunk élni. Az új, bolognai típusú képzési rendszer már működik intézményünkben az alapképzésben (vagyis BA-képzésben), az erre épülő mesterképzés-részt azonban csak majd 2010 őszén indítjuk el a tanárszakokon. Sokan nagy várakozással tekintünk erre az indulásra, és arról szeretnék beszélni Önöknek az elkövetkező bő negyedórában, hogy mit tervezünk annak érdekében, hogy tartalmi tekintetben a lehető legtöbbet tudjuk kihozni az új rendszerből. Lehetőséget kaptunk ugyanis arra, hogy a leendő zenészek és zenetanárok számára olyan pedagógiai és pszichológiai képzési modellt valósítsunk meg, amely, megfelelően megtervezve, nem csupán országos, hanem nemzetközi viszonylatban-összehasonlításban is vonzóan hasznos és versenyképes lehet.

Sok zenész és zenepedagógus kollégám számára nem úgy tűnt eredetileg, hogy az – egyébként nem sokkal – megnövekedett mennyiségű lélektannal és pedagógiával kapcsolatos tárgy régóta várt és remélt lehetőségek hordozója lehet. Gyakran hallottuk azt a véleményt-félelmet, hogy „a pedagógiai lobbi rátette a kezét a zeneoktatásra”, és terhet, kötelességet ró a szakképzésünkre. Én amellett érvelek, hogy ez: igaz – de csak akkor, ha Zeneakadémia elkövetné azt a – sok jövendőbeli zenész tanulóéveit és későbbi életét is megkeseríteni képes – hibát, hogy szolgai módon venné át a bölcsész- és társadalomtudományi képzésre tervezett tanárképzési rendszert, és nem használná ki azt az előnyt, amely egy specifikusan zenepedagógiai tanárképzési rendszerben rejlik. Egy ilyen rendszert szeretnék hamarosan felvázolni Önöknek.

Ugyan még eléggé fiatal vagyok és nincs mögöttem évtizedes zenepedagógiai tapasztalat, néhány éve kamarazenét és zeneelméletet is oktatok, s már zeneakadémista korom utolsó éveitől rendszeresen, igen gyakran készítek fel versenyekre muzsikusokat. Az viszont, hogy a zeneakadémiai végzettségem mellett okleveles pszichológusi végzettséggel is rendelkezem, sajátos többletet ad zenetanári munkámban. Kollégáimhoz képest a diákok ugyanis igen gyakran őszintébben és közvetlenebbül megosztják velem azokat az oly gyakran bénító erejű, elsősorban lélektani eredetű gondokat-korlátokat, amelyek zenélésükben is akadályt jelentenek számunkra. Döbbenetes, hogy mennyire keveset beszélünk arról, hogy a zenei problémák túlnyomó többsége nem kifejezetten zenei deficiteket takar, hanem a lélek működésében keresendő: a pszichodinamikus eredetű figyelmi problémáktól kezdve a belénknevelt gátlásokig. Ezek jelennek meg zenei köntösben – a lélektanban kevéssé járatos diák és tanár számára gyakran titokzatos, nehezen felismerhető-kibogozható módon. Ugyanennek a problémának a vetülete az is, hogy bár iskolapszichológus ma már dolgozik a legtöbb iskolában, a zeneiskolákban – vagy ne menjünk oly messze saját házunk tájáról – a Zeneakadémián nincs kifejezetten tanácsadásra szakosodott pszichológus szakember, akihez a hallgatók fordulhatnának. Ezt a gondolatot egyébként nem én találtam ki, hanem diákjaim teszik föl nekem újra és újra a kérdést: miért nincs pszichológusunk? Ehhez érdemes még hozzátennünk azt a tényt is, hogy, saját tapasztalataim szerint, a Zeneakadémián igen népszerűeknek bizonyultak azok az új tematikájú bevezető pszichológiaórák, amelyek az új tanári mesterképzés pedagógia–pszichológia modulját alapozzák meg, és arányaiban több hallgató jár be az órákra, mint számos kötelező csoportos zenei órára.

