Dr. Pásztor Zsuzsa: K-betűsök triásza a huszadik századi zenepedagógiában. Kokas Klára tiszteletére

Dr. Pásztor Zsuzsa: K-betűsök triásza a huszadik századi zenepedagógiában. Kokas Klára tiszteletére

A zenetörténet számontartja a nagy B-betűs szerzőket, Bachot, Beethovent, Brahmsot, Bartókot. Én ezúttal a nagy K-betűsökről szeretnék szólni, akiknek neve a huszadik század zenepedagógia-történetének lapjairól ragyog elő. Íme, sorolom őket időrendben. Az első Kodály Zoltán, aki megteremtette az éneklő iskola koncepcióját a teljes ember neveléséért. Néhány évtizeddel követi őt Kovács Géza, aki kidolgozta a zenei munkaképesség-gondozás pedagógiáját a muzsikáló emberek egészségének védelmére. Majd Kokas Klára következik, aki a mozgásos zenehallgatás módszerével megnyitotta a teljes zenei befogadáshoz vezető utat már a korai gyermekkorban. A három nagy alkotót nemcsak nevük kezdőbetűjének rímelése köti össze, hanem munkásságukat is szoros kötelék vonja bűvös szellemi háromszögbe.

Legkorábban a Kodály-Kovács kapcsolat jött létre, jóllehet ők személyesen nem ismerték egymást. Azonban Kodály volt az, aki világviszonylatban elsőként felismerte a zenei foglalkozási ártalmak megelőzésének fontosságát. 1959-ben dr. Bárány István közli a Sport és tudomány című folyóiratban Kodály Zoltánnal folytatott beszélgetését, melyet a következő évben a Parlando is átvett. Ebben a mester erőteljesen hangsúlyozza, hogy a zeneművészeknek is szükségük van rendszeres sportolásra. A tanítványok, követők körében ismeretes volt, hogy Kodály maga is rendszeresen sportolt. Minden nap fél órán át végzett különféle testgyakorlatokat, emellett úszott, korcsolyázott, gyalogolt, hegyet mászott. Ötven évvel korábban felismerte már, hogy a rendszeres testgyakorlás nélkül összeroppanna, nem bírná a magas fokú szellemi és testi igénybevételt. A zeneművészek – mondja Kodály, – naponta több órán át a legnehezebb testi és szellemi munkát végzik. „Zeneszerszámaikat órákon át mereven tartják, minden idegszálukkal figyelnek, ujjaikkal gyors és szabatos mozgásokat végeznek. Munkájuk méterkilogrammban kifejezve is megüti egy nehéz testi munkás teljesítményének mértékét!” Jómagam olyan szerencsés lehettem, hogy még hallottam 1953-ban, a Zeneakadémia tanévzáró ünnepségén Kodály Ki a jó zenész című beszédét, melyben a tanár úr Schumannt idézi: „A zene életveszélyes foglalkozás.” Valóban, abban az időben mind gyakrabban fordultak elő a zenéléssel kapcsolatos egészségi ártalmak a hallgatók és művészek körében. Kodály sürgetésére határozta el 1959-ben a Zeneakadémia vezetősége, hogy megoldást keres a bajokra. Ezt követően kérték fel dr. Kovács Gézát, a Testnevelési Főiskola tudományos kutatóját a foglalkozási ártalmak okainak feltárására és a védekezés módjának kidolgozására.  Kovács tanár úr, a legendás Géza bácsi ettől fogva 40 éven át szolgálta a zene és a zenészek ügyét. Számos olyan jelentős tudományos felismerést tett közzé már évtizedekkel ezelőtt, amelyekhez csak mostanában kezdenek eljutni a kutatók szerte a világon.  Egyedülálló pedagógiai rendszert dolgozott ki, mellyel számos növendéknek és művésznek adta vissza elvesztett pályaalkalmasságát. 1996-ban Göncz Árpád köztársasági elnök magas állami kitüntetéssel ismerte el a zenészek megmentőjének nevezett Kovács tanár úr életművének jelentőségét.

