Kokas Klára: Önéletrajz helyett. Magamról magamnak

Miért?
Minap a rádióban hallottam egy híres íróval készült interjúban, hogy ő egyéni önéletrajzokat ír, többfélét is, ahogy kedve tartja. Kedvem támadt, hogy megpróbáljam.

Változtatsz az adataidon?
Természetesen nem változtatok az adataimon, csak személyesebbé teszem az elmesélésüket. Elképzelem az olvasót, mintha előttem ülne a szőnyegen, ahogy a tanítványaim szoktak. Kérdezniük is szabad.

Kérdezhetek? Fontos neked, hogy hol születtél?
Nagyon fontos. Szanyban születtem, a Rába folyó közelében. A szép  hármastornyú templomban kereszteltek, amiről nóta is szól: „Sej, a szanyi hármastorony nem látszik, Köröskörül Rába vize hullámzik, Rába vize ne vedd el az utamat, Úgyis ritkán látom a Galambomat.” A nótát apám gyűjtötte, mert ő lelkes gyűjtője volt népdaloknak, szokásoknak. Amit az öregektől gyűjtött, mindjárt tanította is a fiatalabbaknak.

Táncos csoportokat szervezett?
Nem is egyet! Voltak legények külön, aztán lányokkal együtt, aztán gyerekcsoport is. Mi, gyerekek is felöltöztünk szép népviseletbe és húztuk a Pásztor Böskét dalolva végig a poros szanyi utcán. Fakeréken forgott, fából faragták és cifrán felöltöztették. Az énekeket az iskolában tanultuk, rengeteg éneket, a templomiakat is, mert apám a kántorságában is újított: Bárdos Lajos, Harmath Artúr, Werner Alajos voltak a mesterei. Nyaranként tanfolyamra ment Pestre, ahol ezek a nagy tanárok a falusi tanítókat tanították. Amikor hazajött, teli volt tanulnivalókkal. Emlékszem, ahogy a zongora mellett ült és gyakorolta az összhangzattan példáit és mi mondtuk: „Apu modulál.”

Csöndben kellett lennetek?
Á, dehogy! Apu nem is hallott minket ilyenkor. Esténként pedig ritkán láttuk, többnyire próbáltak a dalosokkal, táncosokkal a szomszéd iskolában. Udvar választott el minket, áthallottuk a dalolásukat. Néhány éve beszélte Ignác bácsi, régi dalos, hogy mennyire szerették estéli találkozóikat. „Aratáskor is elmentünk. Pedig hajnali négytül napnyugtáig hajuldoztunk a mezzőn. Otthon kimosdottunk, ettünk, aztán mentünk énekűni.”

Hogyan kerültek együvé a dalosok?
Azt mesélik, apám az istállókban kereste meg a férfiakat. Az asszonynép a gyerekekkel a konyhában élt, evett. A tiszta-szobát parádéra tartogatták. A férfiak az istállókban beszélgettek estelente.

Apád gazdálkodott is?
Azt hiszem, nem tudta volna megkülönböztetni a búzát a rozstól, talán a zabtól sem. Szombathelyen nőtt fel, nem ismert paraszti munkát. Ezeket anyám tudta, aki falusi lány volt. Neki hozták a gabonát, a krumplit, mert a kántori fizetés zöme abból állt, hogy a kántorföldeket bérbe adták és a bért természetben kapták. Pénzt alig láttak a szüleim. De ennivalónk volt, gabonát őrlettünk, kenyeret sütöttünk, disznót hizlaltunk, kertet műveltünk. Ezeket mind anyám intézte, apámat nem érdekelte a gabona, a hízó az ólban, a disznóölés sem. Megette, amit elibe tettek. Ment orgonálni, meg az emberei közé.

Foglalkozott veletek, a gyerekeivel?
Minket anyánk nevelt. Ő mindenre ráért. Baracklekvárra és krumplipürére és csibekeltetésre és praktikus ruhácskákra és esti mesére. Soha nem láttam fáradtnak, türelmetlennek. Zongorázni is ő tanított. Nagymosás napján is mellettem ült egy órát, minden áldott nap egy kerek órát. Nem zavarta meg telefon, vendég, beszélgető. Zongoráztunk. Tőle tanultam, hogy minden tevékenységemet komolyan vegyek, hogy odafigyeljek a tetteimre és az emberekre.

