VÍZCSEPPBEN A FÉNY
Első emlékem Kodályról, hogy a nevét betűztem apám kottás füzetein. Négyéves lehettem akkor. Tizennégy voltam, amikor elhatároztam, hogy az ő útjain szeretnék haladni. Tizenhét, amikor az első Kodály-ismertetést tartottam a csöndes, nagyon nyugati műveltségű városban, Sopronban, ahol gimnáziumba jártam.
E programmal tartottuk nyilvános önképzőköri gyűlésünket. Önképzőkörünk minden szereplőjének én írtam vagy válogattam a szövegeket, népdalokat és Kodály-feldolgozásokat tanítottam be, vezényeltem, énekeltem, verset mondtam, magyaráztam – lelkesedésem nem ismert határt.
Az előadás közepénél tartottunk, amikor – jól megkésve – belépett az a főiskolás ifjú, akibe szerelmes voltam. A következő műsorszámot egyszerűen elfelejtettem, zavaromban mást konferáltam. Társaim súgtak, rettegett irodalom-tanárnőnk villámló tekintetet vágott felém, kinevettek. Nagyon szégyenkeztem.
Már nehezen tudnám megszámolni, hogy hány előadást tartottam Kodály zenei nevelési életművéről, de nyolcadik évtizedem közepén is fűt tizenhét esztendőm lelkesedése, és hajt az erő, hogy másoknak is megmutassam mindazt a szépet és igazat, amit tőle kaptam, s ami az évekkel nem kopott, csak fényesedett.
Érettségim után édesapám elment Kodályhoz, és megkérdezte, hogy a Zeneművészeti Főiskola milyen tanszakára felvételiztessen. A tanár úr – mindnyájan így szólítottuk – a középiskolai ének-zene tanárképzőt tanácsolta, amely akkoriban alakult és a zeneelméleti és zeneismereti tantárgyakon kívül kórusvezetésre is kiképzett. „Oda küldje – mondta –, az a jövő tanszaka.” Életpályám igazolta jóslatát.
Nekünk népzenét tanított. Ezekre az óráira mintegy ötven zeneakadémista járt, különböző hangszeres tanszakokról. Sokat közülük nem érdekelt a népzene, az órák alatt diskuráltak, sustorogtak, firkáltak, a háttérben még kártyáztak is. Kodály nem követelte meg, hogy rá figyeljenek. Amit mondott világos volt, érthető. De halkan mondta, minden előadói erély nélkül. Asztala mellett ültem, olyan közel, ahogy csak tiszteletem engedte, szememmel követtem minden mozdulatát, és megfeszítetten figyeltem a szavaira. Egyszer halkan feltette azt a kérdést, hogy melyik Bartók-műben és hol tudunk példát a népdalok tonálisválasz-szerkezetére. Nem tudtuk. A tanár úr válaszra várt. Nem szólt. Mi főttünk a ránk szakadt csendben, amely percről percre nehezebbé vált. Nem tett szemrehányást tudatlanságunk miatt, mégis óra után rohantunk a könyvtárba, hogy a Bartók-művekben tonális válaszokat keressünk.
Vizsgájára hónapokig készültem. Népdalelemzéseket készítettem, ötféle színnel, majd ezek variációival jelezve a népdalok kategóriáit, hangnemet, kadenciákat és így tovább. Művemet remegő kézzel tettem asztalára. Keveset kérdezett, rám nézett, és karcsú, hosszú ujjú kezével beírta indexembe a kitűnőt.
Az örömtől szédülten keringtem órákig a lármás budapesti körúton. Hasonló extatikus boldogságban kétszer volt részem később: amikor a gyerekeim megszülettek.
