Deszpot Gabriella: Elvek, személyiség és módszertan szerepe a Kokas-pedagógiában

A jellemzően csoportos Kokas-foglalkozás résztvevője egy-egy alkalommal rendszeresen részesül a következőkből - általában az alábbi sorrendben, de változó arányban a találkozások egymásutánjában, egy hosszabb fejlesztő folyamat során.

   A foglalkozás kezdetét az jelenti, amikor felhangzik egy bevezető dal, amellyel a résztvevők egymásköré gyűlnek. Ez a rávezető éneklés a legtöbbször átfordul a névéneklésbe, amelyben mindenki sorra kerül és figyelmet kap. A névéneklés alapja olyan magyar népdal, amelynek szövegében lehetőség van a behelyettesítő szöveges variásra, pentaton énekes improvizációra, de ugyanígy az énekbeszédre is. A névénekléssel megindul a kapcsolatteremtés, a társválasztás a csoporttagok között.
   Mindez motivációs alap és közvetlen, bizalmi helyzet az új énekek megtanulásához, és az énekes (kör)játékokhoz, az önfeledt énekléshez.
   A csoporttagok egymást inspirálják a dalok átlényegítő játékára, az énekes dramatizált improvizációkra. Ez a dalok szabad mozgásos feldolgozását jelenti, ahol már beindul a szerepjáték, a képzeletbeli átváltozás – a nonverbális kommunikáció vagy egy-egy impulzust adó felhívásnak köszönhetően.
   A résztevők e nyitott, pozitívan telített érzelmi állapotban zenei élményt kapnak, amely előtt nagyon fontos a csend, a nyugalom, a belső figyelem megteremtése. A zenehallgatás előtti várakozó koncentráció szabad testhelyzetben történik, általában közel egymáshoz, ülő vagy fekvő testhelyzetben.
   Ezután a zenedarab meghallgatása többször is megtörténik. Ezek a zenék félperces időtartamtól kezdően általában 2-3 percig tartó „klasszikus” zenei választások, amelyek ha éppen zeneműrészletek is, egy esztétikai egységként értelmezhetők. A válogatott, értékes, fontos és jó zenék ismétlődő meghallgatása alatt egyéni döntés alapján indul „táncba” az illető, amely mindig szabad és kötetlen mozgás, mert nincs előképe, más által kitalált koreográfiája. Az ismeretlenből a képzeleti munka a megfigyelésen, a felismerésen át halad a strukturálódás, az alakot öltés, a megértett történés felé.
   Az egyéni vagy társas zenebefogadás a mozgásélménnyel párosulva nonverbális úton fordul dramatizálásba, ahol a közösségi kreativitás, az együttes mű reflektív kialakulása érhető tetten. A szabad mozdulatokból az átlényegülés, az átváltozás segítségével általában történet születik, amelyben legtöbbször a résztvevők már együtt, egymásért cselekszenek. E megtalált világ fokozatosan kerül felfedezésre a zene újbóli meghallgatása és „lemozgása” (térbe, mozdulatba írása, átkódolása) révén. A katarzis sokszor az immaginatív átváltozásnak, illetve a kitalált jelenetekben betöltött szerepnek, helyzetnek köszönhetően megszületik. Mindez jelenthet egyfajta elaborációt vagy magának a dramaturgia létrehozásának örömét, a zenében létezés átélésének szabadságát.
   Az akár ötször-tizenkétszer lejátszott zene elég időt ad olyan jelenetek kidolgozására, amely a csoport többi tagjainak is bemutatható, hiszen eddig a pontig mindenki magában táncolt, vagy csak az ő mikrocsoportjára figyelt. Ezek a „szólók” (mondhatni) performanszok. A résztvevők egyéni, páros vagy más társas bemutatói felismerhetővé teszik a csoportban, hogy ugyanaz a zene mennyire mást mond a többieknek, és hogy minden különbözőség értékhordozó; fontos az egyéni megoldás, az autonómia.
   A bemutatók után a zene-mozgásból megkomponált „műalkotás” elmesélése, szavakba öntése következik. Ez lehet monológ, ill. párbeszéddel való kifejtés, amelynek során nagyon fontos a csoportvezető befolyásolás-mentes kérdéskultúrája. Ezek lehetnek élményszerű beszámolók a zenei cselekvésről, vagy narratívák, amelyek a legegyszerűbb sémáktól sokszor a transzcendens síkig is eljutó gyermektörténetek, amelyek egyfajta valóságmagyarázatok.
   A következő szakaszban folytatódik az aktív zenebefogadás, mint képi önkifejezés a zene hatása alatt – túlnyomórészt egyénileg. A résztvevők ugyanarra a zenére, változó képzőművészeti technikákkal festenek, rajzolnak, mintáznak. Továbbgondolják és megjelenítik vizuális nyelven a zenei-mozgásos élményeket, a megszületett történetet, vagy újraalkotják az egész benyomást, ami addig történt bennük és velük.
   A zenei-mozgásos-verbális-képi élmények integrálása a személyiségbe tovább folytatódik, amikor is az illető vizuális alkotásáról beszél. Itt újra lehetőség van egy narratív és leíró felidézésre, világképrendezésre. A résztvevő szavakkal kifejezheti magát a vizuális alkotóélményt, vagy mesélhet a műről, amennyire az lehetséges, hiszen azok többsége absztrakt kompozíció ill. hangulati kép.
   A foglalkozás záró rítusa a búcsúéneklés, amely a csoport tagjai által kért kedvenc dalokat is jelenheti, de jellemzően a lecsengő, lenyugtató népdalokat tartalmazza inkább. A lezárást pedig egy gyertyaláng közös elfújása jelzi.