Apád, a zenész nem tanított volna zongorázni?
Rapszodikusan tanított volna, amikor épp ráér. A mindennapos rendszeresség adta meg a zongorázásom alapjait. Sohasem hallottam figyelmeztetést arra, hogy gyakoroljak. Mi együtt ültünk a hangszer mellé és ez mindig öröm, még akkor is, ha éppen nehéz volt a két különböző szólamot egyszerre játszanom.

Énekelni is ő tanított?
Énekével arra adott példát, hogy szívesen énekeljek. Munka közben énekelt. Gyúrás közben és portörülésnél és a csibék körül és a kertben és ahol csak eszibe jutott. Mindenfélét énekelt, szépen, tisztán. Mai napig, hetvenötödik évem közelében is énekelek, házimunkákkal és erdőben, sőt a tengerben is, vagy régebben a vitorlásomon, bárhol, ahol egyedül vagyok. Persze gyerekeknek is. Nem kell nekikészülődnöm, elhatároznom, hogy na, most énekelni fogok. Énekelek és kész.

Mikor jutottál apád táncosai közé?
A szanyi gyerekekkel énekes játékokat játszottunk a réten. Olykor szerepeltünk színpadon is, talán ötévesen énekeltem négy nagylány kiterjesztett selyemkendője alatt, hogy „Én kicsike vagyok, nagyot nem szólhatok, Mégis az Istennek dicséretet mondok.” És virágszirmot szórtam a kis kosaramból. Valami pesti színpadra is emlékszem, a Bokrétások előadására. De méginkább a szanyi udvarokra, ahova betértünk pünkösdölni. Betlehemezni a fiúk jártak.

Nehéz volt elhagynod a szülőfaludat?
Iszonyatos volt. Tízévesen vittek városba lakni, internátusba, középiskolába, Győrbe vittek, apácaintézetbe. Rengetegen voltunk és az apácáink közönyét ma is a csontjaimban őrzöm. Soha nem szidtak, csak közönyösek voltak. Mi kilencen kijártunk a gimnáziumba, naponta, páros sorban, reggel oda, délben vissza. A gimnáziumi tanárokat tanár úrnak és tanár úrnőnek szólítottuk, elképzelhetetlen lett volna a Piroska néni, vagy Imre bácsi. Nem is tudtuk a nevüket.

Féltél tőlük?
Csak egytől féltem, a számtan tanárnőnktől. Kövér volt és dülledt szemű, folyton békára emlékeztetett. Ijesztő békára, ami furcsa, mert a szanyi sárzó gödör békáit nagyon szerettem. Mivel az otthoni iskolában nem ismertem a félelmet, legfeljebb unatkoztam néha, most félelmetes érzést keltett bennem, hogy nem értek valamit és nem merem megmondani.

Nem kérdezhetted volna meg, amit nem értesz?
Képtelenség volt bármit is megkérdezni. Elmondták a leckét, példákat is írtunk a táblára, aztán felírtuk a leckét és másnap feleltünk belőle. Többnyire világos volt a dolog, csak egyszer nem értettem valami mértani feladatot. Táblához hívott a dülledtszemű és nem tudtam. Helyrezavart szekundával. Másnap ismét, ugyanavval. Harmadnap is hasonlóképp. Ma sem értem, miért nem mertem megmondani neki, hogy nem értem. Vagy megkérdezni valakitől az apáca internátusban.

Megfélemlítettek?
Úgy van. Életemben először megfélemlítettek. Fontos tanulság volt, életreszóló. Mivel mindig jó tanuló voltam, később is, vastagbetűs a gimnáziumi évkönyvekben, önképzőköri elnök, tornászbajnok és hasonlók, sohasem élhettem volna át a sikertelenek, a bukottak, a kivetettek érzéseit, ha nincs a mértani feladathoz kötődő rémület. Megbuktatott volna, de a többi jegyem jó volt, így hát beírták a félévi bizonyítványomba, hogy „matematikából gyenge”. Csillag alatt írták a lehető legrosszabb jegy mellé, ami még nem bukás. Ezt a bizonyítványt vittem haza, Szanyba. Se láttam, se hallottam a sírástól.