Szombathelyen gimnáziumi tanár lettem, s mivel három középiskola kellett ahhoz, hogy óraszámom kiteljék, hamarosan kerékpáromon cikáztam a gimnáziumok között. Mindegyikben jókora kórust is szerveztem, s a hivatalos ünnepség-napokon az én biciklis átjutási lehetőségeim szerinti órabeosztásban tartották a három iskola ünnepélyeit. Az elsőn, november 7-én, négykilós fiam még belülről hallgatta a szívdobogásomat. Kollégáim később elmesélték, hogy mennyire ijedeztek az új énektanártól, aki huszonöt évesen, csupa fényes lelkesedéssel, de szülés előtt három hónappal, a terhesség ugyancsak kiabáló jeleivel érkezett a négyszázas létszámú fiúgimnáziumba. Az aggodalom alaptalan volt. Készségesebb és jóindulatúbb tanítványokkal azóta sem találkoztam. A kamaszok legszebb tiszteletével vettek körül, és a kóruspróbákon hatvannyolc fiú pisszenés nélkül leste az ujjaim mozdulatát. A „Forr a világ”-ot énekeltük.
Egyik kamarakórusommal nemsokára megyei első díjat és jutalmul balatoni kirándulást nyertünk. Gimnazistáim lelkesen vállalták, hogy az úton dajkálják a két gyermekemet, őket is magunkkal vittük. Vége-hossza nem volt az éneklésnek. Hajókirándulásunkon történt, hogy éneklő együttesünk babérjait megirigyelte egy beszálló úttörőcsapat, s harsányra eresztett hangjukon megpróbáltak túlénekelni minket. Szerencsére sikerült rábeszélni vezetőjüket zeneibb megoldásra, és megállapodtunk, hogy felváltva énekelünk: egyet ők, egyet mi. Versenyszabályunk, hogy nem szabad kétszer ugyanazt az éneket elővenni. Eldől aztán, hogy melyik együttes bírja tovább szusszal és új dallal. A mieink később azt vitatták, hogy a versenytársak azért szálltak ki Kenesénél, mert kifogytak a dalokból. Való igaz, hogy már a tizedik után lázas tanácskozásokba dugták össze a fejüket, s egyre laposabb, ványadtabb dalocskákkal hozakodtak elő. Mi azonban körbeénekeltük a Balatont, és még a tihanyi dombtetőre is jutott friss énekünk.
Hazatérve várt rám Kodály levele, amelyben megírta, hogy Szombathely is kért engedélyt énekes tagozatú iskola elindítására, vállalnám-e?
Az ének-zenei tagozatos iskolákról addig keveset tudtam, csak amit tervezőjük, Nemesszeghyné Szentkirályi Márta mondott elgondolásairól és a kecskeméti iskolában elért eredményekről. Az országban alig néhány énekes tagozatú osztályt vezettek akkoriban, nem volt hivatalos tanterv, sőt tankönyv sem.
Amikor a feladatot elvállaltam, elutaztam Kecskemétre, Sopronba, Budapestre, hogy énekes osztályokat lássak. Alig hittem a szememnek-fülemnek. A mindennapos énekórákkal nemcsak zenei képzettséget adtak tanulóiknak. Kecskeméten kivirult, életteli gyerekeket láttam, akik hancúrozva, énekelve kergetőztek iskolájuk udvarán. Kecskeméten évekig a város legrozogább iskolaépületében tanítottak, a szép, modern Kodály iskola később épült fel, és az órákon úgy figyeltek és úgy énekeltek, mint az angyalok. A tizenkét évesek kis kamaraegyüttese önálló zenei programokat adott a város ünnepélyein, komoly felelősségtudattal. Megnyerték a diák sportversenyeket, a sakkversenyt is, és persze minden kulturális vagy tanulmányi versenyt, szólókban és csapatostul.
Már akkor felébredt bennem a kíváncsiság, amely később a zenei nevelés transzferhatásainak vizsgálataihoz vezetett és évek múltán doktori disszertációm témája lett. Mit adhat ez a sűrített és intenzív zenei nevelés a gyerekeknek, hogy képességeik ilyen gazdagon kibontakoznak?
Az énekes tagozatú osztályhoz tanulókat kellett toboroznom. Nyár vége volt, jártam az otthonokat, és rábeszéltem a szülőket. Többnyire húzódoztak. Senki sem hallott énekes tagozatról, és a mindennapos énekóra felesleges luxusnak hatott. Tanuljon inkább nyelvet. Matematikát. De éneket? Mindennap?