Ha tekintetbe vesszük ezeket a tényeket, akkor könnyen érvelhetünk amellett, hogy intézményünk pedagógiai–pszichológiai képzését sajátos módon érdemes megragadnunk. Nem érdektelen és ostoba pedagógia-elméletről és lelkizős pszichológiáról kell beszélnünk, hanem a zenélés és a zenetanítás folyamatának „másik oldalról”, „másik végéről” történő megközelítéséről. Nincs távolság pedagógia, pszichológia, zenetanítás és saját magunk zenélése között: ezek egyetlen kognitív és motivációs rendszerben kapcsolódnak össze, s ha homokszemcse kerül a fogaskerekek közé, előbújnak a lelki forrás közös alapjai.

A hagyományos bölcsész és társadalomtudományi tanárképzés igen sok elméleti tárgyat tartalmaz: neveléselméletet, neveléstörténetet, személyiség- és fejlődéslélektant, pedagógiai pszichológiát, nevelésszociológiát, valamint oktatásszervezést. Ezek túlnyomó többsége a jövő zenetanárai számára változatlan formában teljességgel érdektelen és haszontalan ismereteket tartalmaz, amelynek kb. 80-90 %-át néhány éven belül a nulla szintre elfelejtik a hallgatók. Számos jól működő nyugat- és észak-európai oktatási rendszerben nem is tanítanak hagyományos, frontális formában ilyen ismereteket, hanem gyakorlatszerűen, projektformában dolgoznak a diákok, ami természetesen a motivációjukat is jelentősen megnöveli. És nem utolsó sorban az emlékezetüket az adott ismeretekre. Mi is úgy gondoljuk, hogy meghaladta az idő azt, hogy változatlan formájú-tartalmú, és kizárólag frontális (szemtől-szemben) oktatásra pazaroljuk a zenészhallgatók idejét – akiknek egyébként az időbeosztásuk is sokkal speciálisabb, s inkább hasonlít egy sportolóéhoz, mint egy bölcsész, közgazdász, társadalomtudós vagy más egyetemi hallgatóéhoz. A felsorolt tárgyak többsége nemcsak értelmetlen, ha nem megfelelő, a leendő zenészek, zenetanárok specializált tartalommal és célokkal–alapelvekkel töltjük fel címkéiket, hanem a pedagógia és a pszichológia világának is súlyos károkat okozhat – azzal, hogy egy életre komolytalanná tesszük sok zenetanár és muzsikus szemében a pedagógiát és a lélektant. Etikai okokból sem engedhetjük meg azt a pazarló luxust, hogy nem mutatjuk meg, hogy a pedagógia és a pszichológia ismeretei hogyan segíthetik őket a legkomolyabb szakmai és emberi problémák esetén.

A célok és alapelvek, amelyekre az imént utaltam, az élet talán minden területén érvényesek és haszonnal szolgának: a szakmai és emberi nyitottságra és értő toleranciára nevelés az egyik legfontosabb ezek közül. Népszerűen hangzó, de nem triviális elvek ezek, hiszen hiányukból lényegesen több szakmai korlát születik, mint gondolnánk. Az egész életen át tartó tanulást megalapozó kompetenciák hatékony fejlesztésére külön figyelmet kívánunk szentelni: ide tartoznak elsősorban az olvasás-szövegértés, a hatékony tanulás és információfeldolgozás módszerei, a kezdeményzőképesség, a tanulók testi-lelki-szellemi egészségének fejlesztése. A kreatív hozzáállás is több, mint divatos varázsszó, hiszen tartalommal megtöltve nem csupán mennyiségi, hanem minőségi változást eredményez a zenéhez való hozzáállásban és a zene tanításában is – alapfoktól felsőfokig. A testi tudatosság fejlesztése a zenéléssel kapcsolatban – amely éppen a mai Kokas-ünnepünk egyik központi témája – a kevéssé kihasznált lehetőségek egyike a zeneoktatásunkban. Ez az, amiben Nyugat-Európa most mindenképpen megelőz bennünket, pedig, amint a mai nap jól illusztrálja ezt, helyzeti előnyt jelenthető kihasználatlan forrásaink vannak e téren. Miért ne lehetne a magyar Zeneakadémia a mezőny vezetője e tekintetben (is)? Szoros összefüggésben van a testi tudatosságra neveléssel a türelemre és önuralomra nevelés, a zenei teljesítménynek az az összetevője, amely vagy nagyon kevés teret kap a tanításban, vagy legtöbbször idejétmúlt, a mai tizen- és huszonéves diák számára nem vonzó formában van jelen. Összességében a test, a mozgások és a lélek kontrolljának technikáit tartom a tervezett pedagógiai programunk legfontosabb újdonságának. A pedagógia így válik egyben terápiává, a zenetanulás és -oktatás pedig a teljesítés és bizonyítás kényszere helyett az önismeret tanulásává és tanításává.