Kikaptál?
Dehogy. Alig győztek helyre vigasztalni a szüleim. Nekik már el mertem mondani az esetemet a mértannal. Ablakon át, mert a húgom skarlátos volt, nagybátyámékhoz vittek a vakációra. Szívemből vágyódtam egy jó kis skarlátra, amivel négy hét multán meg is ajándékoztak az égiek. Szerencsére anyám fedezte fel, nem az apácák. Kórházba küldtek volna, hat hétre.

Hogyan fedezhette fel anyád Szanyból?
Látogatóba jött, mihelyt a húgom meggyógyult. Engem betegszobán talált. A torkomba nézett és felfedezte a skarlátot. Ügyesen elszöktetett haza valami jó kis ápolási ürüggyel. A vonaton külön félfülkébe ültünk, szökés volt a javából. Csodás hat hét következett otthon, anyuval kettesben. A tanulás játék volt, mértanostól, mindent értettem és év végén majdnem jeles bizonyítványom lett.

Apád és húgod veletek étkezhettek a skarlát idején?
Dehogy, őket máshol etették ezalatt. A fertőző betegeket elkülönítették már akkor, nekem is kórház járt volna. Anyu mindig kitalálta, miképp segítsen a gyerekeinek. Zseni volt ebben.

Jóra fordult a sorsod?
Másodiktól átkerültem a soproni állami gimnázium internátusába, ahol a bizonyítványom miatt tandíjkedvezményt kaptam. Így kibírták a szüleim. Elsőbe nem vihettek oda, nagyon sokba került. Nemcsak a tandíj, hanem a rengeteg ruha, amit vinnünk kellett. Tizenkét pár fekete patentharisnya. Tizenkét vászoning. Hat teljes ágyhuzat. Egyenruhák és kalapok. Télre más és tavaszra más. Anyu egész nyáron a monogramomat hímezte a tömérdek darabba és számokat kellett varrnia mindenre, még a 28 zsebkendőre is. Enyém a 46-os szám volt. A stafírung egész faládát megtöltött, amit külön e célra faragcsált a szanyi asztalos, a kántoréknak járó buzgalommal.

Szerettél Sopronban?
Nagyon. Szigorú intézet volt, de odafigyeltek ránk, gondjuk volt mindenkire. Öt tanárnő lakott velünk és még ápolónő és ruhatáros és konyhás. Ötven tanulóra kerek felnőtt csapat. Igaz, hogy németül kellett beszélnünk, mindig mindenkivel németül, kivéve az iskolában. A tantárgyakat ott magyarul tanultuk. Német órára kettévált az osztály kezdőkre és haladókra. Soproni kinnlakó osztálytársaink egy része német, vagy félig német anyanyelvű volt, őket haladó szinten tanították. Mi, vidéki intézetiek kezdők voltunk, még azok is, akiket Freulein gardírozott otthon, a gazdagabbját. Én sose találkoztam nevelőnővel, kezdők kezdőjeként botladoztam, de nem sokáig.

Miért nem sokáig?
Mert ragyogóan tanítottak az intézetben. Minden étkezésnél kellett egy német mondatot mondanunk az asztalunknál velünk étkező tanárnőnek. Étkezések előtt tehát rohantunk a nagyobbakhoz német mondatért. Amit mondtak, biflázva mondogattuk az ebédlőig. Ott sorra elnyögtük a magunkét, és persze hallottuk egymásét is. Sőt a tanárnő válaszát.

Ennyi az egész trükk?
Meglepően sikeres trükk. A német beszéd eleinte nehezünkre esett, de mivel igen komolyan vették és a könnyed ellazsálás a havi egy kimenős vasárnap elvonásával járt, az  ember még a WC előteréből se mert magyarul sietést kiabálni a bennülőnek. Heti két különórát is tartottak, ahol egyszerűbb novellákat fordítottunk, szótáraztunk. Ha a háború és a velejáró szénszünetek, majd az intézetünk hadikórházzá alakítása közbe nem jön, 15 éves korunkra folyékonyan beszéltünk és olvastunk volna az első idegen nyelven. A régebbi csoportok akkor kezdték a másodikat, franciát, vagy olaszt.