Végül is harminc helyett csak huszonhat összekönyörgött tanulóval indult a zenei osztály. Lélegzetelállító iramban haladtak. Amit ma megtanultak, holnapra biztosan tudták, zenei memóriájuk többet befogadott egy hónap alatt, mint a gimnazistáimé egy esztendőben. Nyolcesztendős másodikosaim önálló kórushangversenyt adtak a tanévzáró ünnepélyen, Kodály-Bicíniumokat, Bach-kétszólamút, reneszánsz madrigált énekeltek, és felváltva vezényeltek. Az osztályból nyolcan tudtak önállóan vezényelni. A gyerek kézbe vette a hangvillát, hangot adott, beintett – és a többiek fényes szemmel énekeltek.
A harmadik tanév kezdetén kilencvenöt jelentkező közül kellett felvennünk a harminc új elsőst. Vegyük fel a névsor elejét? Húzzunk sorsot? Gyűlölöm a felvételi vizsgákat.
Sokan ismerik a szót: „zenei képesség”, de kevesen fogják fel, mit is jelent ez a bonyolult, sok szálból szőtt, titokzatos valami, amely megszámlálhatatlan változatban bukkan fel a gyerekekben. Van, aki érzi a ritmust, de a hangmagasságok közt tévelyeg. Mások észreveszik tulajdon hibás hangjaikat, csak éppen hangjuk nem engedelmeskedik. Ritka ajándékot kap, akinek belső hallása kész a zene befogadására, és hangja a pontos reprodukálásra.
S mi legyen azokkal, akik nem így születtek? Nem hoznak magukkal biztos zenei hallást, fogékony zenei memóriát, de telve vannak éneklési kedvvel, és vágyódnak a zenére?
Kodály kívánságára mindig felvettünk néhány „botfülű” elsőst, akik nem tudtak énekelni. Az ő zenei és személyes fejlődésükhöz fűződnek tanítói pályám legszebb emlékei. Megindító, szinte megszállott zeneimádatuk minden akadályon átlendítette őket. „Nincs botfülű gyermek – írta Kodály. – Minden gyereket el kell juttatni a zene kiskertjébe.”
Nemesszeghyné Szentkirályi Márta emlegette, hogy egy napon „felmentést” kért Kodálytól a négy-öt botfülű elsős felvétele alól. „Tanítóinknak külön gondot jelentenek. Már eleget bizonyítottunk – mondta Márta –, abbahagyhatnánk. A Tanár úr ránézett, ezt kérdezte: „És mi legyen velük?”
A zenéhez vezető útnak meg kell nyílnia, mert a zene, az értékes, jó zene nem luxuscikk, hanem éltető forrás. A gyerekek nem űzhetők el a közeléből.
A tanítás semmihez nem fogható lélekfrissítő. Minden óra új kérdést vetett fel. Miért pontosabb a zenei képzettségű gyerekek helyesírása? Csakugyan jobb-e az egyensúlyérzékük? Igazán jobban gazdálkodnak a levegővel az éneklésben gyakorlott óvodások? A jobb hallási megfigyelés megmutatkozik-e a vizuális feladatokban? Milyen tesztekkel vizsgálódhatnánk?
Eszközöket kerestem, hogy megbizonyosodjam: igaz-e, amit tanítványaimnál tapasztalok? Ismeretlen vizek beláthatatlan tengerként terültek el a szemeim előtt. A Zeneakadémián nem hallottunk pszichológiáról. A lélektan ez idő tájt nehéz éveket vészelt át. Melyik könyvet vegyem le a könyvtár polcáról? Melyik mond igazat, melyik igazít útba?
Amikor elkészült az elő felmérésünk anyaga, Kodályhoz vittem. Íróasztalánál nézegette, kérdéseket tett fel. Az ISME (International Society of Music Education) budapesti konferenciáján beszélnie kell erről – mondta. A konferencia programját már hónapokkal ezelőtt kinyomtatták. Mégis, a Tanár úr kérésére, az ISME elnöke plenáris ülésen biztosított fél órát a beszámolóhoz. Angolul még nem tudtam, németül beszéltem.