(Ábra: Deszpot, 2012)

   Az előbbiekben leírt protokoll már önmagában is, mint módszer jól működik. Mégis a tartós képesség-és személyiségfejlesztéshez elengedhetetlen a tanító facilitáló, kreatív és egyben hiteles, elfogadó, empatikus személyisége. Az emblematikus módszertani elemeket olyan tanító tudja igazán jól működtetni, akinek a személyiségét a nyitottság, a rugalmasság, ön-és mások elfogadása jellemzi; akinek igénye van élmények szerzésére a természetben, a zenében, más művészeti ágakban; aki képes a szakszerű megfigyelésre – teljes és megosztott figyelemmel – a reflexióra az egyes esetekről és a csoportfolyamatokról; aki nemcsak törekszik az önképzésre, de képes a szakmai kooperációra; fejleszti kreativitását a problémamegoldó cselekvésben, és módszertani felkészültségét az adaptáció terén.
   Fontos továbbá az egyes pedagógiai alapelvek megtartása is, hiszen a pedagógus ezzel tudja keretezni módszereit, tevékenységét, kommunikációját. Teljes figyelemmel kell forduljon a gyermek, a másik ember felé; az egyén, a személyiség már önmagáért is kapjon általa tiszteletet; teremtsen bizalmi légkört, amely a kíváncsiságon, az előítélet-mentes elfogadáson, a szereteten alapul; csak pozitív megerősítést adjon; legyen tudatos eszköz a kezében az értékes dal- és zene a nevelési folyamatban; az egyén(ek)hez kell illesztenie a tárgyi és szellemi körülményeket (és nem fordítva); el kell fogadnia, meg kell becsülnie a sajátos különbözőségből fakadó kifejezési formákat; alkalmazkodnia kell az adott pillanathoz, spontán bele kell helyezkedni a keletkező szituációba; lehetővé kell tenni, hogy minden résztvevő érezze magát szabadnak a tér használatában, a másikhoz való közeledésben; teremtsen érzelmi biztonságot következetességével és a visszatérő foglalkozási elemek, tisztázott szabályok segítségével.

The Best betting exchange http://f.artbetting.net/
Full reviw on bet365 b.artbetting.net by artbetting.net
www.bigtheme.net