Zenét hol tanultál?
A zeneiskolában. Külön engedéllyel kijárhattam zongoraórára. Nagy engedmény volt, hiszen volt a bentlakóknak zongoratanárnőjük, az aranyos Ella néni. De a szüleim valahogy meggyőzték az igazgatónőnket, hogy az én zenei pályám megalapozásához zeneiskola kell. Remek iskola volt. Zenekari kísérettel játszottunk versenyműveket. Persze nem mind úgy, mint az akkor 10 esztendős Botvay Karcsi. De színház színpadán, ünnepi esteken.

Van rossz emléked is a zenetanulásról?
Semmi. Sosem voltam zseni és mindent szerettem. Jók voltak hozzám a tanáraim. Míg tanultam, nem derült ki, hogy majd egyszer másképp tanítok, mint ahogy tanítottak. Az sem, hogy örökösen a veszteseknek drukkolok.

Milyen éneklésekre emlékszel Sopronból?
A kicsike Szentlélek templom kórusán énekeltünk Halmos Alajos vezénylete alatt, minden vasárnapi misén. Lojzi bácsi is kicsi volt, kerek, buzgó, csupa szív. Követtük, szerettük, kottákat körmöltünk neki, lelkesen fújtuk a kiválasztott énekeit.

Népdalokat nem?
De igen, népdalokat az iskolában tanultunk tőle, akkortájt jelentek meg az első virágos népdalfüzetek. A nagy élmény, a feledhetetlen, amikor a Színház téren sok százan énekeltünk népdalokat Bárdos Lajos keze nyomán. Már nem is tudom, hány iskola kórusa gyűlt össze ott, a szívszorító együtthangzásra emlékszem, álmaimban néha visszatér, repülés kíséri, madarak röpte. A Forr a világ kánont is énekeltük ott, az első Kodály mű volt az életemben.

Szerenádot nem énekeltek neked?
Óh igen! Ablakunk alatt a csöndes Lőverekben megszólalt az ének, erdész és bányász főiskolások zengték nekünk a szerelmes dalokat. Akik ismertek, népdalokat énekeltek nekem, a Tavaszi szélt, a Jázminbokort. A Főiskolán nem tanítottak nekik ilyesmit, esténként gyakorolták. Énekükre felébredve gyertyát illett gyújtanunk, hogy az ablak függönyén át lássák: fogadtuk a szerenádot. Első alkalommal nem tudtuk a szokást, nem gyújtottunk semmit, csak lapultunk az ablak mögött. Szegény fiúk a lelküket énekelték elibénk, szebbnél szebb énekeket, de hiába, nem jött a fény. Szerelmes lovagom bánatosan fújta, azt hitte, nem tetszik nekem a danolása. Kritikus leányzónak ismert, aki magasra teszi a zenei mércét.

Válogattál a továbbtanulás lehetőségei között?
Soha, egy percig sem. Amióta emlékezni tudok, éneket akartam tanítani és zenét tanulni. Ez nem változott semmit, most, 75 évesen ugyanezt akarom, csinálom is. Nyugdíjba vonulásom csupán a helyeket változtatta meg, persze a külföldi szerződéseim is. A tanítás nem pályám, nem munkám, nem hivatásom, hanem a létezésem.

Elsőre felvettek a Zeneakadémiára?
Ádám Jenő így szólított meg a felvételin: „Kokas Klára, énekeljen nekünk egy jó szanyi nótát!” Nekem ott minden tanár drága ismerős volt apám meséiből. Én még tudtam rajongani a tanáraimért, voltak példaképeim, nem is kérdeztem, milyenek. Hinni lehetett bennük, kérdezés nélkül.

Kodályt is az Akadémián ismerted meg?
Igen, népzenére tanított minket. Az óriási kisterem rengeteg széksorában ülhettünk, egyáltalán nem ellenőrizte, ki van ott és ki figyel. Akár keresztrejtvényt is fejthettek, akiket nem érdekelt a magyar népzene. A Tanár úr halkan beszélt, nem is emelvényről. A lehető legközelebbi ülésre ültem, ott kuporogtam és minden hangját beittam, a bőrömmel is. Nem arra emlékszem, amit tanított, hanem amit bennem keltett. Felkeltette a lelkem titkait, megéreztem őt, és érteni kezdtem magamat.