A Tanár úr ott ült és hallgatta a szavaimat. Este, az ünnepi hangverseny szünetében Sárika, Kodály Zoltán felesége odasúgott: „Hallgasd a tízórás híreket, az uram beszél rólad.” Hogyan jutok rádióhoz tíz órára? A hangverseny után átrohantam a Royal szállóba, és a portásnak könyörögtem hogy engedjen be egy szobába, ahol rádiót hallgathatok. És beengedett. Ott ültem magamban, a Royal kicsi szobájában, és hallgattam, amit a Tanár úr az ISME-konferenciáról, amit rólam, a vizsgálataimról mondott. „Számomra a legnevezetesebb előadás a Kokas Kláráé volt, aki párhuzamos csoportok megfigyelése alapján, kísérletekkel bebizonyította, hogy a zenélő, éneklő gyerekek már az óvodában is sokkal jobban fejlődnek testileg is, szellemileg is, mint a nem éneklők vagy keveset éneklők. Ez is rendkívül fölkeltette a külföldiek figyelmét; nagyon ajánlották másoknak is, maguknak is az ilyen kísérletek alapos folytatását. Ez volna az egyetlen eszköz, amivel több teret lehetne biztosítani az általános iskolákban a zenének. A zenét nem értő, zenegyűlölő pedagógusok zárt sorait csak azzal lehetne áttörni, ha bebizonyítanánk, hogy nem zenét terjesztünk, vagy nem csak a zene kedvéért erőltetjük, hogy több zene legyen a népiskolában, hanem az egész ember fejlődését javítjuk ezzel.”
Másnap a lakásán fogadott. Így szólt: „Tanuljon angolul. Két év múlva Amerikában tartják az ISME-konferenciát.” Hazafelé az első könyvesboltban megvettem az angol nyelvkönyveket és lemezeket kezdők részére. Tanár nélkül tanultam, hallás után, lemezről.
Az amerikai ISME-konferencia azonban még messze volt. Először helyet kellett keresnem Budapesten, olyan munkahelyet, ahol vizsgálatainkat folytathattuk. Sehol sem vállalták. Végül így szólt hozzám Budapest Tanácsának nevelésügyi vezetője: „Nehezet is vállal?” „De mennyire!” „Nagyon nehezet is?” Így kerültem – Kodály személyes közbenjárásával – állami gondozott, intézetben nevelkedő gyerekekhez.
Ezt nem tanították a Zeneakadémián. Tanultunk kottaolvasást, fúgaszerkesztést, memorizáltunk dallamokat, harmóniákat, kórusműveket. Részt vettünk sok énekórán és kóruspróbán, Monteverdit énekeltünk, Lassust és Bartókot vezényeltünk, gyakoroltuk az iskolai énektanítás módszertanát. Sokoldalú, értékes zenei képzést kaptunk.
Azt azonban nem említették, mit tegyünk, ha elkeseredett, magányos kisgyerekek ülnek előttünk a padokban, és hátat fordítanak a tanítónak. Mihez fogjuk, ha Ilonka az óra közepén a szemeteskosárhoz fut, kiborítja, és fejjel belebújik? Ha Zoli a szomszédjába rúg, és Mariska szálanként tépdesi Juli fekete haját? Ha nem figyelnek, nem is tudnak figyelni, mert gondolataikat gúzsba köti, fogva tartja az elhagyatottság félelme. Ki mérte meg a szeretet erejét, a szálat, amelyen biztonságos a kapaszkodás felfelé, míg nélküle üres levegőben kapkod a kéz? A sorsot, hogy nem szeretnek bennünket, nem lehet elfogadni, legfeljebb beletörődni. De hogyan éljen, örüljön, növekedjen, alkosson és reméljen az, aki beletörődött?