 

Kodály-Kokas reláció a mester és tanítvány kapcsolatáról szól. Klárát Kodály tanította, ő indította,

ő inspirálta. Azonban a tanítvány nemcsak merített a mester tudásából, hanem maga is komoly értékkel viszonozta azt. Kodály fontos érveket kapott Klára kutásaiból ahhoz a koncepcióhoz, melynek sziklaszilárdságáról meg volt győződve, bizonyítékokkal azonban akkor még nem rendelkezett. Íme az erről szóló vallomás Kodály leveléből, melyben a budapesti ISME konferenciáról ír: „Számomra a legnevezetesebb előadás a Kokas Kláráé volt, aki párhuzamos csoportok megfigyelése alapján kísérletekkel bebizonyította, hogy a zenélő éneklő gyerekek már az óvodában is sokkal jobban fejlődnek testileg is, szellemileg is, mint a nem éneklők, vagy keveset éneklők. Ez is rendkívül fölkeltette a külföldiek figyelmét; nagyon ajánlották másoknak is, magunknak is az ilyen kísérletek alapos folytatását. Ez volna az egyetlen eszköz, amivel több teret lehetne biztosítani az általános iskolákban a zenének. A zenét nem értő, zenegyűlölő pedagógusok zárt sorait csak azzal lehetne áttörni, ha bebizonyítanánk, hogy nem zenét terjesztünk, vagy nem csak a zene kedvéért erőltetjük, hogy több zene legyen a  népiskolában, hanem az egész ember fejlődését javítjuk ezzel.”  A késői olvasó jól kiveheti ezekből a sorokból, hogy Kodály a maga idejében milyen nehéz küzdelmet vívott a zeneoktatásért, és ehhez Klára munkájában jó érveket talált.

A háromszög harmadik oldalát a Kovács-Kokas kapcsolat alkotja. Klára erről így ír a Pásztor Zsuzsa által szerkesztett Hommage a dr. Kovács Géza című könyvben: „…Gyógyulni jöttem hozzá. Ha előbb megtalálom Gézát, bizony sok szenvedésemet elkerülhettem volna. Áldás, hogy megtaláltam. Edzéseink minden percéből tanultam, épültem, testemben, lelkemben. Soha egyetlen alkalmat sem mulasztottam el az óráiból, tudtam, hogy amit tanít, életemre szól. Az első személyi tanítása … az eltökélt bátorság, amivel belevágott az ismeretlenbe, minden akadályon át. …..A második tanítása számomra: … érdemes munkába fognunk a képzeletünket felnőttként is, megtalálnunk új utakat ott, ahol a régi utak elporosodtak, használhatatlanná váltak. … A harmadik tanítása: nem szabad félnünk az újtól, ha kellő tudással rendelkezünk.” Mindezek az elvek Klára pedagógiájának is sarkalatos pontjai voltak kezdettől fogva. A Kovács-Kokas pedagógia összekötő hídját ezek a pillérek tartják.

 

A huszadik század három nagy pedagógiai koncepciójának közös vonása, hogy sok évtized után is, még mindig harcolni kell értük. A Kodály-elvű tanítást katasztrófális leépítés fenyegeti. A Kovács-módszer jóllehet ma már felsőoktatási tananyag, a zeneiskolákban még csak elvétve működik. A Kokas-pedagógia jelentőségét is sokak számára magyarázni kell ma még. A nagy eszmék azonban mindig is megtalálták a maguk útját. A Kokas-pedagógia a zene megértésére, átélésére tanít már egészen kisgyermekkortól kezdve. Utat nyit a művészi zenéhez, és ez ma, amikor az ének és a hangszerjáték igényes tanítását a különféle elvonásokkal mind jobban összezsugorítják, a túlélés záloga.