Öreg volt már?
Nem éreztem a korát. Mindegy volt. Sokszor gondolok arra, milyen érzést keltett volna bennem, ha Beethovent érzékelhetem hasonló közelségből. A zseni élmény életemre szólt, ma is eleven, nem kopott, nem porladt.

Nem gyerekes ez a rajongás?
De bizony gyerekes. Mindennap megköszönöm Istennek. Talán ennek köszönhetem a sokat csúfolt lángoló lelkesedésemet? A bűvöletem, az áhítatos bámulatom felhőkbe repít és mindehhez az arcom ráncai, keresztül-kasul, na, nem a koromhoz illő állapot.

Mindvégig jó volt a Zeneakadémián?
Nem. Harmadik esztendőmre esett az orosz nyelv és a marxista-leninista filozófia bevezetése, a szorongás, a rettegés. Bifláztam az érthetetlent, bevertem keményen, de a vizsgán nem a tantárgyat kérdezte a ki tudja honnan érkezett ifjú tanár, hanem ezt: „Mi a véleménye az egyházak államosításáról?” Éppenséggel azt is kérdezhette volna: „Helyesli-e, hogy Werner Alajos tanárukat börtönbe csukjuk? Hogy Bárdos Lajost nyugdíjba küldjük?”

Tudta az a pesti tanár, hogy az apád kántor?
Ilyet csak egy mai fiatal kérdezhet. A kommunista diktatúra alapja, hogy mindent kifürkésszenek az emberekről, legfőképpen azt, amiben támadhatók. Egy katolikus kántor apa, akiről köztudott, hogy hívő és az egyházi zene lelkes terjesztője, biztos fegyver hozzáértő kezekben.

Megijedtél?
A csontom velejéig. Siettem odébbállni, eltűnni, menekülni. Apámat aztán egyenesen is a képembe törülték Szombathelyen, amikor tanári állásért folyamodtam. „Elvtársnő megértheti, hogy tanári kinevezésre csak megbízható elvtársak számíthatnak.”

Belenézhetnek az emberek fejébe?
Ilyesmiket kérdeztek tőlem később Hollandiában, meg Angliában, amikor már előadásokat tartottam többfelé a világban. Nem szóltam politikáról, sosem voltam pártnak tagja, még szószólója sem. Mégis megkérdezték, hogyan lehetett elhallgatni a véleményünket? Azám, ilyeneket kérdeztek!

Mit válaszoltál?
Otthon a kétéves gyerekek is tudták, mit kell elhallgatniuk a bölcsődében a szüleikről, a nagyszüleikről, a keresztanyjukról. Emlékszem a Göteborgi egyetem nagytermébe hullott csöndre, sikoltó csönd volt, talán én sikoltottam feléjük az egyszerű kis mondatommal.

A svédek, a dánok tudták, milyen nagy baj a kényszerű titok?
Életemet tettem rá, hogy elfeledtessem, valahogy kihevertessem a magyar gyerekekkel, a tanítványaimmal és azok szüleivel kényszerű hallgatásaikat. Csöndben lenni gyönyörűség. Elhallgatásra kényszerülni iszonyat. Megszokni, belenőni: szakadatlan elvérzés, tátongó seb, szétmart szélekkel.

Segít ezen a zene?
Válogatom a segítő zenéket.

Hogyan válogatod?
A lelkem figyelmével. Többféle figyelem van, kényszerű, muszájból való és a belsőnkből fakadó, a lélegzésünkből táplálkozó. Gyerekeimhez, tanítványaimhoz vitt zenéimet az utóbbi forrásból keresem, tapogatom elő.

Hallgattál gyerekkorodban szimfonikus zenét, hangversenyeket?
Szanyban? Még Pápán, vagy Csornán sem hallottak a lakosok hangversenyeket akkoriban. E két városba utaztunk olykor, fogorvoshoz, vagy más muszájból. Anyám meséiben is Pápára utaztak a kiscicák, ott tejet kaptak kistányérból a cukrászdában, ahol mi olykor fagylaltot, tölcsérből.