Amikor az első óvodáspavilonba léptem, húsz szépen fésült és csinosan öltöztetett kisbaba csoportosult körém, a négyévesek. Ketten azonnal megkérdezték: „Te vagy az anyukám?” És összeszólalkoztak: „Nem, nem a te anyukád! Az én anyukám!” Összeszorult torokkal álltam köztük, ujjaimat nyolc-tíz kis kéz egyszerre húzta, Gabi a lábamnak szaladt, hogy fellökjön, Anikó visított.
Szombathelyi tanulóim lelkesen játszották a népi dalos játékokat, szünetben is dalolva keringtek az udvaron. Itt alig tudtunk dalosjátékozni, mert nem léptek együtt, nem fogtak kezet, esetleg elgáncsolták vagy oldalba rúgták egymást. Egy körjáték megszervezése küzdelmes tettnek számított.
Amikor zeneakadémista voltam és iskolai gyakorlatra jártam, vezetőtanáraink intőt írtak be tanulóik ellenőrzőfüzetecskéibe, ha egy ceruzát leejtettek, vagy otthon felejtették hangjegyfüzetüket, vagy sugdosódtak a padszomszédjukkal. Másnap a szülő aláírásával hozták vissza az intőt. Itt, ha éppen lett volna ellenőrzőfüzet, ki írta volna alá? A legtöbb, ami egy szülőtől telt, hogy havonta egy vasárnapon meglátogatta a gyerekét, esetleg egy szelet csokoládéval. Zolit sosem látogatták. Mariska anyja félelmes nyomokat hagyott látogatásai után, a kislánnyal napokig beszélni sem lehetett, vagdalkozott maga körül. Zsuzsi hétfőnként vastag fekete ketrecet vonalazott a rajzai fölé, csak húzta, húzta a fekete ceruzát, míg minden színt elfedett vele.
Az iskolák, ahol tanítani tanítottak, s azok is, amelyekben addig magam tanítottam, mind, mindenütt a szülőkre apelláltak. Behívtuk a szülőt, megkértük a szülőt… Senki sem mondta, mit tegyünk, ha nincs szülő?
S honnét tudhattam volna, mi az, ha nincs? Mit jelent tanulásban, figyelemben, érzelmekben, akaratban, tájékozódásban, kapcsolatteremtésben, beszédfejlődésben, alkotókészségben, mozgási egyensúlyban, képzeletben, lélegzésben, létezésben?
Minden napért küzdeni kellett. Gyakran a mégoly gondosan megtervezett foglalkozási témák sem váltak be. Megtanultam, hogy állandó készenlétben tartsak többféle elgondolást.
Minden óránkon megküzdöttem a közös figyelemhez szükséges csendért. Zeneakadémista korom gyakorlati tanításai e téren kevés útmutatást adtak: azokban a bemutatóosztályokban maguktól értetődött, hogy a tanárra figyeltek. Így szoktatták őket, így illett. Elfogadták. Később, a magam óráin elég volt játékos és változatos módszereket keresnem, hogy tanulóim figyelmét megtartsam. Nem ismertem a fegyelmezés problémáit.
Intézeti gyerekeimnél azonban hiányzott a belső koncentráció lelki alapja. Hatalmi fölénnyel könnyen csöndre szorították őket, de ezt az elutasító, visszavonuló csöndet én semmire sem használhattam. Eszközeimmel mélyre kellett hatolnom, a rétegekig, ahol az érzelmek válaszolnak és fordítják termővé a lélek talaját.
Nagyon nehéz volt megjósolni, milyen napjuk lesz, mennyire viselik el az örökösen zaklatott zavart keltők jelenlétét és akcióit. Akkor dolgozhattunk, ha a közösség egyszerűen nem válaszolt a rendbontók provokációira, elsiklottunk felettük. Ezzel többnyire le is fegyvereztük őket, hiszen nem egyébért, csupán egy kis külön figyelemért fáradoztak. Idő múltával lassan megtanulták, hogy személyhez szóló, egyéni figyelmet önként, szeretetből kaphatnak tőlem, nem szorulnak erőszakra. Rossz napokon azonban – különösen a látogatási vasárnapok utóhangulatának idején – sorra füstbe mentek hosszan dédelgetett, szép terveim.