A tervezett kurzustematikák részletes bemutatására sajnos most nincs időnk, így csak vázlatosan szeretném bemutatni, hogy számos zenész és pszichológus kollégánkkal történt konzultációink nyomán milyen, kifejezetten a mi közegünkre szabott tartalommal kívánjuk megtölteni a jogszabályi előírásokban körvonalazott kereteket.

pszichológiai alapismeretekkel való foglalkozás – amint említettem, ezek túlnyomó többsége még az alapképzésben szerepel – egyik legfontosabb célja a tudatosságra való nevelés önmagunk és társaink észlelésében. Az új tematikánkban olyan ismereteket szeretnénk megosztani a hallgatókkal és olyan foglalkozásokat szervezni számukra, amelyek abban segíthetnek, hogy jobban odafigyeljünk egymásra és hogy mindig arra törekedjünk, hogy ne elítéljük, hanem megértsük a másik embert. De nem titkolt célunk a hallgatók lélektani műveltségének, készségeinek és képességeinek tudatos fejlesztése is: a diákokat abban szeretnénk segíteni, hogy képesek legyenek szaktudásuk összefüggésekbe ágyazására, fogalomrendszereik differenciálására, és nyitottak arra, hogy megismerjék és értékeljék az embert kutató tudományok szemléletmódját, értékeit és kutatási eljárásait. Mindezzel összhangban elsősorban a lélektan nézőpontjait toleráns keretben, egymás mellé állítva, egymással ütköztetve mutatjuk be, és olyan személyiség- és szociálpszichológiai területeket érintünk a bevezető pszichológiai kurzusok során, amelyek jelentős gyakorlati haszonnal bírhatnak a jövendő zenész életében. Ez egyébként ismét nem triviális állítás: az utóbbi hasznossági szempont révén tematikáink olykor igencsak eltávolodnak majd a más egyetemekről ismerős bevezető pszichológiai curriculumoktól.

A lélektanban ma vezető szereppel bíró kognitív szemléletet elsősorban a legújabb nemzetközi kutatási eredményekre reflektáló zenepszichológia kurzuson szeretnénk megismertetni a hallgatókkal. Ennek tematikája magában foglalja a zenei ízlés pszichológiai magyarázatait-megközelítéseit; a zeneértés egyéni és tanulásbeli tényezőktől függő különbségeinek vizsgálatát; a zeneértés fejlődéslélektanát; a zene elmebeli és agyi reprezentációjával kapcsolatos, a gyakorló zenész számára is hasznos ismereteket; a komolyzene és a könnyűzene előállításának és befogadásának lélektani különbségeit; vagy éppen azt a kérdést, mit tudunk arról a tudomány szemszögéből, kiből lehet „jó” előadóművész.