Ritkán kaptál fagylaltot?
Ritkán, ünnepi kivételképp. Olykor csengett a fagylaltos csengője a szanyi főutcán is. Háromkerekű biciklin tekert, a fagylalttal teli ládácskáját maga előtt tolva. Ott az utcán kente tölcsérre a fagyit a hozzá szaladók filléreiért.

A fagylalt volt az édes emléked?
Nem. Az érett kajszibarack a kertünk fájáról. A sárgabelű szilva. Ma is a gyümölcs a vágyott ételem. És a gyertya fénye az igazi lámpa. Szanyban sokáig nem volt villanyunk. Az ivóvizet kannában hordtuk az artézi kútról. Amerikai unokáim kedvenc meséi a falumbéli igaziak. „Nagyi, igazán? A telefont sem ismertétek? Vízcsapot sosem láttatok? És a kenyérsütés szertartása?” Az esti liszt bekészítésével kezdődött, fateknőbe, hogy a hajnali dagasztás előtt csöndesen átmelegedjék. Anyám megengedte, hogy felkeljek a hajnali dagasztáshoz és kaptam kicsi kenyértésztát, amit kicsi zsomborba paszatoltam és a magam kenyere lett. Apám ette meg, ahogy a maszatolt tésztáinkat is, mert lelkesen főztünk, többnyire éppen csak ehetőt. Olyan ötéveske lehettem.

Elhiszik ezeket az unokáid?
Fogalmam sincs, mit hisznek valóságnak és mit mesének. Történeteim valóságossága eleven bennem, pontos emlékeim vannak részletekről is, például a csibék keltetéséről. A kotlóst levettük a tojásairól, itatni, etetni, kakiltatni. A kiscsibéket meleg flanel ruhába takartuk és a zsomborban száradtak. Halkan csipogtak. Meséim öröme a valóság, de a szivárvány éppúgy, a tavaszi szivárvány, amelynek a színeibe burkolóztam a Rába partján. Gyerek még soha nem kérdezte tőlem, hogy igaz-e? Legfeljebb olyasmit, hogy meleg volt-e a lila szín, amikor belebújtam.

Elvisz a képzeleted?
Bárcsak úgy ragadna el a képzeletem, ahogy a gyerekeket. Hadd lennék akár féllábbal a föld felett és sose kételkednék a szivárvány ruhámban. A tanításban megkapom a gyermeki hitemet. De életemben küzdök a valóság muszáj-feladataival. Elromlik a hűtőszekrény és leszakad az ablak redőnye, és csöpögni kezd a csap. Lábaim földet érnek és küzdök a szerelőkkel.

Becsapnak?
Kivételesen, olykor rábukkanok tisztességes mesterekre, velük megbarátkozom, magamban dédelgetem az emléküket. Akármeddig elgyalogolok egy piaci árushoz, aki egyszer tisztességesen kiszolgált, nem csapott rothadt almát az almáim közé. Szeretek hinni az emberekben. Csuda finom érzés.

Nem akarsz felkészülni a rosszra?
Nem. A Pastorale szimfóniával tartok, Beethoven megírta benne, hogyan éljek.

Mit kezdesz a tragikus zenékkel?
A Pastorale idilljén nem a művészetek kiválasztását értettem, mintha csak derűs zenét hallgatnék. A művészetek katartikus tisztító erejükkel hatnak, gyógyítanak. Katarzis forrásuk többnyire tragédia. Tanítványaim kitalált és eltáncolt történetei gyakorta idéznek halált. Életem félelmes szakaszai eleven emlékeim. Családomban nem ért trauma szüleim haláláig, de a történelem szolgált rémítő eseményekkel. Párválasztásommal is megkóstoltam a keserűt. A Pastorale ereje azt jelenti, hogy kilábalni segítenek hatalmas erők, sohasem szenvedés nélkül, de biztonságosan.