Ebben az időben tanultam meg, hogy a pedagógiát egyénre szabott műveletként kell napról napra megteremtenem. A csoportos oktatás bevált módszereinek nem vehettem hasznát. Minden gyerek külön világ volt, csak egyéni útján megközelíthető.
Ébredtek és elaludtak anélkül, hogy az anyjuk megcsókolta volna őket, mesélt vagy énekelt volna az ágyuk mellett. Tehát az énekórák anyagánál is fontosabb volt, hogy mesével, énekkel altassunk, vidító mondókával ébresszünk, és sort kerítsünk arra, hogy megérintsünk, simogassunk – legalább egyszer naponta.
Évekig szinte minden éjszaka intézeti gyerekeimről álmodtam. Serdülő kislányom, Zsuzsikám pedig azt állította, hogy este, hazatérő lépteim neszéről már a lépcsőházból hallja, hogyan viselkedett aznap Zoli vagy Mariska. „Ha csosszantva húzod a talpadat, és lassan érsz el a kilincsig, már szaladok a papucsodért, és felteszem a teavizedet. Tudom, hogy szomorú vagy.”
A gyerekeim minden küzdelmemről tudtak. Egyszer, sokkal később, megkérdeztem, nem bánták-e, ha üres főzeléket ettünk, s akkor vidáman felelték: „Dehogy! Hiszen mindig beszélgettünk!”
Megközelítően is nehéz leírnom a helyzetet, amelyben akkori munkám folyt. Jó egészséggel, ép fizikummal is minden erőmet igénybe vette. De hamarosan testi épségemet is nagy megpróbáltatás érte, meg kellett tanulnom, hogy évekig tartó állandó fájdalommal éljek. Megoperálták a gerincemet, és hetekig feküdtem kórházban. Ágyamnál a magnetofon, angolul tanultam.
Sokkal később, már gyógyultan tudtam meg, hogy ISME-delegációnk szervezőjének azt mondta rólam az orvos: „Vigyék csak ki arra az amerikai konferenciára. Úgyis az lesz az utolsó utazása. Megbénul hamarosan.”
Amerikában sokat lehettem a Tanár úr közelében. Fájdalmaim miatt nem mehettem a csoport autóbuszos túráira. New Yorkból Chicagóba amerikai barátaink vittek, lefektettek az autóban. Chicagóban találkoztunk Kodályékkal. Repülősztrájk volt, másnap mindhármunkat kocsin vittek tovább a michiganbeli Interlochenbe.
Feledékeny vagyok, emlékezetemből annyi minden kihull, de a chicagói és az interlocheni napok minden részlete él bennem.
A hotelben Kodályékkal ebédeltem. Salátát kaptunk, a nagy, ropogós, üde zöld levelek közt friss túrót és gyümölcsöt. Sosem láttam hasonlót. Azóta is egyik legkedvesebb ételem. Az étterem előtt várnunk kellett, vendéglátóink késtek. A Tanár úr a fájdalmaimról kérdezett, és elmagyarázta, hogyan csináljam a láblengetést. Könnyedén lendítette a lábát, magasan a feje fölé. Könnyedsége mutatta, milyen gyakorlott a tornában, milyen biztos egyensúlyérzékkel és laza ízületekkel mozog. Sárikától tudtam meg, miképp szerezte vissza teljes mozgási készségét hét évvel azelőtti szívrohama után. A közvetlen veszély elmúltával kezdte a mozgást ujjaival, míg fokozatosan visszajutott mindennapos, órás, egész testét edző tornájához.
Három esztendeig tartott, amíg sikerült az övéhez hasonló könnyed láblendítést megtanulnom – olyan tanár segítségével, aki a mozgás tanítását építette fel a kodályi elvekkel.
Este későn, csillagos ég alatt érkeztünk Interlochenbe. A tábor vezetősége aggodalommal várta Kodályt, az autó elé siettek, és vezetni akarták a szállásához. A Tanár úr könnyedén kiszállt, megállt, és rám mutatott: „Először őt vigyék, mert fájdalmai vannak.”