Külön kurzust (vagy legalább félévet) szeretnénk szentelni az elsősorban kognitív szemléletű zenepszichológia által elemzett előadóművészeti kérdéseknek (Előadóművészet a zenepszichológia szemszögéből). Azt, hogy ez pontosan mit jelent, már most igen sok zeneakadémista hallgató tudja (az első évfolyamosoktól a doktoriskolásokig) – az idén már hallgatható fakultatív tárgyunk nyomán. A zenepszichológia legújabb kutatásainak elemzése nyomán alkotunk képet arról, hogy az átlagos és a kiemelkedő előadóművészek hogyan alkalmazzák a hangszereik vagy az énekhang által elérhető kifejezőeszközöket – a zenei előadás során. A lüktetés- és ritmusérzéket, valamint a finomidőzítések (századmásodperces időskálán mérhető lassítások, gyorsítások, agogikák) és a zenei forma kapcsolatát elméleti szinten és hangfelvételekből mért adatokkal egyaránt elemezzük. Az órák tematikájában helyet kapnak a látvány, a mozgás és az érzékelt zenei kifejezés kapcsolatáról szóló kutatások is. A kurzus tanulságai az előadóművészek számára jelentős gyakorlati haszonnal alkalmazhatók nem csupán a hangszerjáték és az éneklés, hanem a hangszeres, ill. kamarazene-oktatás során is. Minden bizonnyal ez a haszon indokolja az eddigi igen pozitív visszajelzéseket és a tömbösített órák népszerűségét.

zenepedagógiával foglalkozó kurzus fontos eleme a magyar zenei nevelés értékközpontúságának megindoklása, értelmezése. Ezzel a kurzussal persze alapvetően a 21. század tizen- és huszonéveseit leginkább vonzó zenetanítási formák megvitatását célozzuk meg, de külön hangsúlyt fogunk fektetni a tudásforrások célszerű, profi kiválasztására, valamint a 20. század legjelentősebb zenepedagógiai módszereinek részletesebb megvitatására. A gyakorlatközpontúság pedig azt jelenti számunkra, hogy aktívan reflektálunk, és nem csak a jelszavak és teóriák szintjén vesszük tekintetbe azokat a problémákat és helyzeteket, amelyekkel ma működő zenetanárok szembesülhetnek. A zenepedagógiával kapcsolatban sem szigorúan elméleti kurzust kell elképzelni: az elméletek bemutatása inkább elsajátíttatást jelent, terveink szerint a zeneakadémisták által elvégzett közös mini-projektfeladatok véghezvitelével.

Rögtön ide kapcsolódik az a folyamatosan növekvő fontossággal bíró tárgy, amely terveink szerint a speciális [NB. nem „hátrányos”] helyzetű fiatalok nevelésével foglalkozik (elsősorban a ma már szinte teljesen átlagosnak tekinthető beilleszkedési zavarokkal – pl. diszlexia, hiperaktivitás – küszködő gyerekekre gondolhatunk). A Kokas Klára által körvonalazott komplex művészeti program – amelyet most már remélhetőleg nem kell bemutatni Önöknek – terveink szerint alapvető részét képezi majd e tárgynak is. A megértésre, elfogadásra és a sikerélményre alapozó humanisztikus pszichológiai nézőpont orientált bennünket a kurzus tematikájának kidolgozásában.

Hangszerspecifikusra tervezett gyakorlásmódszertan-kurzusainkat a legújabb pszichológiai kutatási eredmények reflektált fölhasználásával – vagyis gyakorlati felhasználhatóságukat súlyozva, pedagógiai tapasztalatokon keresztülszűrve – tervezzük meg. Ehhez kiadványok és internetes felületek megszerkesztését is szeretnénk vállalni – igen sok kolléga és szakértő véleményének figyelembevételével, a velük való együttműködés során. Érdemes megjegyezni, hogy talán ez a gyakorlásmódszertani modul lehet az eddig fölvázoltak közül a talán legnagyobb visszhangot kiváltó elem.