Sosem haragszol az emberekre?
Ahogy öregszem, a megbocsátásom egyre melegebb, sűrűbb, személyesebb. Dolgozom a lelkem melegség forrásain, ásom, kaparászom őket, és ha feltör egy-egy, elbámulva örülök, mint egykor Izlandban a gejzíreknek. Olvasok és olvasok, szenvedélyesen, kíváncsian, ritkás szavak is segíthetnek, a törmelékek is Megbocsátani tudok már. De elfelejteni nehéz. Mosogató dézsában sikálnám a bőrömről a kencepacnikat, sikálom is. Pedig elég a hajnali fény a galatasi öbölben. Leöblít magától.

Mondhatod, hogy a mérőzsinór értékes részt juttatott neked?
Legkedvesebb mondatom ez a Szentírásból. Minden ajándék közül, amellyel elhalmozott a Teremtő, egy hiányzó tulajdonságot értékelek legtöbbre: a versengés indulatát kifelejtette a bőröm alól.

Nem bánod, ha mások többre viszik nálad?
Könnyű nekem nem bánni. A mérőzsinórral juttatott részem maga a teljesség.

Fiatalon is így éreztél?
Minden esetre szokatlan közönnyel sétafikáltam a versengés mezői táján. Évtizedekig vitorláztam úgy, hogy lazábbra eresztettem a vitorlát feszítő kötelet, ha valaki megelőzni kívánt. Valamire való vitorlás ellenkező reflexekkel él.

De hát a szakma? A zenélés sikere?
Nem születtem zseninek. Tehetségem sem rendkívüli: a gyerekekhez értek. Ki akarna ebben versengeni? S ha versengenénk, ki zsűrizne és milyen kötelező számokban?

Mi lenne a világból versenyek nélkül?
Nem az én dolgom, hogy mások dolgában ítélkezzem. Elég, ha a magam lelkét járom körül, azt a kerek erdőt, amiben még a régen növekvő fákat sem ismerem eléggé, csak tapogatom a kérgüket és bámészkodom a magasban lengő ágaik felé. Hisz alig van ág, amit a kezemmel elérhetek.

Nem akarsz valamit megvalósítani?
De igen. Ha tehetném, szülőket és tanítókat emelgetnék valamennyi ujjammal, hogy az ujjaim hegyéből is bátorságot sugározzak beléjük.

Bátorságot? Mihez?
A gyerekeikhez. Nem akarják hinni, hogy boldogulnak velük. Anyám még elhitte, hogy a szeretet teremtő erő. Bízott a gyermekeiben. Megbízott bennünk. Soha egyetlen egyszer sem hallottam tőle figyelmeztetést arra, hogyan viselkedjek, ha tőle távol élek, messzi, idegen városban.

Nincs szükség figyelmeztetésre?
Nem a figyelmeztetés ment meg, ha szakadék szélén balanszírozol. Akármilyen távolból válladra terül a magától meleg köpeny. Ami talán szárny.

Szárny?
Hát elképzelhető volna, hogy a védő szeretethez intelmek szükségesek? Az angyal szárnyához libatollat festenek még a nagy festők is. Angyal repüléséhez tollas szárnyakat? Bach Hosannájához nem kell kirajzolt szárny, repül anélkül.

A Hosannával repültél?
Akkor is, azóta is. Szerelmes voltam a világba. Ma is szerelmes vagyok a világba. Akkoriban a testem beszélt a szerelemről, manapság az arcom ráncai. Nem ez-e a teljesség?

Vannak barátaid?
Vannak, igaziak. Régi barátaimat esetleg évtizedig sem látom, de amikor ismét találkozunk, felragyogunk a találkozásban. Az igazán jók segítenek is nekem abban, amiről tudják, hogy az életemet jelenti.

Nem fárasztod a barátaidat az intenzitásoddal?
De igen. Tudom, hogy mi sok nekik, hogy mennyi az elég belőlem. Olyankor mély levegőt veszek, elcsendesülök, virágokra gondolok. Fehér violára, Szanyból. Akkor nem búsít, hogyha nem értenek.

Régebben bántott?
Kétségbeejtett. Lelkem mélyéig felkavart. Törtem magam, hogy megmagyarázzam a nekem legfontosabbat. Annyi mondanivalóm volt, az ujjam hegyén is bugyborékolt. Ha a türelmet osztályozták volna, megbukom belőle.