Néhány napig, a konferencia megkezdéséig, az interlocheni nyári kurzusokat néztük végig. Én keveset mozogtam, mert a lépés is fájdalmat okozott, és ülésből alig tudtam felkelni. Sárika egyenes fapadot készíttetett számomra faházuk teraszára, ott feküdtem, és néztem a tavat. Azt tervezgettem, miképp folytatom, ha tolószékben kell élnem. Már nem tudtam a létemet elképzelni fájdalom nélkül. Gondolkodtam, hogyan szokjam meg az állandó fájdalmat és a mozdulatlanságot. Egy délelőtt a Tanár úr is ott maradt. Órákig hallgattunk. Ő is a vizet nézte. Egyszer felkelt, a házba lépett, majd kihozott nekem egy pohár hideg tejet. Ha festő volnék, képen mondhatnám el, milyen volt a fehéren csillogó üvegpohár a reszketés nélkül előrenyújtott csodálatosan keskeny, hosszú ujjú Krisztus-kézen.
A következő tavaszon meghalt. A hírt énekórám alatt, gyerekeim között tudtam meg, váratlan és kivédhetetlen ostorcsapásként. Hihetetlen volt, elképzelhetetlen. Pár hónapja láttam, amint tétovázás nélkül besétált az interlocheni tóba, körülötte a fiatalok óvatosan mártogatták a talpukat, és sziszegtek, hogy hideg. Ő már úszott is. A teste, a bőre sem mutatta a korát, kor nélkülinek látszott, mint az istenek. A napi programok zsúfoltságától mindenki lihegett, őt nem láttuk fáradtnak, mindenben részt vett. Szeretett, és viszontszerették. Ma is látom a mosolyát, amint ifjú feleségével kézen fogva sétál a tóparton. Akit maga mellé vett, boldoggá tette.
Nyolcvannegyedik születésnapjára házi meglepetést készítettünk: saját gyerekeinket vittük köszöntőbe, mindegyikük énekelt. Szabó Helga apró kislánya a legrövidebb dalocskát, a nagyobbak sorra nehezebbeket, végül az enyémek ketten a 15 kétszólamú gyakorlatból egy hosszút és nehezet. Örülök, hogy elég nagyok voltak már, és emlékezetükben frissen megőrizték az órát.
Nem tudtam elhinni, elfogadni, hogy nincs közöttünk. Emberi léte oly erős volt, olyan valóságos, nem tudtam elviselni, hogy oly hirtelen vált távoli eszmévé.
Néhány nappal halála előtt történt, hogy szombat délutáni éneklésünkre otthonába gyűltünk. Senki sem álmodta, hogy az utolsóra. Valahogy mégis, sorra Kodály-kórusokat énekeltünk. (Máskor inkább Bachot és preklasszikus szerzőket szoktunk.) Az „Ének Szent István királyhoz” befejező akkordja után hirtelen megszédülve tettem le a kottát, és egyszeriben lehetetlennek éreztem, hogy ilyen mű szerzője érinthető, a közelünkben él. Sárikához fordulva mormogtam: „Lehetséges, hogy múlt héten megfogtuk a papucsát annak, aki ezt írta?” (Ajándékba kapott finom bőrű mokaszinjét mindnyájan megtapintottuk a lábán, és ő mosolygott.) Sári intett nekem a szemével, megértette.
A világ üres lett, lyukas, hézagos. Kodály nyolcvannégy éves volt, de nem érzékeltük a korát, nem készültünk fel arra, hogy meghal. Eltűnik és nem lesz. Hiába nyúltam az írásaihoz, nem segített. Az indián cipőjét szerettem volna a lábán érinteni, és látni, hogy nevet.
Elutaztam Galyatetőre, a hegyre, ahova pihenni és alkotni járt. Napokig néztem a szálas fenyőfákat. Akkor tanultam meg igazán, hogy a természetben elmerüljek. Németh László szép szavaival. „Lelkemet az erdő csöndjével elkeverni.”
A feloldást megkaptam, és elindultam a növekedéshez továbbvezető utamon.