A körünkben lévő Pásztor Zsuzsa jóvoltából a Zeneakadémián már jó ideje fakultatívan megismerhető a zenei munkaképesség-gondozás széleskörű bevezetése régóta várt törlesztésünk lesz. Az egészséges zenész életmód szemléletének és gyakorlatának elsajátítása tartozik ide; ez a sikeres szakmai és életpályához szükséges testi, lelki, szellemi alkalmasság fejlesztésének és fenntartásának alapvető eleme. A kurzus a zenei foglalkozási ártalmak megelőzésének elméleti és gyakorlati tudnivalóiba vezeti be diákjainkat, valamint a segítségnyújtásba s a rehabilitáció elősegítésébe foglalkozási panaszok esetén (amelyek elmúlt években készült felmérések szerint lényegesen gyakoribbak, mint gondolnánk).

Az új képzés szerkezeti nóvumát olyan – választhatónak tervezett – segédtárgyak adhatják, amelyek régóta hiányoznak a magyar zeneoktatásból, és éppen ezek azok, amelyek révén a zeneakadémiai képzés nem csupán komoly versenyelőnyre tehet szert, hanem néhány sajátosan magyar forrást is kihasználhat. Ez nemzetközileg is különös értékkel ruházhatja fel nevelési programunkat.

A zenéléshez szükséges lelki háttér, lelki stabilitás feltételeinek megteremtésével és ápolásának lehetséges eszközeivel foglalkozó kurzus stresszkezelő, személyiségfejlesztő és problémamegoldó módszereket ajánl. Természetesen nem frontális oktatásban kell gondolkodnunk, hanem mini-tréningeket is magukba foglaló foglalkozásokban, amelyek lehetőségeket villantanak fel a hallgatók számára, akik más módon legföljebb csak szervezetlenül és véletlenszerűen ismerkedhetnének meg e módszerekkel.

mozgás és zenei kifejezés kapcsolatával foglalkozó workshop-kurzus olyan, a nyugat-európai nagy zeneakadémiákon már régóta oktatott módszerek megismertetését célozza meg, mint a kifejezetten zenészekre tervezett Alexander-technika, a Feldenkrais-technika vagy az itthon még nem ismert, ám igen nagy potenciállal bíró dispokinesis. Ezek közös lényege a saját mozgás és a zene folyamatai közötti kapcsolat tudatosítása és fejlesztése. Hallgatói vélemények, jelzések nyomán igen nagy szükség lehet ezeknek a módszereknek a megismertetésére.

Végül, de messze nem utolsó sorban említem meg előadásomban, hogy a komplex művészeti nevelésre külön kurzust is szánnánk, amelyben a speciális helyzetű tanulók tanítása során még kevésbé részletesen megismert módszereket és lehetőségeket is kibontanánk – a Kokas-pedagógián keresztül. Az alapértelmezés szerint a zenét, a vizuális kultúrát, s akár a kommunikáció és a dráma tanítását is magában foglaló komplex művészeti nevelésre, egyetértésben a Kokas-pedagógia nézőpontjával, mi sem csupán az önkifejezés eszközeként tekintünk, hanem a személyiségfejlesztés és az érzelmek kezelésének eszközeként is. A művészi alkotás, a véleményalkotás és a másik elfogadásának (ill. az ezekhez vezető módszerek) megtanítása a cél – és reményeink szerint egyben pozitív hozadék is.

Arra szerződünk tehát az új zeneakadémiai pedagógia–pszichológia program kialakításában, hogy gyakorlatorientált, a jövő tanárai, sőt, előadóművészei számára is közvetlen és jelentős haszonnal bíró kurzusokkal töltsük ki a jogszabályban meghatározott időt, és szokványos egyetemi előadások helyett élő, motivált párbeszédet alakítsunk ki a diákjainkkal. Nem felejtjük el, hogy célunk a zene értését és szeretetét és a zene által önmagunk, s a másik – például tanítványunk – megértését és elfogadását elősegíteni. A mai tizen- és huszonévesek világához–kommunikációjához illeszkedő új tartalommal szeretnénk megtölteni azokat az időtálló elveket, amelyeket a kodályi zenetanítás szemlélete ismertetett meg velünk. Diákjaink és kollégáink számára nagyon sok mondanivalónk van.

Budapest, 2009. április 18.