Hogyan tanultál türelmet?
Észrevétlenül. A jellemem alakult. Mindjobban megértem az embereket és elfogadom őket. Nem veszem rossz néven, ha megbántanak, ha kihagynak. Csodálatos szép emberi kapcsolataim teljességgel kárpótolnak. Egyszer Nádas Péter eljött és megnézte a Duende filmemet, a lakásomon, videóvetítőn. Olyan teljességgel értette, olyan azonnal és minden kérdezés nélkül, hogy erre mindig emlékezem. Ha valahol nem értik a Duendet, ez az emlék kisegít.

Mit tanulsz szívesen?
Ó, mindenfélét, imádok hallásból tanulni. A rádió a kedvencem, a mindenki egyeteme, az interjúk tudósokkal, írókkal. Gyakorta leülök levelet írni olyan embernek, akit a rádióban hallok beszélni és keresgélem a címét, mert a műsorok készítői szinte soha nem válaszolnak kérő leveleimre. Úgy látszik, szokatlan nekik az efféle kérés. Hihetetlen sok újdonságot hallok folyton, mert nem értek sem biológiához, sem orvostudományhoz, sem építészethez, sem kertészethez, sem csillagászathoz. Hallgatom és ámuldozom. Legjobban azért a környezetvédelem érdekel, ahogy a gyerekeimet és unokáimat is. Felnőtt unokáim madarakat védenek, gyógyítanak, víz alatt halakat és növényeket fényképeznek és százéves tölgyfákat Umbriában. Kicsi unokáim katicabogarakat és leveli békákat kapnak karácsonyra, mert odakinn ilyen is van. A katicabogarak először mazsolát kapnak és celofán ablakos házikóban nyüzsögnek, a család csodálja őket. Aztán kirepülnek a kertbe és ellebegnek a nagyvilágba.

Hogyan tanultál meg nyelveket?
Örökké nyelveket tanulok. Régebben az uszodába kitettem az angol, vagy a spanyol szavakat a medence végére, nylonborítóban és oda-vissza úszás közben bifláztam. Séta közben magnófelvételeken verseket hallgattam és mondogattam. A francia verseket szerettem nagyon, azokkal vigasztalódtam életem egy igen keserves esztendejében.

Szívesen beszélgetsz idegenekkel?
Nagyon szívesen. Érdekel a mondandójuk. Nem zavar, ha hibákat ejtek, nem szégyenkezem egy cseppet sem. Külföldi előadásaimon is így ismerkedtem meg remek emberekkel. Kupacokban púposodik a tengersok cím, még feldolgozásra várnak.

Melyik a legnehezebb nyelv neked?
Az újgörög. Reménytelen szerelem. Küzdök vele, de még egyszerű társalgásig se vittem. Mégsem adom fel, görög gyerekeket akarok tanítani, ez álmaim legszebbike.

Ha valami nem sikerül?
Kesergek. Próbálkozom. Nem alszom. Aztán egy reggel vígan ébredek: valami egyéb megoldás született. Elibém tétetik, tessék! Nem érdemből. Csak kegyelemből.

Rangsorolod az elérnivalókat?
De mennyire! A fontossági sorrendben nagyok a hézagok.

Elképzeled a halált, a magadét?
Ha nem nézek tükörbe, még az öregségemet sem tudom elhinni, a ráncaimat sem. Pedig újabban a villamoson sem kérik már a jegyemet, rám néz az ellenőr és odébb áll. Egyértelmű, hogy elmúltam hetven. És az aranyos orvosom, aki gimnazistának a kórusomban énekelt, újabban kifogásokat tesz a vérnyomásom ellen. És a sarki bolt eladója, akivel a gitár-tanulmányait szoktam megvitatni, egyidős a nagyobbik unokámmal.

És ha mégis?
Szemtelenség lenne hirtelen elmúlást kérni, szenvedés nélkül. Szerencsére nem az én dolgom. Ahogy annyi mindent, ezt is elrendezi majd körülöttem a Teremtő.

The Best betting exchange http://f.artbetting.net/
Full reviw on bet365 b.artbetting.net by artbetting.net
www.bigtheme.net